VGF szaklap

Az Óbudai Gázgyár története II.

2011. március 17. | Fischer Zoltán |  6808 | |

Az alábbi tartalom archív, 8 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Az Óbudai Gázgyár története II.

Az Óbudai Gázgyár történetét bemutató cikksorozatunk első részében megismerhettük az új gázgyár építése szükségességének okait, az építkezés helyszínéül választott területet, és elkezdtük sorba venni az üzemeltetési feladatokat, amelyek megoldásra vártak. Felelevenítettük a 1910. október 3-án a körgát létesítésével megkezdett építkezést, a vízmű létesítését, az üzemi vízellátás, a csatornázás és az ivóvízellátás kialakítását, innen folytatjuk.

Gázfejlesztő berendezések

Az Óbudai Gázgyár gázfejlesztő kemencerendszerének kiválasztásánál döntő szempont volt, hogy a kemencék fűtésére generátorgázt előállító külön telepet terveztek, amelyet hazai barnaszénnel kívántak üzemeltetni. Ez a megoldás csökkentette az importszén mennyiségét, ami jelentős megtakarítást eredményezett. A kísérletek bebizonyították, hogy hazai barnaszeneink ehhez megfelelő gázt szolgáltatnak, és így eldőlt a központi barnaszén-generátortelep létesítésének ügye. Az Óbudai Gázgyárban a városi gáz gyártásához szükséges kemenceüzemet négy csoportba rendezett (2x20 és 2x19), összesen 78 Koppers-rendszerű kamra alkotta. Mindegyik kamra 10 méter hosszú, 0,45 méter széles, 3 méter magas volt. Egyszeri töltésre 10 tonna szenet fogadott be. A kamrák regeneratív gázfűtéssel működtek, és szakaszos üzeműek voltak.

Gázfejlesztő kemencék a kitológépekkel

Gázfejlesztő kemencék töltőszintje

Generátorgáz-fejlesztő és tisztító

Vagonbuktatók

Ferde szénpálya

Szénmarkoló híd

A kigázosítási idő függvényében változott a termelt gáz mennyisége, összetétele, hőfoka, a fűtés hőszükséglete. A gáz a kigázosítás elején főleg metán, nehéz szénhidrogének és könnyűkátrány összetevőkből állt, a végén hidrogén és nehézkátrány képződött. A kamrák hőmérséklete, mérete, valamint a kemence szélessége szabta meg a kigázosítási időt. 1200-1300 °C-on ez 23-24 órát tett ki. A gázfejlődés mértéke az ötödik órától csökkent.

A generátorgáz előállítása

A kigázosító kemencéket generátorgázzal fűtötték. A fűtőgázt kezdetben Kerpely-rendszerű forgórostélyos generátorok állították elő. A generátorokat napi húsz tonna barnaszén, illetve koksz feldolgozására alakították ki. A központi generátortelepen helyezték el a 10 darab két méter átmérőjű szenes, valamint a 2 darab két méter átmérőjű, aprókokszra szerkesztett generátort. Az előállított generátorgázt kezdetben kizárólag a Koppers-féle lepárló kemencék fűtésére alkalmazták. A későbbi fejlesztések során a generátorüzem kapacitása napi 600 ezer köbméterre bővült.

generátor telep (1912. 08. 17.)

A szén mozgatására szolgáló berendezések

A kigázosító kemencék, a generátorok és a kazánház működéséhez szükséges szén és koksz szállítására, valamint a szén-, illetve koksztéren belüli anyagmozgatási feladatok ellátására megfelelő kapacitású villamos szállítóberendezések épültek. Ezek tervezésénél a napi gáztermelést 400 ezer m3-rel vették számításba, de megteremtették a bővítés feltételeit is. A 400 ezer m3 városi gáz termeléséhez naponta 1200 tonna szénre volt szükség, amiből 840 tonna koksz képződött. A kemencék fűtésére szolgáló generátorgáz előállításához 200 tonna barnaszén-igénnyel számoltak, ezekhez járult még a kazánházban eltüzelésre kerülő napi 50 tonna barnaszén. A terveknek megfelelően magaspályás, végtelenített acélkötéllel vontatott csillékkel üzemeltetett szállítórendszert alakítottak ki. A Duna felőli oldalon lévő pálya a beépített félbak-daruval a szénmozgatásra, a gyár oldalán lévő, ugyancsak félbak-daruval ellátott pálya pedig a kokszmozgatásra szolgált. A szénpályákhoz négy vagonbuktató is tartozott, ahol óránként mintegy 10 kocsit ürítettek ki. A kocsikból a szén hatalmas osztályozó rostélyokra hullott, a nagyobb darabok pedig a széntörőbe kerültek. A megfelelően rostált, előkészített kőszenet függőcsillékkel, elosztódarukkal, szállítószalagokkal a rendeltetési helyükre szállították, és egy serleges felvonó közbeiktatásával juttatták a kemencékbe.

Koksztörők

A koksz szállítása és kezelése

A kamrákból kitolt forró koksz a kamrasor előtti síneken mozgó oltókocsikba került, ahol ipari vízzel oltották, és lehűlés után a kokszbunkerbe töltötték. Innen pofás törők és kétserleges felvonó segítségével a pincéből az épület felső szintjén elhelyezett rostákba juttatták a kokszot, és négyféle méretre (darabos, dió I., dió II., dara) osztályozva a megfelelő tárolóbunkerekbe helyezték. Innen szállították csillékkel az elárusító csarnokba, a generátorüzemi és a kazánházi bunkerekbe, vagy a dunai uszálytöltő tárolókba.

Nedves tisztító berendezés (1913. 01. 15.)

A gáztisztítás

A kemencékben fejlődő gáz a hidraulikákon keresztül a főgyűjtő-csövekbe áramlott, majd innen két 900 mm átmérőjű, levegőben vezetett csövön került az előhűtőbe. A gáz hőfoka már a légvezetékben is csökkent, ami azzal járt, hogy már itt megkezdődött a cseppfolyósodó részek (kátrány, gázvíz) leválása. Az előhűtőben ezek jelentős része kivált. A gáz mozgatását gázszívók biztosították. A szívók feladata, hogy a gázt leszívják, és a nedves és száraz tisztítón nyomják keresztül. A gázt gőzturbinákkal hajtott szívógépek szívták le. A gázszívóból a gáz a kátrányleválasztóba került. Az előhűtőben és a nedvestisztítás során keletkező kátrány és az ammóniatartalmú gázvíz a választótartályban elkülönült. A kátrányt a kátránymedencébe, a gázvizet a tárolótartályba juttatták, majd további feldolgozásra elszállították. A kátránymentesített gáz a naftalinmosóban szabadult meg a csővezetékek eltömődését okozó naftalintól.

Főgázmérők szerelés alatt

Az ammónia kinyerése

Az ammónia a kamragáz előállítása során részben a gázban található, részben a gáz lehűtésekor keletkező gázvízben dúsult fel. A gázban lévő ammóniát direkt módon vonták ki: az ammóniát tartalmazó kőszéngázt közvetlenül a kénsavas mosóba vezették, ahol kénsavas ammónia (ammónium-szulfát) keletkezett. A gázt előzőleg 55-60 °C-ra melegítették fel, majd kénsavfürdőben – 7-10%-os vizes kénsavoldaton – vezették át. A sóoldat egyre töményebbé vált, majd a kikristályosodott fehér sót eltávolították, és műtrágya-alapanyagként értékesítették.

Kénhidrogén és cián kivonása

Az ammóniamentesített gáz a benne lévő kénhidrogén (dihidrogén-szulfid) és ciánvegyületek eltávolítására a száraztisztítóba került. A gáz tisztítására a két rendszer mindegyikében három darab 12x12 méter alapterületű, 3 méter magas, vashidroxiddal töltött vasszekrényt alkalmaztak. Ezekben négy farácssoron, 40 centiméter vastagságban helyezkedett el a gáztisztító massza.

Gázmérők és nyomásszabályozók terme

Gázmérő berendezések

A gázfajtákat külön-külön mérték az óraházban felállított Elster-féle ipari gázmérőkkel. A kamragáz, a generátorgáz és vízgáz mennyiségét a három darab vizes dobmérő mérte. A mérők négy kamrából álló, fekvőhengeres berendezésből álltak. A mérő belső űrtartalma 75 m3 volt. A mérés pontosságát a vízszint határozta meg, ezért azt rendszeresen ellenőrizni kellett. A dobmérő működési elve: a dob vízszintes tengelyre felerősített dobkamráit a beáramló gáz megtöltötte, majd a másik oldalon a kamrából kilépő gáz a mérő kimenőterébe jutott. A kamrák úgy voltak a tengelyre felerősítve, hogy az ezeken átáramló gáz a vízbe merülő dobot forgásra kényszeríttette. A dob fordulatszámát fogaskerék-áttételeken keresztül a számlálószerkezet regisztrálta, és azt forgó számtárcsákon kijelezte. A gázmérők óránként 6000 m3 gáz mérésére voltak alkalmasak.

Gáztárolók

A gázgyár területén két, egyenként 100 000 m3 űrtartalmú teleszkópos gáztartó épült. A gáztartók négyszintesek voltak. A harangrészek az 56 m átmérőjű vízmedencébe merültek, a medence és egy-egy harang magassága 12 m volt. A medencéket 7 mm vastag acéllemezekből szegecselt tartály és az ezt körülvevő, vele szerkezetileg összekötött és merevített bordákkal megerősített vasbeton köpeny alkotta. A tartályokból a gáz kisebb része – szabályozókon keresztül – közvetlenül a budai gázhálózatba jutott. A nagyobbik részt turbókompresszorokkal nyomták át a pesti oldalra a vasúti hídra szerelt csővezetéken keresztül.

Távnyomóüzem

A gáz kiszállítására a távnyomóüzemben elhelyezett gázszállító kompresszorok szolgáltak. A csarnokban négy darab kompresszor volt elhelyezve. A gépterem alatt voltak a gázvezetékek, a tolózárak, a kerülővezetékek, a visszacsapó csappantyúk. A két Brown-Boveri kompresszor óránként 18 000 m3 teljesítménnyel 255 pascal (2500 víz- oszlop-mm) nyomású gázt volt képes továbbítani.

Elektromos központ

A gázgyár villamosenergia-szükségletét – kivéve a nedves tisztítóbeli gázelszívó turbinákat és gőzszivattyúkat – elektromos erőátvitel útján fedezték. A gyárban az áramfogyasztás a világítással együtt igen tekintélyes volt. A kazánház szomszédságában álló villamos központban helyezték el a főkapcsolótáblát, itt volt a villamosenergia-elosztás központja. Az Elektromos Művek által szolgáltatott nagyfeszültségű villamos áramot transzformátorokban alakították át. A véletlenszerű áramkimaradás esetére biztonsági tartalékként felállítottak egy a Láng Gépgyárban gyártott, 800 lóerő teljesítményű, 4 hengeres dízelmotort, amelyhez közvetlenül kapcsolódott a Ganz-féle áramfejlesztő generátor.

Gáztartó vezetőállvány szerelése

Tartálytornyok

A kemencék gázvezetékeiből és az előhűtőkből kilépő gázvíz-kátrány keverék a III. számú torony elválasztó tartályába került, ahol a kátrány és a gázvíz sűrűségük alapján elkülönültek. A kátrány a tartály alján gyűlt össze, fölötte a gázvíz volt. A gázvíz a túlfolyón az I. számú torony alsó tartályába került, ahol továbbfolytatódott a kátránytól való elválás. A már kétszer elválasztott gázvizet szivattyú emelte az óratorony gyűrűs, középső tartályába. Innen a gázvíz vagy saját súlyánál fogva lefolyt az ammóniagyár elválasztó tartályába, vagy a szivattyú segítségével jutott az I. és a II. számú torony felső, 500 m3-es tárolótartályába. A kátrány az elválasztó tartályokból a földalatti vasbeton tárolómedencébe folyt le. A két tárolómedence térfogata egyenként 78 m3 volt. A tárolómedencéből a kátrányt a szivattyú a III. számú torony felső tartályába nyomta, majd a víztorony alsó, fűtött tartályába került, ahol 80 °C hőmérsékleten tartották a kátrányt. Innen került a kátrányfeldolgozóba, illetve értékesítésre.

Az Óbudai Gázgyár felavatása

Az Óbudai Gázgyár az előre meghatározott időpontra, 1913 őszére elkészült. Első munkanapja október 16-án volt, ekkortól már Budapest fő városigáz-szolgáltatója lett. A megszüntetésre ítélt gázgyárak napjai meg voltak számlálva: az újpesti gyár november elsején, a budai üzem december 20-án, a józsefvárosi légszesz-előállító 1914. március 14-én végleg abbahagyta a termelést. A két ferencvárosi gázgyár még néhány évig segítette a nagy testvért, de 1923 után Óbuda teljességgel átvette a főváros gázellátását. 1914. június 15-én Bárczy István ünnepélyes keretek között mutatta be a már több mint fél éve működő Óbudai Gázgyárat a székesfőváros törvényhatósági bizottságának és a kormány képviselőinek, közöttük Sándor János belügyminiszternek és Harkányi János báró kereskedelmi miniszternek. „Budapest székesfőváros kommunális történelmében emlékezetes évszám gyanánt kell feljegyezni a folyó 1914. évet, az új városi gázmű ünnepélyes felavatásának évét” írja a Budapest Székesfőváros Gázművei címmel kiadott Emlékkönyv, amely részletesen bemutatja a gyárat. Kiadása ugyanez év június 15-én volt. A kiadványból megtudható, hogy sok olyan berendezést és eljárást alkalmaztak a gyár építése során, amelyek újításnak számítottak. „Mint ilyenek, különösen felemlítendők a gázfejlesztő kemencéknek barnaszénből fejlesztett generátorgázzal való fűtése, a kokszoltásnak módja, valamint a kokszosztályozásnál körmozgást végző rosták alkalmazása, különösen pedig az ammóniáknak közvetlenül a gázból, kénsavval való eltávolítása, kimosása. A tisztviselők részére a 10 000 négyszögöl kiterjedésű kert közepén külön lakótelep épült, a munkások számára pedig a gyár szomszédságában lévő 25 000 négyszögöles telken létesült másfél millió korona költséggel munkástelep. A munkástelepen, mely több mint száz 1, 2 és 3 szobás lakásból áll, legényszálló és óvoda is épült, nagy játszótérrel. Van itt továbbá postahivatal, fővárosi bolt, vendéglő és munkáskaszinó is. Úgy hisszük, bátran állíthatjuk, hogy a székesfőváros itt, költséget nem kímélve, valósággal mintatelepet létesített, mely egyik büszkesége lesz Budapest kommunális politikájának.” A megrendeléseknél előnyben részesítették a magyar ipart, a külföldiek részesedése mindössze 10% körüli volt. Az európai hírű új gázgyár működését néhány „bábája” már nem kísérhette figyelemmel. Heltai Ferenc és Albert Weiss 1913 őszén elhunytak.

Gáz turbókompresszorok

Az első világháború idején

Takarékgáz - plakát 1938-ból

Az első világháború elején még zökkenőmentes volt a város gázellátása, bár a háború árnyéka egyre jobban rátelepedett a gyárra. A katonai behívók egymás után vitték el a dolgozók legjavát. 56 tisztviselő és 450 munkás vonult a gyárból a harctérre, így nagy gondot jelentett a szakemberek hiánya. A munkaerő pótlására kivezényelt hadifoglyok pedig nem pótolták a szakmunká-sok e területen már megszerzett tudását. (A frontokra vezényelt gázgyári dolgozók közül 72-en hősi halált haltak. Emlékükre készített a gázgyár vezetősége megbízásából Horvay János szobrász egy oroszlános figurákkal díszített örökmécses bronztálat, mészkő posztamensen, melynek négy oldalán az elhunytak neve is olvasható. Az emlékművet 1926. május 25-én avatta fel Buzáth János alpolgármester.

A tárgy felújítás után most is az eredeti helyén látható.) 1916-ra a gázszükséglet ugrásszerűen, 83,7 millió m3-ről 91,7 millió m3-re, vagyis közel 10%-kal emelkedett, de ebben a háborús ipar bekapcsolódása is közrejátszott. A szén biztosításában azonban komoly akadályok merültek fel. Külföldről már nem jutott jó minőségű gázszénhez a gyár, a magyar barna- és aknaszénnel történtek próbálkozások, de súlyos üzemzavarok keletkeztek. Ripka Ferenc vezérigazgató a legnagyobb takarékosságra hívta fel a lakosság figyelmét, és tájékoztatta a fogyasztókat a szigorító intézkedésről, nevezetesen hogy kedd és péntek délutánonként a gáznyomást úgy lecsökkentik, hogy a háztartásokban a gázt nem lehet majd használni. Minden igyekezet és szigorítás ellenére 1917. december 7-én bekövetkezett az első többnapos részleges üzemza-var. A gyár termelőképessége a rendelkezésre álló szén csekély mennyisége miatt a napi 250 ezer m3 helyett a kritikus szint alá, 140-150 ezer m3-re süllyedt, ilyen körülmények között a gázgyártás ijesztő méretekben kezdett akadozni. A szennyezett gáz miatt a háztartásokban lévő mérők pontatlanul vagy egyáltalán nem mérték a gázt, a téli hidegben az előszobákban felszerelt vizes gázmérők befagytak és nem működtek.

Reklám- és propagandamunka

Az 1920-as évek elejére normalizálódott a szénbeszerzés, de a gázfogyasztás egyhelyben topogott. Új fogyasztókat kellett megnyerni, ezért a gázt terjesztő és reklámozó tevékenységet újból előtérbe helyezték. Sikerült több főzőt, takaréktűzhelyet és gázvasalót bérbe adni. A jó reklámnak köszönhetően 1925 és 1927 között a bérleti díjak bevétele megduplázódott. Nagyon jó fogadtatásra talált a fogyasztók körében a 4000 kalóriás gáz, amely ármérséklésnek felelt meg, hiszen a kalóriaemelést nem követte a gázár emelése. Gázpropaganda-célt szolgáltak a magyar királyi Technológiai Intézet kiállítási és bemutatótermében rendezett előadások, és több helyen, mint például a Károly-palota nagytermében tartott főzőversenyek. A gázhasználat népszerűsítésében segített a BNV-n való jelenlét. A BNV elődje az Első Magyar Árumintavásár volt 1906-ban, amit a Fővárosi Kereskedők Egyesülete hozott létre a pesti Vigadó ruhatártermében. 20 év sem telt el, és kereteit túlnőtte. 1925-ben nemzetközi vásárrá alakult, melynek a Gázművek rendszeres résztvevője, kiállítója volt. (Folytatjuk)

Történelem


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem