A magyar olaj és földgáz története XI.
2014/3. lapszám | Dobai Gábor | 15 252 |
Figylem! Ez a cikk 11 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A magyar és a szovjet kormány megegyezése alapján a magyar kőolajipar összes szereplőjét a Magyar-Szovjet Olaj Rt. hatáskörébe vonták, ennek megfelelően az újonnan létrehozott öt nemzeti vállalatot 1952. október 1-i hatállyal a MASZOLAJ-ba olvasztották.
1954. október 1-én a MASZOLAJ Rt. megszűnt, és a potsdami egyezmény értelmében jóvátételként szovjet tulajdonba került javakat a Szovjetunió visszaadta a magyar államnak, és lemondott a MASZOLAJ Rt. tulajdonában lévő részvényeiről. A MASZOLAJ részvényeiből, illetve vagyonából 24 kisebb- nagyobb vállalat alakult, legnagyobb közülük a Magyar Kőolaj Rt. volt. A teljesen önálló, apró cégekből álló laza együttműködés azonban nem volt eléggé hatékony, ezért 1957. január 1-én a Nehézipari Minisztérium nyugati mintára megalapította a Kőolajipari Trösztöt, amely újra egybefogta a hazai kőolajipar egészét a gázüzletág kivételével.
1960. október 1-én a gázüzletág integrálásával létrejött az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt (OKGT), amely egybeolvasztotta a magyar olaj- és gázipar teljes vertikumát, beleértve az egyidejűleg megalapított Dunai Kőolajipari Vállalatot is. Az újonnan alapított tröszt vezérigazgatója Bese Vilmos lett, aki megkülönböztetett figyelemmel és nem titkolt szimpátiával viseltetett az alföldi olajipar iránt. Az OKGT főgeológusa Dr. Kertai György lett, közvetlen munkatársai Tomor János, Körössy László, Csiky Gábor, majd 1959-től Dank Viktor és Sheffer Viktor voltak, de itt dolgozott szabadulása után Dr. Papp Simon is.
Magyarország kőolajtermelése 1953-ban elérte az 1,2 millió tonna csúcsot, ami majdnem kizárólag a zalai olajmezőkről származott. Az erőltetett iparosítás során fölfuttatott nagylengyeli olajkutak túltermeltetése azonban a kutak elvizesedését okozta, ami ismét szabotázs gyanúját keltette.
Az ország olajtermelése napi 300 tonnára esett vissza 1957-ben, az 1953-as szintet csak 1965-re sikerült megint elérni. Az elkövetkező két év néhány kisebb jelentőségű föltárással szolgált: a püspökladányi szeizmikus szerkezeten 1956-ban két fúrást mélyítettek, melyek közül a 2. számú fúrással miocén homokkő-rétegekben 95 százalékos szén-dioxid-telepet találtak. A törteli gravitációs maximumon lemélyített négy fúrás közül a 4-es számú kis kőolaj-előfordulást tárt fel a felső-pannóniai emelet legelső homokrétegeiből. A tatárülési szeizmikus szerkezeten lefúrt 2. számú kút alsó-pannóniai homokkőrétegeikből 96 százalékos éghetőanyag-tartalmú földgázt tártak föl.
A 4-es számú fúrás a számottevő előfordulás első gázkútja lett. 1957-ben a kabai szeizmikus szerkezetben a 2-es számú fúrás szintén új földgáz-előfordulást tárt föl alsó-pannóniai homokkőrétegekben, 92 százalékos éghetőanyag-tartalommal. A furta-zsákai szeizmikus szerkezeten 1957-58-ban lemélyített három fúrás közül az 1. számú kis földgáz-előfordulást talált a miocén konglomerátumban. A jászkarajenői szeizmikus szerkezeten két fúrást mélyítettek 1957-ben, melyek közül az 1-es számú fúrás szén-dioxid-gáztelepet talált az alsópannon réteg alapján lévő mészmárgában.
A nagykőrösi gravitációs maximum területén kimutatott szeizmikus szerkezeten 1957-ben megkezdett kutatás a tortonai homokkő konglomerátumban olajelőfordulást tárt föl, továbbá két szén-dioxid-gáztelepet az alsópannon, illetve a tortonai rétegekben. A tótkomlósi területen a 9-es számú fúrással újra folytatták a kutatást 1956-ban.
 |
 |
 |
A demjéni kőolaj
1956-ban fölfedezték a Demjén-keleti kő- olaj-előfordulást – a Demjén-nyugatit még 1954-ben fedezték fel. A demjéni előfordulás fölfedezése az 1946-1958 közötti időszak legnagyobb eseménye volt az ország Dunától keletre eső részében. Kis mélységű telepeivel, szerény eszközökkel lefúrt és kiképzett kútjaival mindennél olcsóbb volt, és némi kárpótlást jelentett a mezőkeresztesi kudarc után. A növekvő igényeket persze Demjén sem tudta kielégíteni, legfeljebb enyhítette valamelyest. Mégis meglepő eredmény volt Biharnagybajom, Mezőkeresztes és Szolnok után, amelyektől sokkal többet vártak. Demjén becsült földtani olajkészlete kb. nyolcvanszor volt nagyobb, mint a bükkszéki.
Új fejezet a hazai olajipar történetében
1957-ben új geofizikai mérések és a korábbi adatok újraértékelésével, de az eredeti munkahipotézis és kutatási koncepció alapján elkészítették a további kőolaj- és földgázkutatás tervét. Az alföldi kutatások folytatása érdekében valóságos offenzíva indult a geológusok és geofizikusok körében, mert a közgazdá- szok között ismét teret nyert az Alföldről való lemondó felfogás.
Az 1957-es év új fejezetet nyitott a hazai olajipar történetében, mert a politikusok a szénhidrogénipar fejlesztésétől remélték a krónikus energiahiány megoldását. A szakemberek új technológiák bevezetésével sikeresen növelték a zalai olajmezők termelését, és nagy erőket fordítottak az alföldi kutatásokra. 1958 októberében fölfedezték Pusztaföldváron az Alföld első jelentős kőolaj- és földgáz-előfordulását, 1959-ben pedig megtalálták a battonyai és a hajdúszoboszlói gázmezőket. Ez a három fölfedezés már hatással volt az ország egész energia-gazdálkodására, és megindult az országos földgázprogram.
Ekkor kilenc fúró- és öt lyukbefejező berendezés működött az Alföldön, a következő területeken: Battonya, Endrőd, Furta, Kaba, Karcag-Tatárülés, Nádudvar, Tótkomlós, Pusztaföldvár, Nagykőrös, Törtel, Kisújszállás, Szolnok-Alcsi, Szandaszőlős, továbbá Cinkota. A további kutatófúrások megdöntötték azt az idejétmúlt föltételezést, miszerint az Alföld csaknem egységes üledékes medence. Kiderült, hogy a medence részekre tagolódik, és a medencerészek nem egyenértékűek. A további kutatások számára legértékesebb területeknek az Alföld déli részét, Tótkomlós, Pusztaföldvár, Nagyszénás, Kerekegyháza és Izsák környékét tartották. A kutatások súlypontja ennek megfelelően fokozatosan áthelyeződött az említett területekre, de az addig legtöbb eredményt adó, Nagykőrös, Szolnok és Karcag által határolt középső medencerészben is tovább folytatták a kutatásokat. Az Alföld északi peremén folyó kutatások intenzitását – Mátyásföld, Gödöllő, Tura, Fedémes környékén – viszont csökkentették.
a forradalom alatt |
Az Állami Ellenőrzés Minisztériuma 1956 őszére egy újabb szabotázsper „bizonyítékait” gyűjtötte össze, a letartóztatásokat és a per lefolytatását csak a forradalom kitörése hiúsította meg. A forradalom idején szünetelt a termelés, ami miatt a fúrási munkáknál számottevő kiesés következett be az Alföldön. A forradalom utáni megtorlásból az olajszakma sem maradt ki. 1957-ben tizennégyen kerültek a vádlottak padjára a „szocialista államrend megdöntésére tett kísérlet és szabotázs” vádjával, és közel száz év börtönbüntetést szabtak ki rájuk összesen. |
|---|
Az addigi munka eredményeként az Alföldön hat kisebb-nagyobb olajmező vált ismertté: Biharnagybajom, Demjén, Mezőkeresztes, Nagykőrös, Szolnok, Törtel. Ismertünk továbbá kilenc éghető, illetve kevert gázt adó mezőt: Biharnagybajom, Kaba, Körösszegapáti, Furta, Tótkomlós, Pusztaföldvár, Nádudvar, Tatárülés, Zsáka. Volt öt olyan alföldi területünk is, ahol érdemleges mennyiségű szén-dioxidot találtak: Biharnagybajom, Jászkarajenő, Nagykőrös, Püspökladány, Rákóczifalva.
Az 1959-ben befejezett 64 kútból 9 olajtermelő, 36 éghető szénhidrogéngáz-termelő volt, kettő pedig szén-dioxid gázt adott. Egy évvel korábban az ismert alföldi gázkészlet növekedése 400 millió m³ volt, 1959-ben pedig ugrásszerűen a háromszorosára, 1,2 milliárd m³-re emelkedett, és az ismert olajkészlet is 500 000 tonnával nőtt. A magyar kőolajbányászat háború utáni történetében tehát az 1959. esztendő tekinthető a fordulat évének, ekkor vált ugyanis vitathatatlan ténnyé, hogy az Alföldön igenis van perspektívája az olajbányászatnak.
Sok kudarc és félsiker után most már a népgazdaság egésze számára is számottevő készleteket fedeztek föl. 1959 egyúttal a további munka kezdete is volt, hiszen a fölfedezett készleteket ki kellett termelni, és a kezdeti eredmények nyomán folytatni kellett a kutatást még jelentősebb kőolaj- és földgázkészletek után. 1960-ban föllendült a kutatómunka. Míg 1959-ben kilenc berendezéssel 99 436 métert mélyítettek le, 1960-ban a fúrási teljesítmény elérte a 121 457 métert. A munkaverseny, a termelési mutatók fölsrófolása, a rekordok hajszolása a korszak egyik sajátossága volt. A kutatók ellenezték a „méterhajszát”, de munkájuknak feletteseik általi megítéléséhez társadalompolitikai igény társult, a felsőbb szervek a naturális mutatók növelését tekintették csak értékelhető eredménynek.
Az Alföldön megindult előkutatások nyomán előtérbe került a terület fúrásos kutatása, amelyre a területen korábban végzett komplex szeizmikus mérések és azok korszerű értékelése és értelmezése adott alapot.
Az év szenzációja
Az algyői kőolaj- és földgázmező fölfedezése az 1965-ös év szenzációja volt. A fölfedezést a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet munkatársai tették, akik Tápé határában termálvizet kerestek. 1965. július 7-én az intézet által lemélyített kút azonban kitört, és az olajsugár 30 méter magasba szökött. Mit nem adott volna ezért a percért a MANÁT 1942-ben? Pedig nagyon közel járt hozzá. A kút húsz óra alatt kb. 1000 m³ olajat lövellt ki, amit egy közeli halastóba vezettek, végül pedig sikerült elfojtani. A tápéi kút sikerét a közvélemény sokáig a „vizesek” javára írta, csak az olajkutatással közvetlenül foglalkozó szakemberek tudták, hogy a terület olajfúrásos kutatása napirenden volt.
A kút eredetileg 1517 méteres mélységét később 2262 méterig mélyítették. A részletes vizsgálatok kimutatták, hogy ez a fúrás 24 jelentős földgáztartalmú réteget harántolt. A nagy földgáztároló rétegcsoportot egy keskeny olajtároló réteg vette körül, amelybe a fúrás „véletlenül” beletalált. Magyarország legnagyobb szénhidrogénkészlete vált ismertté, amely néhány év múlva kiegészült a Szeged városa alá elhúzódó szénhidrogéntelepekkel. A feltárások nyomán az ország kőolajtermelése föllendült, és a szegedi-algyői térségben jelentős fejlesztések kezdődtek.
1970-ben Magyarországon 1,78 millió tonna kőolajat és 2,67 milliárd m³ földgázt termeltek. Ennek az olajnak 68 százaléka, a földgáznak 96 százaléka az alföldi területekről származott. Még 1966-ban áttértek az algyői területről a Tisza-Maros-szöglet, valamint Deszk környékének részletesebb kutatására. A hazai kőolaj- és földgáztermelés csúcspontját a délalföldi régió teljesítményének húsz éven át tartó fölívelése jelentette.
járulékos hozadék? |
Ebben az időszakban két nagy gáz-kitörés borzolta föl a kedélyeket. A Battonya-37 fúrásnál bekövetkezett kitörést még viszonylag szerencsésen sikerült fölszámolni, de a Hajdúszoboszló-36 kút esetében ez nem mondható el. A feltehetően elégtelen hosszban elhelyezett bélés-csőrakat következtében az országban mindaddig a legnagyobb gázkitörés következett be. A gáz begyulladt, a berendezés néhány óra alatt a tűz martaléka lett. A hajdúszoboszlói földgázmező kiemelt fontossága a mentési munkálatoknak is nagy jelentőséget adott. Az elfojtási kísérletek irányítója Dr. Alliqander Ödön volt. Először szovjet szakemberek segítségével ferde fúrással próbálták elzárni a feltörő gáz útját, de a kitörés végül a kút beomlásával önmagát fojtotta el. A kút helyén krátertó keletkezett, amely ökológiai lábnyomát évszázadokra a tájon hagyta. A pusztaföldvári, battonyai és hajdúszoboszlói első eredményeket továbbiak követték: 1960-ban Kaba-észak, 1962-ben Endrőd-II., Zagyvarékas-észak, Üllés, Demjén-Pünkösdhegy és Túrkeve; 1963-ban Farmos; 1964-ben Nagykörű-Surján, Martfű, Soltvadkert, Tiszapüspöki, Szank, Karcag-Bucsa, Turgony és Szécsény; 1965-ben Algyő és Cegléd. Az OKGT szervezetében működő Alföldi Kőolajfúrási Üzem – amelynek kezében a teljes alföldi fúrási tevékenység összpontosult – 1962-ben 124 befejezett kutat mélyített, ebből 45 olaj-, 31 gáztermelő, 48 pedig meddő volt. 1963-ban 184 752 métert fúrtak, és négy gázkitörés is történt, 1964-ben pedig egy, Szankon. |
|---|
A legnagyobb baleset
1968 karácsonyának és szilveszterének ünnepét beárnyékolta az ország addigi legnagyobb gázkitörésének elfojtásáért majd egy hónapon át folytatott megfeszített küzdelem. A kitörés előzménye, hogy az Algyő 168. fúrás az 1967. augusztus 31-én befejezett rétegvizsgálatok eredménye alapján olajtermelőnek minősült, de termelésbe állítása nem történt meg. A leművelési tervnek megfelelően a Nagyalföldi Kőolajkutató és Fúró Vállalat 1968. december 2-tól egy P-50 típusú fúróberendezéssel a kút kettős kiképzésén dolgozott. A munkálat célja az Algyő 2. szintbe folytatott vízbesajtolás mellett a Szeged 1. szintből történő egyidejű olajtermelést tette lehetővé.
1968. december 19-én reggel a Szeged 1. szint ismételt rétegvizsgálata után a kutat el akarták fojtani. Elfojtáskor, 8 óra 20 perckor a termelőcsőfej köztolózára tisztázatlan körülmények között leszakadt, más források szerint a téli hidegben elfagyott csőköztolót meleg vízzel próbálták kiolvasztani, ezért szakadt le, és a 2"-os közdarabján keresztül kitört az olaj és gáz. A kitörés előtt a termelőcsövön 140 bar, a csőközön 170 bar nyomást mértek.
Az akna betonfalának ütköző olajos gázsugár rövid időn belül meggyulladt. A hő hatására felizzott árboc alépítménye pedig összeroskadt. Az alépítmény lehúzatásakor a ka- rácsonyfa alsó közdarabja is kiszakadt a termelőcsőfej szögpereméből, ezáltal szabadabbá vált az út egy második gázsugárnak. A két égő sugár spirálisan kavargó lángoszlopot alkotott, amelynek átmérője 10-15 méter volt, magassága pedig elérte az 50 métert. A kút napi olajtermelése kb. 1000 m³ olaj és mintegy 0,5-1 millió m³ gáz volt. Geológusaink, fúrómestereink kitűnő munkáját dicsérte a pokolbéli erővel tomboló, harsogva lángoló kút. A gondosság, a precizitás most visszájára fordult, azokat sújtotta, akik megteremtették. Pontosan eltalálták, hova kell lefúrni, hogy bőséges réteget nyissanak meg. A lángtól 60 méterre lévő épület falán 95 °C hőmérsékletet mértek, 80 méterre pedig 75 °C-ot. A hősugárzás olyan erős volt, hogy szélcsendes időben 50 méteren belül csak vízfüggöny védelme alatt lehetett a tüzet megközelíteni.
A berendezés és tartozékainak kimentése, valamint a terep megfelelő előkészítése december 26-ra fejeződött be, de időközben megérkezett a szovjet turboreaktív tűzoltó berendezés, ezzel az előkészületek befejeződtek. December 26-án délelőtt a terület és a láng lehűtésében már kellőképpen gyakorlatot szerzett 160 tűzoltó és 150 honvéd 42 darab, egyenként 500 l/perc teljesítményű kézi sugárral, két 4000 l/perc és hét 1500 l/perc teljesítményű vízágyúval előkészítette és biztosította a turboreaktív oltóberendezés beállítását, amelyet addig maguk a szovjetek is csak egyszer próbáltak ki, Lvov környékén.
A berendezés a második oltási kísérletnél, 14 óra 20 perckor egy-másfél perc alatt eloltotta a termelőcső függőleges sugarát. Az olaj elszállítását követően december 31-én egy mentőcsapat állt munkába, és derékig érő olajban, a vízfüggöny alatt elkezdte a szögperemcsavarok kiszerelését. A kísérőgázzal, víz- és olajgőzzel telített levegő légzési nehézséget és fáradtságot okozott, ezért a mentőcsapatokat 20 percenként váltani kellett. Január 8-án a -18 °C fokos fagy megakadályozta az olaj visszacsorgását, emiatt este lezárták a függőleges sugarat, és ezzel meggátolták az olaj további és nagymértékű szétszóródását. Ezután több sikertelen elfojtási kísérlet következett, majd 1969. január 16-án 17 óra 15 perckor, a gázmentes iszap felszínre jutásával a kút 29 napig tartó dühöngése véget ért.
A kút oltásánál mintegy 300 ember, valamint 50 nagyteljesítményű munkagép és gépjármű dolgozott. Az eredményes biztonsági intézkedéseknek köszönhetően személyi sérülés nem történt. Ez a kút lett volna az első az algyői mezőben, amelyikbe két termelőcsövet építenek be. Az egyiken olajat termeltek volna, a másikon földgázt vagy vizet sajtoltak volna vissza valamelyik rétegbe, hogy az olaj kiszorításához szükséges rétegnyomást és az olaj felszínre emelését biztosító rétegenergiát fenntartsák.
Az év elején, február 4-én, Algyőn, a 83-as kútnál újabb kitörés történt, melyet a szegedi olajbányász mentőbrigád 12 óra alatt elfojtott. Emiatt a Szeged és Hódmezővásárhely közötti utat lezárták, nehogy az arra haladó járművek robbanást okozzanak.
1961, Nagyhegyes
Volt már korábban is nagyobb tűz az Alföldön, mint az algyői 168-as égése. 1961-ben a nagyhegyesi gázkitörés lángoszlopa méreteiben nagyobb volt, mint az algyői – az üvöltve gomolygó lángok két-háromszáz méterre is fölcsaptak. Debrecenben az emberek kiálltak az erkélyre esténként, vagy kiültek a háztetőre, és onnan bámulták a tüzet, ami húsz kilométerre lobogott a tanyák közt, bevilágítva a fél Tiszántúlt. Háromnapi tombolás után a tűz önmagát emésztette fel. A lyuk eldugult, a tűz kialudt. Ma aranyos kis krátertó csillog a pokol kapujának helyén.
 |
 |
 |
A ferdefúrások mélyítése
A hatvanas évek végén az Alföldön több irányított ferdefúrást végeztek. Mivel az algyői mező telepei jelentős részben a Tisza és a Maros medre, illetve ártere alatt helyezkednek el, 1969 tavaszán szükségessé vált a hetven irányított ferde fúrás mélyítése, ami nehéz feladatot jelentett a szakemberek számára. Az év közepére szükségessé vált az is, hogy a szakma fölkészüljön a nagyszámú kettős kútkiképzés elvégzésére, például az algyői mező generálművelési tervében szereplő 250-280 kettős kútkiképzés megvalósítására. Ez a technológia azokban az években terjedt el a világ olajiparában. Lényege, hogy egy kútban két termelési feladatot lehet megvalósítani, miközben csak egy lyukat kell fúrni, bár külföldön hármas, sőt négyes kútkiképzést is megvalósítottak már. Az algyői mezőben több telep helyezkedett el egymás alatt, viszont a több telep együttes művelése nem volt túl előnyös, emiatt mindegyiknél eltérő termelési módot kellett alkalmazni. Ilyen bonyolult esetben a többes kútkiképzés alkalmazásával jelentősen lehetett csökkenteni a termelési költségeket azáltal, hogy nem kellett újabb lyukakat fúrni.
Magyarországon akkoriban Budafa-pusztán, Lovásziban és Hajdúszoboszlón alkalmaztak néhány esetben kettős kútkiképzést. Az algyői geológiai rétegazonosítási munkák során 1969-ig 19 olyan szintet ismertek, amely kisebb-nagyobb gáz- vagy olajtelepet zárt magába. Algyő környékén a földtani viszonyok a már jól ismert felsőpannon telepeknél sokkal bonyolultabbak voltak, a teleptani érdekességek egész sorozata jelentkezett a feldolgozó-értelmező munkában.
1971-ben folytatódott a Hódmezővásárhely-I. mélyfúrás mélyítése 5418 méterig. A gondos geofizikai előkészítő munka eredményeként 4611, majd 5100 méteren is sikeres szelvényezést végeztek, invert emulziós öblítőfolyadékban. 5100 méter mélységben 810 bar nyomást és 191 °C fok hőmérsékletet, 5418 méteren 850 bar nyomást és 210-213 °C fokot mértek.
Az ország addigi legmélyebb fúrását 6000 méter mélységűre tervezték, de 5842,5 méter mélységnél a fúrószár törése miatt be kellett fejezni. A lyukbefejezési tevékenység gyorsítására új módszerekkel kísérleteztek, és segédgáz-szelepeket alkalmaztak a kútleürítési munkálatokra. 1973. szeptember 13-án az alföldi mélyfúrás történetében először került sor 725 bar nyomás és 175 °C fok körüli hőmérséklet mellett a Hódmezővásárhely-I. jelű fúrásnál 4986-4994 méteres intervallumban perforálásra.
Az 1976-1980-as éveket átfogó ötödik ötéves terv időszakában további jelentős fölfedezésekre került sor. Ilyen előfordulások voltak a sarkadkeresztúri földgázcsapadék- és olajtelepek, az újra folytatott kutatás során az üllési gáztelepek, az endrődi, nagykörűi, kisújszállási, valamint a tiszapüspöki földgáztelepek, amelyek termékei újonnan kerülhettek be az ország energiamérlegébe.
A zsanai gázrobbanás
A magyar olajipar számos olaj- és gázkitörése közül ismét gázkitörés tette emlékezetessé egy dél-alföldi kis település nevét. 1979. január 24-én hajnali három órakor kitört a zsanai gázmező E-2-es jelű kútja. A kiszabaduló földgáz kigyulladt, és a hatalmas gázfáklya huszonhárom napig tombolt. A bömbölő kutat tankkal is lőtték, mire szovjet segítséggel, turboreaktív oltóberendezés bevetésével – ami egy T-34-es harckocsira szerelt MIG-21-es repülőgép sugárhajtóműve volt – sikerült a tüzet eloltani. A Szevasztopolból érkezett szovjet szakértő, Alexej Kutyepov úgy nyilatkozott, hogy az általa eloltott húsz kitörés közül ez volt a legmakacsabb. A jelentős költségek keletkezése mellett személyi sérülés nem történt.
Újabb kutatási eredmények |
Az 1965-1975 éveket felölelő harmadik-negyedik ötéves terv időszakában a nagy jelentőségű algyői feltárással párhuzamosan tovább folyó kutatások újabb eredményeket hoztak a szegedi, a kiskunsági, a nagykunsági és a békési medencében. Ezeket az eredményeket az alábbiakban foglaljuk össze:
|
|---|
Az első olajválság és hatásai
1973-ban a kapitalista világot megrengette az első olajválság, amelyre az Egyesült Államok és Nyugat-Európa azonnali energiakorlátozásokkal reagált. A szocialista országokban a válság „begyűrűzésének” föltartóztatásával is próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel. Az országban folytatódtak az energiaszerkezet korszerűsítése érdekében elindított energetikai és vegyipari beruházások. Nagy lendülettel folyt a földgázprogram megvalósítása, a KGST tagországok megépítették az első földgáztávvezetéket.
Az Alföldön elért sikerek és a Dunántúlon végzett nagymélységű kitermelés eredményeként az 1970-es évek közepére nyersolajtermelésünk elérte az évi 2 millió tonnát, földgázból pedig a 6 milliárd m³-t. Az akkori szóhasználattal élve „dinamikusan fejlődő ipari-agrár országban” ez sem volt elég a gazdaság számára. Az ésszerű energiagazdálkodásra, illetve energiatakarékosságra való igény már fölmerült, de a mai értelembe vett hatékony energiafelhasználásnak még sokkal kevesebb eszköze állt rendelkezésre.
A Kádár-korszakot végigkísérte az energiahiány fenyegető réme, amelyen a hazai szénhidrogénipar fejlesztésével, a Barátság I. és II., valamint az Adria-olajvezeték megépítésével, a szovjet és közel-keleti kőolaj- és földgázimport fokozásával, és a paksi atomerőmű megépítésével sikerült csak úrrá lenni.
