Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

A magyar olaj és földgáz története III

2013/5. lapszám | Dobai Gábor |  4784 |

Az alábbi tartalom archív, 8 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Cikksorozatunk harmadik részében a két világháború közötti időszak történéseiről írunk.

A külföldi tőke megjelenése Magyarországon

A magyar kormány fölismerte, hogy pénz híján elfogadható megoldást jelenthet az ország kőolajéhségére, ha él az 1911. évi VI. tc. adta lehetőséggel, és ásványolaj-bányászattal hivatásszerűen foglalkozó vállalatra bízza a kutatás és kitermelés jogát. 1919 októberében a Pénzügyminisztérium fölkínálta a lehetőséget a későbbi „hét nővér” egyikének, az Anglo-Persian Oil Company-nak. Az első külföldi cég, amely olajkutatásra szóló koncessziót kapott, az APOC cégcsoportba tartozó, angol D’Arcy Exploration Company Limited leányvállalataként a magyarországi kutatások céljából alapított Brit-Magyar Ásványolaj és Földgáz Rt., amelyet Hungarian Oil Syndicate Limited néven jegyeztek be a budapesti cégbíróságon. Az 1920. február 20-án kelt szerződés alapján az engedélyt a Budapesti Bányakapitányság adta ki 1920. február 24-én. A koncesszió a Dunántúlon 60 000 km2 területre szólt, de az erről szóló egyezményt csak 1920. október 20-án írták alá Londonban. A koncesszió nem terjedt ki az Északi Középhegység és az Alföld ártézi vizes területeire, mert ezeken a területeken az állam maga akart kutatásokat végezni, amit azonban tőkehiány miatt el kellett halasztani.

A cég kiválasztásában a gazdasági megfontolásokon és szakmai alkalmasságon kívül politikai célok is szerepet kaptak. A magyar kormány abban reménykedett, hogy az angolok a lehetőségért cserébe közbenjárnak a küszöbön álló békeszerződés (1919-et írunk!) várható következményeinek enyhítéséért. Érdemi tárgyalásokra azonban csak a békeszerződés aláírása után került sor, így ezt a lehetőséget nem tudtuk kihasználni.

A muraközi tapasztalatok kiterjesztésével 1919 végén Pápai-Vajna Ferenc és Dr. Papp Simon geológusok térképészeti, illetve gravitációs módszerrel kimutatták egy kőolajcsapdaként szolgáló felboltozódás lehetőségét a Zala megyei Budafapuszta (ma Bázakerettye) határában. A két szakember közismert ellentéte dacára mindkettőjük munkája eredménnyel járt, de ennek gyümölcse csak évekkel később érett be. Az 1921. február 24-én megalakult Magyar Olajszindikátus megkezdte a mélyfúrást Budafapuszta környékén, de a terep nehézségei miatt nem pontosan ott, ahol az előzetes térképészeti számítások alapján a rezervoár kupolájának tetőpontja várható volt. 30 hónapi munka után az 1737 m mélységig elkészített fúrás meddő maradt, ezért abbahagyták.

1921-től 1923-ig a kormánnyal kötött megállapodása alapján a Magyar Olajszindikátus fedezte (volna) a báró Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet torziós ingás és mágneses méréseinek költségeit. Talán rosszul értelmezett takarékosság volt az oka annak, hogy sem az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet munkatársai, sem az Egbell környékén az ingát sikeresen kipróbáló Böckh Hugó nem tudták meggyőzni az angol főgeológust a gravitációs mérések szükségességéről. Lehet persze az is, hogy Pápai-Vajna Ferenc, aki a geofizikai módszernek nem volt igazán szakértője, eredményesebben lobbizott térképészeti módszerének elterjesztése érdekében, a geofizikai módszer rovására. A később végzett gravitációs mérések eredményeként bebizonyosodott, hogy mindkét módszer helyes eredményt hozott, a fúrólyuk mindössze 300 m-rel tért el az olajmező peremétől. 1922 nyarán Szatmárököritón természetes gázkitörést észleltek, de a londoni igazgatóság csak ismételt sürgetésre járult hozzá a környék geológiai és geofizikai tanulmányozásához.

A második fúrást a Tolna megyei Kurd-Csibrák községek határában kezdték el, de műszaki problémák miatt 623 m mélységnél 1923-ban abba kellett hagyni. A fogyatkozó tőke és a hároméves határidő közelsége miatt az angolok nem akartak újabb fúrásba kezdeni, és a torziós műszer használatától és fejlesztésétől is vonakodtak. Hosszas huzavona után az opciós határidőt három évvel meghosszabbították. Élénk szakmai viták után harmadszorra a magyar szakemberek által javasolt Szamos-völgy helyett Baja közelében kezdtek fúrni, ahol 1369,2 m mélységig jutottak. 1903 és 1905 között ezen a területen már kutattak. A kutatásra szánt 120 000 fontsterlinget idő előtt koronára váltották, amely az infláció miatt elértéktelenedett, az előirányzott költségeket jelentősen túllépték, a fúrás pedig meddő maradt. A magyar kormány rendkívüli kedvezményeket adott a szindikátusnak, de hiába, a londoni központ a koncesszió fölmondását latolgatta. Böhm Ferenc így írt Birdnek, a cég angol ügyvezető igazgatójának: „Eddig ugyanis a kurdi fúrás ideiglenes beszüntetéséről és annak okairól hivatalos jelentést nem tettem, és a kérdést iparkodtam agyonhallgatni, mert tekintettel a szerződésben vállalt fúrási kötelezettségekre, mégiscsak furcsa, hogy még a harmadik évben is csak egy fúrással dolgozunk. Bármily pesszimisztikusan tüntetik is fel őrnagy úr utolsó levelei a londoni hangulatot, mégiscsak bízom abban, hogy végeredményben a döntésre hivatott tényezők kénytelenek lesznek beismerni, hogy ennek a nagy koncessziós területnek értékes vagy értéktelen voltát mégsem lehet egy idő előtt beszüntetett, nem nagy mélységű, és egy, bár mély, de még mindig fiatal rétegsorozatban mozgó fúrással eldönteni. És amikor szindikátusunk abban a kedvező helyzetben van, hogy 3 éven át az állami szerződő fél messzemenő előzékenysége folytán a vállalat fúrási kötelezettségének csak parányi részét kell elvégeznie, és kilátása van a koncesszió további meghosszabbítására oly csekély fúróteljesítmény ellenében is, amelyet szerződés szerint tulajdonképpen már a második évben kellett volna elvégeznie, és amikor maga az állam is – dacára az igen sivár pénzügyi helyzetnek – nem csak az üzemben lévő hortobágyi fúrást folytatja, de a legközelebbi hónapokban egy nagyalföldi geofizikai maximumon új mélyfúrást indít, mégsem tudom elhinni, hogy a londoni urak ezt a nagy koncessziós területet megvizsgálatlanul eldobják maguktól.” Ám hiába volt a londoni urak csekély aktivitása miatti udvarias szemrehányás, az angolok a koncesszió feladása mellett döntöttek. Dr. Papp Simon szerint „az angol vállalat nagyon rövidlátó volt, mert nem volt szíve a kutatásra többet szánni, pedig – amint később kiderült – érdemes lett volna.”

1926. december 31-én a D’Arcy-féle cég szerződése lejárt, és nem hosszabbították meg, a magyar szakembereket pedig külföldre helyezték, így nem hazájukban, hanem messze idegen földön szereztek dicsőséget maguknak és Eötvös Lóránd ingájának Indiától Iránig és Texastól Venezueláig. Az expedíciók névsorában gyakran fölbukkan Vajk Raul és Oszlaczky Szilárd neve, akik később a zalai olaj megtalálásában is szerepet vállaltak. Dr. Papp Simon is a világ számos országában – Horvátországban, Ausztriában, Albániában, Romániában, Új-Guineában, Kanadában, Törökországban, Angliában, az Egyesült Államokban és Németországban – folytatott eredményes kutatómunkát. Az angol céget egyébként az a William Knoy D’Arcy alapította, aki a perzsa olajra szerzett koncessziójával húsz évvel korábban történelmet írt Perzsiában.

A magyar kormány ismét rákényszerült az import támogatására, és a minőségi termelés ösztönzése helyett engedélyezte a műolaj behozatalát és földolgozását. A ’29–33-as nagy gazdasági világválság előszele már érezhető volt, a kezdődő válságtünetek egyikeként csökkent az angol tőke aktivitása Közép-Európában, és ez a D’Arcy Exploration Company Limited Magyarországról való kivonulásában is megnyilvánult. A világgazdaságban végbemenő, az olajszakmát érintő kedvezőtlen folyamatok féken tartására és az olajhiány nyújtotta lehetőségek kihasználására a nagy olajtermelő vállalatok nemzetközi szervezetbe tömörültek. 1928-ban a világ akkori három legnagyobb olajmonopóliuma a skóciai Achnacarry kastélyban szerződést írt alá „Egyezmény a kőolaj-kitermelés korlátozására és a nemzetközi kőolajpiacok felosztására” címmel, amely a Standard Oil Company of New Jersey, a Royal Dutch Shell és az Anglo-Persian Oil Company között jött létre. A triumvirátus később új tagokkal bővült, és a Gulf Oil International, a Standard Oil Company of California, a Texas Oil Company és a Socony-Vacuum Oil Company csatlakozásával megalakult a Nemzetközi Olajkartell szervezete. Ezt a hét olajmonopóliumot nevezte el később Enrico Mattei, az olasz ENI cég elnöke „hét nővér”-nek.

1930-ban új egyezmény született „Memorandum az európai piacokról” címmel, amely a piacot a kartellbe tömörült monopóliumok ellenőrzése alá vonta. Az olaj egyetemes története ezzel negyedik korszakába lépett, amelyet az „engedélyezhető termelés” korszakának nevezünk.

Az alföldi gázos kutak

Pénzügyi nehézségeinek legyűrése után a magyar kincstár is végeztetett szénhidrogén-kutatásokat a Tiszántúl mélyebb rétegeiben, a Hungarian Oil Syndicat kutatómunkájával párhuzamosan. Földgáz-felszivárgást Zsigmondy Vilmos, a hazai ártézikút-fúrás elindítója észlelt először, amikor a városligeti artézi kút tíz éven át tartó fúrásakor (1868–1878) a 679 és 917 m közötti középoligocén-korú kiscelli homokos agyagba hatolt a fúró. A gáz csak 58% metánt tartalmazott, de jól égett, és könnyen meg lehetett gyújtani. A városligeti ártézi kút kitűnő ivóvize más városok elöljáróit is ártézi víz feltárására ösztönözte. 1888-ban Püspökladányban 277 m mély ártézi kutat fúrtak, amely óránként 3 m3 gázt is adott. Később a Tisza-Berettyó szögében 40 földgázt is adó kutat fúrtak. Karcagon a gázos víz 250-400 m mélységből emelkedett föl, Pusztakócson és Nádudvaron 12 m-ről, a Bihar megyei Nagyrébén 313 m mélységből. A Maros és Temes közén 1892-ben fúrtak először, az aradi szeszgyár területén. Több kutat fúrtak Mezőhegyesen is, de ezek óránként csak 2 m3 gázt adtak. Jelentős mennyiségre találtak viszont a csanádapácai, tótkomlósi, szőlősi és a temesvári templomtéri fúrásokkal. A Tótkomlós I-es fúrásnál az 1618,9 m-es mélység elérésekor gáz-, víz- és olajkitörés történt. A kitörés elfojtására irányuló kísérletek kezdetben eredményesek voltak, hozammérést is tudtak végezni. A kút napi 88 000 m3 kevert gázt, olajat és vizet lövellt ki. A kitörés végleges elfojtása azonban nem sikerült, az egész kútfej-maradvány a béléscsővel együtt elsüllyedt. A kút helyét ma egy vízzel teli kráter jelzi.

A Kaszapert Tótkomlóssal összekötő árokban olaj folyt, amelyet a helybéliek kerítések és egyéb faanyagok tartósítására használtak. Az ezután lemélyített Tótkomlós II-es fúrás is kitört és elszerencsétlenedett. Mindkét esetben a produktív szint elérésekor bekövetkezett iszapveszteség volt a sikertelenség oka, amelyre megfelelő műszaki-technikai felkészültség hiányában nem sikerült megoldást találni.

A Duna-Tisza szögén Titel környékén és Torontálerzsébetlakon fúrtak gázos kutakat, a Duna mellett Baján, a Dunántúlon Nagyatádon és Lábodon. Pazár István 1906-ban megjelent ismertetése szerint Magyarország földgázos ártézi kútjai 800 m3 földgázt szolgáltattak naponta. Budapest közelében, a Cserhát délkeleti nyúlványán fekvő Őriszentmiklós határában is fúrtak éghető gázt adó ártézi kutat 1912-ben. A gáz többnyire veszendőbe ment, csak elvétve hasznosították.

Egyes geológusok úgy gondolták, hogy az alföldi ártézi vizes gázelőfordulások a diluviális agyag-, homok- és kovarétegek közé telepedett tufaképződmények bomlástermékei. Böckh Hugó az erdélyi és egbelli fúrások tapasztalatai alapján ezzel a felfogással nem értett egyet, nézete szerint az Alföld mélyében is meg kell lennie a boltozatokba gyűrt miocén sóformációnak, és az ártézi kutak vizébe a mélyben fekvő anyakőzetből szűrődik be a gáz. Leginkább ez utóbbi felfogás késztette a kincstárt arra, hogy az Alföld tiszántúli részén mélyfúrásokat végeztessen. 1918-1934-ig 10 mélyfúrást végeztek a Tiszántúlon, amelyek legtöbbje bróm- és jódsókat tartalmazó konyhasós meleg vízen kívül néhány ezer köbméternyi földgázt is szolgáltatott. E fúrások közül a nagyhortobágyi 1115, a vérvölgyi 343, a karcagi I. számú 626, a II. számú 801, a hajdúszoboszlói I. számú 1091, a II. számú 2032, a debreceni I. számú 1737, a II. számú 1038, a tiszaörsi 1781, a tiszabereki  pedig 1500 méter mélységű volt. Földgáz- és melegvíz-szolgáltatás szempontjából a debreceni, karcagi és hajdúszoboszlói fúrások jelentősnek bizonyultak. A két debreceni kút összesen 2400 köbméter, a karcagi I. számú kút 2100, a II-es 1100 köbméter, a hajdúszoboszlói I. számú kút 3200, a II-es 3100 köbméter földgázt szolgáltatott naponta. A tiszaörsi 1178 m mélységű kút napi 2400 m3 földgázt adott, a többi három fúrás jelentéktelen. A Szolnokon fúrt 877 m-es kút 215 m3 gázt adott naponta. Az 1912-ben fúrt őriszentmiklósi gázos kutat a kincstár 1914-ben tovább mélyíttette. A kút kezdetben 15-20 ezer m3 gázt adott naponta, de hozama rohamosan csökkent. A fúrógép motorját csak két hónapon át tudták a béléscsövek mellett kiáramló gázzal táplálni. Amikor a felszálló gáz napi 150 m3-re apadt, már nem volt elég a motor üzemben tartására.

A kincstár Budapest közelében Vicián-telepen és Csomád határában is telepíttetett mélyfúrást, de az őriszentmiklósinál jobb eredményt ezek sem hoztak. 1925 októberében fejezték be a hajdúszoboszlói I. számú fúrást, amely ugyan nem tárt föl kőolaj- vagy földgázmezőt, mégis eredményesnek tekinthetjük, mert megalapozta az európai hírű gyógyfürdőt és a hazai földgázhasznosítást. A Hajdúszoboszlón talált gyógyhatású meleg vízzel együtt feltört földgázt részben villamos energia fejlesztésére használta a városi villamosmű, részben pedig palackokba sűrítették. A 7000 kcal fűtőértékű gázt egy 30 m3-es acéltartályban leválasztották a vízről, majd néhány tized bar nyomáson három db, generátorgázzal is működtethető, Luther-típusú gázmotorba vezették. Ezek egyike egyhengeres, 93 lóerős, a másik kéthengeres, 185 lóerős, a harmadik négyhengeres, 350 lóerős volt. Az erőmű 1929-ben Kaba, Nádudvar, Hajdúszovát és Tetétlen községekben 380 közvilágítási lámpa, Hajdúszoboszlón 470 közvilágítási lámpa, és összesen 2100 magánfogyasztó villamosenergia-ellátását biztosította. A 7000 kcal/m3 fűtőértékű gázból a gázmotorok 0,6 m3-t fogyasztottak 1 kWh villamos energia előállításához. 1929-ben az erőmű az I. sz. kútból 1200 m3 gázt fogyasztott naponta, 1800 m3 átvételére pedig a Magyar Királyi Államvasutakkal kötött szerződést. A vasút részére szállított gázt 20 bar nyomásra sűrítve, 2,6 km vezetéken a vasútállomásra továbbították, ahol 150 bar nyomásra tovább sűrítve palackokba és a vasúti kocsik aljára szerelt tartályokba töltötték.

A napi 2400 m3 debreceni földgázt a retortás üzemű városi gázgyár kőszénből termelt világítógázához keverték. A 8800 kcal/m3 fűtőértékű földgázt az 5500 kcal/m3 fűtőértékű kőszéngázhoz olyan arányban keverték, hogy a fogyasztók számára 6800 kcal/m3 fűtőértékű vezetékes gáz jöjjön létre. A kútba napi 400 m3 gázt visszasajtoltak, hogy a vízben oldott víz-gáz elegy kisebb fajsúlyánál fogva könnyebben a felszínre emelkedjen. A mezőhegyesi ártézi kutak gázát évtizedeken át az állami ménesbirtok épületeinek és a község egy részének világítására használták.

Az Alföldnek szinte minden részén vannak meleg vizű fürdők, egyik-másik országos, sőt nemzetközi hírű fürdővé vált. Ezek egy része az olajbányászok munkájának köszönheti létét. Tiszaörsön 1930-ban kezdték a fúrást, és 1882,2 m-ig mélyítették. 132,7 métertől kezdve végig pannon rétegeket tártak föl, és a csöveken több szinten történt lyukasztás percenként 390 liter 51 °C-os vizet és napi 2280 m3 gázt adott. Tiszaberek határában 1933-ban mélyítettek egy fúrást 1500 méterig, amelyből szintén gázos-jódos-sós vizet nyertek. Tanulmányokat folytattak az ún. mezőkövesdi maximum megtalálására is, ennek érdekében 1938 végén 1500 m-es mélyfúrásba kezdtek. Az előkutatásban 1934-től a gravitációs mérések kiegészítéseként bevezették a geofizika új módszerét, a szeizmikus mérési módszert, bár az még elég kezdetleges volt, és nem adott pontos képet a rétegekről, és ez időnként kitörésekhez vezetett. A kitörések viszont igazolták az adott terület produktivitását, és jelezték, hogy megfelelő műszaki-technológiai előkészítéssel termelésbe vonható olaj- vagy földgázkutat kaphattunk volna. Az állam és a városok költségén lemélyített 19 fúrás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és a Gömbös-kormány a kutatások további finanszírozását nem vállalta. A kőolaj- és földgázkutatás szempontjából szóba jöhető területeket nem kutatták át kellő mélységig, a berendezéseket pedig az Alföld északi peremére irányították át.

Kutatások az Alföld északi peremén

1850 és 1880 között a Zemplén megyei Mikován, a muraközi Bányaváron, Sósmezőn, az Ung megyei Luhon, a Máramaros megyei Dragomérfalván és a Mátrában lévő Recsken végeztek kutatófúrásokat. Luhon a kincstár mélyíttetett le öt aknát, és négy év alatt 120 vámmázsa olajat termeltek. Az 1880-as évektől kezdődően nagyobb lendületet adott a kőolajkutatásnak, hogy akkoriban épült a kissé túlméretezett fiumei olajfinomító. „Az új vámtörvény nagyobb kedvezményben részesítette az olajtermelőt és finomítót, mint eddigelé.” Megjelentek olyan túlzottan optimista ábrándok, hogy Magyarország uralni fogja Európa kőolajpiacát. Fölállították azt a teóriát, hogy Galícia és Magyarország olajtartó rétegei egy medencében ülepedtek le, és ebből adódóan a magyarországi rész ugyanannyi kőolajat tartalmaz, mint a galíciai. A Kárpátok láncolatában és Horvátországban sok helyen végeztek kutatófúrásokat, de eredmény nem mutatkozott, annak ellenére sem, hogy az állam támogatta a kutatásokat. Angermann nézete szerint a sikertelenség oka a Kárpátok magyarországi részének tektonikai viszonyaiban keresendő. A Kárpátok északi oldalán nyugodt ráncosodás észlelhető. Magyarországhoz közeledve a ráncosodás meredekebb lesz, a nyergek és teknők össze vannak nyomva. A rétegnyomás következtében a Kárpátok reliefje észak felé hajlított, és az olaj a mélyebben fekvő északi rétegek felé húzódott.

A magyarországi olajelőfordulások ügyét a nemzetközi fúrótechnikusok 1894-ben Lembergben tartott vándorgyűlésén megvitatták. Fabiansky mérnök szerint a magyarországi kutatások sikertelenségének oka, hogy a kutatók nem hatoltak kellő mélységbe. Zuber lembergi egyetemi tanár szerint Magyarországon kevés kilátás van kőolajra, mert az oligocén rétegek csak kevés olajat tartalmaznak, és a ropianka rétegek nagyon meg vannak zavarva. Kifejtette továbbá, hogy a később bekövetkezett vulkáni kitörések kedvezőtlenül befolyásolták és fölemésztették a bitumeneket. A magyar olajterületek hasonlítanak a galíciai olajban szegény területekhez, amelyeket rendesen nem művelnek. Zuber nézeteit cáfolta North és Böckh János is.

Parád és Recsk környékén olajnyomok már régóta ismertek. Dr. Posewitz Tivadar fölsorolja azokat a lelőhelyeket, ahol kőolajnyomokat találtak, ebben a felsorolásban csak a recski előfordulásokat tartotta jelentéktelennek 1906-ban. A Posewitz által fölsorolt lelőhelyek közül egyedül a Parád- és Recsk-környéki előfordulások esnek országunk jelenlegi határai közé. Szabó József szerint a Mátra nyugati részén a riolittufában, homokkőben és a parádi savanyúvízben (csevicében) vannak kőolajnyomok. A nép „rossz csevicének” mondta az olajszagú savanyúvizet. A recski előfordulás földtani viszonyait először Mattyasovszky Jakab tanulmányozta tüzetesebben, majd Telegdy Róth Lajos 1894-ben. Mindketten megállapították, hogy Recsk környékén az olaj riolittufába szívódott. Az első kutatóaknát az 1870-es évek végén ásták, de a munkát a „nagy gázkitörés” miatt beszüntették. 1885-ben Zsolnay és Társai mélyítettek le két kutatóaknát Recsk környékén, a Miklós-völgyben. Az első akna 34 m mélységben mutatott olajnyomokat, a másik 40 m mélységben. Utóbbiból néhány liter olajat is kinyertek naponta. Posewitz Tivadar szerint a recski előfordulás „igen kis térre szorítkozik”, a „Mátra hegységbeli petróleum-előjövetelnek tehát praktikus jelentősége nincsen. A riolitos tufa különben is olyannyira magába szívta az olajat, hogy csak csekély részben kinyerhető. Egy kőolajjal átitatott Mátrabeli trachittufának Bécsben végzett analízise kimutatta, hogy csak 1% olajat tartalmaz. A riolittufában a kőolaj csak másodlagos helyen van, és biztosan feltehető, hogy nagyobb mélységből ered.”

Az időközben külföldről hazatért Pápai-Vajna Ferenc a hazai szénhidrogén-kutatás eredménytelenségét látva az alföldi termálvíz hasznosítását kezdte szorgalmazni, a kincstár pedig a Tiszántúlról az Alföld északi peremére, Recsk és Parád környékére helyezte át az általa finanszírozott szénhidrogén-kutatást. Az egyik fúrást a recski Lahóca-hegyre telepítették, a másikat 10 km-rel északkeletre, Bükkszékre. A Hungarian Oil Syndicate Ltd. kudarca után Böhm Ferenc pénzügyminisztériumi osztályfőnök, akinek 1921-1935-ig a kezében összpontosult az állami bányászati kutatások irányítása, 1930-ban javaslatot tett egy neves szakemberekből álló Geológiai Tanácsadó Bizottság létrehozására, hogy sikertelenség esetén ne egyedül ő viselje a felelősséget. A Minisztertanács hozzájárulásával a bizottság létrejött, ez a bizottság határozta meg, hogy az olajkutatásokat az ország mely részén kell folytatni.

A korábban lefolytatott földtani vizsgálatok eredményeire alapozva a kincstár megbízásából, a Földtani Intézet geológiai adatainak felhasználásával Recsk és Parád környékén folytatták a munkát, de a parádi és tardi próbafúrások meddőnek bizonyultak. A környéken több helyen kőolajszivárgást észleltek. Bükkszéken 4 km hosszú, 1,5 km széles egységes geológiai alakulatot állapítottak meg, amely töredezett ugyan, és nem borítja takaróréteg, mint a dunántúli alakulatokat, mégis reményt nyújtott a gazdaságos föltárásra. Miklós-völgytől 5 km-re, a bükkszéki I. számú kutatófúrás már 130 m mélységben mutatott olajnyomokat, 230 m mélységben újabb olajréteget ért el, 326 és 330 m között pedig egy harmadikat 1937. február 21-én. Az olajos rétegek kitermelésére az eredetileg nagy mélységűre tervezett I. számú kutatófúrás közelében, az Iparügyi Minisztérium Telegdy Róth Károly irányításával több kismélységű kutat telepített. A minisztérium elrendelte a térképészeti módszerek által már ismert bükkszéki felboltozódás megfúrását, és lemélyítették a Bükkszék II-es számú fúrást. 1937. április 18-án 285 m mélységben olajtároló réteget találtak, és a kitermelést kanalazással rövidesen megkezdték. A magyar szakemberek nem rendelkeztek tapasztalattal a kitermelést illetően, erre addig csak az egbelli olajmezőkön volt lehetőség 1914 és 1918 között, ezért jobb híján az ottani tapasztalatokat próbálták hasznosítani. Sajnos nem sok sikerrel, mert olyan termelési eljárásokat vezettek be, amelyeknek következtében a kutak három év alatt tökéletesen elvizesedtek. (Telegdy Róth Károlyt ennek ellenére később a MAORT vezetésével bízták meg.) A kút kezdetben 10 tonna olajat adott naponta, de a hozam gyorsan csökkent, és a készlet csekélynek bizonyult. A 11 000 tonna kőolajat 10 év alatt letermelték.

A kis kiterjedésű, csekély hozamú mező fölfedezése jelentős eredmény volt, de még nem értékelhető az ipari méretű kőolaj-kitermelés kezdeteként. 1945 januárjáig 72 fúrást mélyítettek a mezőben, többségük mélysége 100 és 300 m volt, néhány elérte az 500-600 métert, vagy ennél nagyobb mélységben elérte az alaphegységet.

1939-ben a Trianonban elcsatolt területek egy része visszakerült Magyarországhoz, és a kincstár folytatta a kutatásokat, kezdetben a Felvidék déli részén és Kárpátalján, majd Észak-Erdélyben. Az anyagi és technikai feltételek rendelkezésre álltak, ennek ellenére a kárpátaljai kutatások a német és olasz koncessziós igények miatt vontatottan haladtak, ezért az Iparügyi Minisztérium az alföldi kutatásokat is szorgalmazni kezdte. A kincstár 1939 és 1944 között az Alföldön és a Mátrában 7, Észak-Erdélyben 29, Felsődemes-Tataroson 42 kutat mélyített mintegy 60 000 méter összmélységgel. Érdemleges mennyiségű olaj azonban még mindig nem volt, de az olajkutatás javára írható a híres bükkszéki gyógyfürdő és a gyomorbetegségek kezelésére jótékony hatású Salvus víz.

(Folytatjuk)

Történelem


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem