VGF&HKL szaklap

Korszakváltás a szennyvízátemelés történetében

2015. március 2. | Dienes György Kalotai András |  3809 | |

Az alábbi tartalom archív, 5 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Korszakváltás a szennyvízátemelés történetében

Két éve, hogy megjelent a korábbi viziközmű-szolgáltatásról szóló törvény végrehajtására vonatkozó 58/2013. (II. 27.) Kormányrendelet, melyet nem sokkal később a 458/2013. (XII. 2.) Kormányrendelet egészített ki, pontosításokkal és definíciókkal az egyértelmű megvalósítás érdekében. Ezen jogi szabályozás alapján, jelen írásban alapvetően az épületen kívüli, de ingatlanon belüli műszaki megoldások kérdéskörét tárgyaljuk, ugyanis ezek teszik ki a már eddig megvalósult házi átemelők több mint 90%-át.

A XX. század utolsó éveitől kezdődően beindult műszaki fejlesztések eredményeként a megvalósult szennyvíz-elvezető rendszerek újdonsága az előzőkhöz képest a lényegesen kisebb méretű és merőben új konstrukciójú, ún. házi átemelők tömeges elterjedése. Az elmúlt 25 év során Magyarországon, mondhatni egyedül álló módon, nagy számban létrejött nyomás alatti vagy többnyire vegyes szennyvízelvezető rendszerekben alkalmazott készülékek alapvetően eltérnek a többi európai országokban szokásos megoldásoktól és a vonatkozó EU szabványokban [4] rögzítettektől. Egy jellegzetes konstrukciót mutat az 1. ábra.

A nagy számban (százezres nagyságrendre becsülhető, pontos adat nincs) elterjedt házi átemelők olyan környezetben és feltételek mellett jöttek létre és működnek sok éve tömegesen, amiket a beruházó magántulajdonos üzemeltető (használó) döntése és felelőssége jellemez. Hosszú távú, zavarmentes működésük igénye a tulajdonos használók részéről a rendeltetésszerű csatornahasználatot kikényszeríti, amit korábban semmilyen más módon nem lehetett elérni. Jótékony hatású a befogadó közüzemi csatornaműre, mert a problémás szálas és darabos anyagokat, valamint a tiltott bevezetésű csapadékvizet távol tartja.

Országos helyzetkép a házi átemelők jellemzőiről a korszakváltó rendelet hatályba lépésekor (2013-ig)

Szivattyúaknák

Általában 600-700 mm átmérőjű, 1400-1500 mm mély, csonkakúpszerű fenékkialakítással, lépésálló fedlappal ellátott és PP anyagból, hegesztéssel készített tartályszerkezetek. Előnyük, hogy ebben a mérettartományban már problémamentes a szerelvények és szivattyúk, valamint a szintkapcsolók beszerelése és működése, továbbá a gondot jelentő szívótéri lerakódások is megelőzhetők. Az ehhez hasonló szívótér-kiképzést a piacvezető nyugati cégek is (jó néhány év csúszással) átvették, és termékeiknél különféle fantázianeveken (pl. TOP fenék) alkalmazzák. A viszonylag csekély biztonsági tározótér-méret miatt az esetleges hibaelhárítás idejére történő folyamatos házi csatorna-használhatóságot az esetek nagy részében havária esetén működésbe lépő, a korábbi szennyvízgyűjtő-szikkasztó rendszerbe vezető túlbukásos bekötéssel oldják meg. A szakmai körökben az ezzel kapcsolatban időnként kibontakozó vitákat egy kérdés feltevése általában lezárja: mi a kisebb probléma, ha a szennyvíz néhány órán, esetleg napon át az évtizedek óta megszokott útján távozik, és okoz alig mérhető környezetszenynyezést, vagy esetleg visszaduzzadás során elönt mélyebb területeket, és okoz jelentősebb szenynyezést, egészségügyi és anyagi károkat?

Szivattyúk

Házi átemelők esetén elterjedtek az egyfázisú motorral szerelt örvénykerekes (más néven Vortex-járókerekes vagy „dugulásmentes”) merülőszivattyúk, 30-50 mm-es szabad átömlő keresztmetszettel, nagyobb emelőmagasságoknál és nyomás alatti rendszerekhez történő csatlakozásnál pedig az aprító szerkezetes gépegységek. Egy ilyen, rászerelt úszókapcsolós szivattyú-motor gépegységet mutat a 2. ábra.

Szerelvények

A leggyakrabban alkalmazott megoldás, amikor a szivattyú a saját lábán áll, és nyomócsonkjának megfelelő 40-63 (5/4-2”) idomokkal, valamint flexibilis bordás csigatömlővel szerelve, golyós vagy lemezes visszacsapó szelep és hollandis (könnyen oldható) elzáró szerelvény közbeiktatásával vezeti a nyomott szennyvizet a térszinttől mért 400-800 mm mélységben lévő átvezető idomig. A nyomócső zárására és a szerelvényezett szivattyú leválasztására szolgáló hollandis golyóscsap az aknán belül egy hattyúnyakas kiképzéssel (-800 mm körüli nyomócsonk-pozíciónál) vagy közvetlenül vízszintesen szerelve (-400-600 mm közötti nyomócsonk esetén) biztosítja a térszintről elérhető szerelést és a könnyű szivattyú-kiemelést.

Az így megvalósult szerelvényezéssel gyakorlatilag minden szervizmunka – karbantartás, gépegység ki- és visszaszerelése – a térszintről könnyen elvégezhető akkor is, ha üzemzavar miatt a szivattyúaknát elborítja a szennyvíz. A szivattyú és szerelvényei együttes súlya csekély, általában 15-30 kg közötti, ezért az alkalmazott perlon kiemelő kötél vagy korrózióvédett lánc segítségével egy egységként a gépaknából könnyen kiemelhető vagy oda visszahelyezhető, és üzemkészre csatlakoztatható. Szükség esetén az aknapalást külső oldalánál a csatlakoztatott O40-63 mm nyomócső a kívánt szintre, a fagyhatár alá buktatható. A fagyhatár számszerűsítése gyakran szakmai viták tárgya. Idősebb, több évtizede végzett kollégák a -1-1,2 m körüli értékeket is fenntartás nélkül elfogadják, míg akik e szakterületen hosszabb ideje dolgoznak, és az előfordult lefagyásokkal átfogó tapasztalatot szereztek, ezen értékek felével is beérik.

Elektromos energiaellátás és motorvédő-vezérlő egység

 

Ezen a téren a megvalósult rendszerek igen változatos képet mutatnak. Az átemelő külön biztosított, védett, leválasztható és megjelölt áramkörről történő energiaellátása nem minden esetben valósul meg. Az alkalmazott egyfázisú villamos motorokban viszont szinte minden esetben megtalálható a tekercsfejbe szerelt hővédelem (klixon), ami azonban csak alacsony szintű védelmet nyújt. A teljes körű motorvédelem, üzemállapot- és üzemzavar-kijelzés (3. ábra) legtöbbször csak részben valósul meg. Gyakori eset, hogy a legegyszerűbb megoldással a több fogyasztós áramkörre dugvillás csatlakozással kapcsolódik a szivattyúmotor, melyre a ki-be kapcsolást végző úszókapcsoló gyárilag van rászerelve. Ezzel szemben kisebb számban fordul elő az a megoldás, mikor az energiaellátás, a motorvédelem és a vezérlés is magas színvonalon van megoldva. A szintkapcsolásra gyakorlatilag minden esetben a szennyvíztechnikában elterjedten alkalmazott, megfelelő karbantartás mellett megbízhatóan működő úszós jeladókat alkalmazzák.

 

 

A legfejlettebbnek tartott nyugati technikától a hazánkban kifejlesztett és sok éve tömegesen működő házi átemelők alapvetően a következőkben különböznek:
• hazánkban a szivattyúaknák lényegesen nagyobb kézimunka-igényes gyártási technológiával, a beruházás fázisában jelentkező felhasználói igényeknek jobban megfelelő kivitelben és kisebb geometriai méretekkel készülnek,
• a nálunk alkalmazott merülő szivattyúk alapvetően kisebb teljesítményű, egyfázisú, kisebb szabad átbocsátó képességű és nyomatékú gépegységek,
• házi átemelőink beszerzési költsége lényegesen kedvezőbb a nyugati készülékek árainál.

 

Árak, tulajdonos, üzemeltető és használó

Az eddigi szabályozási rendszerben az esetek döntő többségében a beruházó = tulajdonos = üzemeltető = használó összefüggés volt a jellemző. A rendszer megvalósítója a laikus tulajdonos, akinek döntéséhez ritkán társult szakmai információ, motivációja a beszerzési ár legalacsonyabb szintje volt, nem tudván, hogy a szennyvízátemelés költségei között a beruházási ráfordítás a készülék életciklusa során csak 10-15%-ot képvisel. Az „olcsó átemelő” működtetési költségei az évek során az összes ráfordítás (beszerzés–amortizáció, energia, karbantartás, üzemzavar-elhárítás, javítás és legfőképp az ingatlanban lakók életminősége szempontjából, ami nehezen definiálható, de talán a legfontosabb eszmei érték) figyelembevételével ugyancsak „elszálltak”. A piacon kezdetben, az 1980-as években a Fővárosi Csatornázási Művek feltaláló teamjától indult első, majd ugyanezek által később más szervezeti formákban továbbfejlesztett változatok mellett a piac ugrásszerű növekedésével ( az utóbbi 20 év országos csatornamű-fejlesztési programjai kapcsán) a számos követő vállalkozás indukálta árverseny eredményeként alakult ki az ár/érték arány szempontjából mostanra nem éppen rózsás állapot. A beszerzési árak szórása a bóvli és minőségi skálán a 100-300 ezer Ft-os skálán mozog.

Élet az 58-as és 458-as rendelet hatályba lépése, vagyis 2013 után

A kormányrendeletekben előírtak igen összetett, új helyzet elé állították a víziközmű-szolgáltatókat. A házi átemelők témakörének viszonyait alapvetően átalakító rendeletek 2013 márciusától, illetve decemberétől léptek érvénybe. A törvény szóhasználatát követve ettől kezdve a szennyvíz-beemelők megnevezést használjuk. Ennek lényegi elemei:
• a már meglévő szennyvíz-beemelőket (most tekintsünk el a tulajdonjogi résztől) a területileg illetékes víziközmű-szolgáltatónak kell átvennie, hogy teljesíthesse új kötelezettségét: a működtetést, a működőképesség és üzembiztonság folyamatos fenntartását,
• erre határidőként a rendelet 2014. február 28-át jelölte ki,
• a rendelet részletesen rögzíti az átadás-átvétel tennivalóit,
• az újonnan létesítendő szennyvíz-beemelők megvalósításánál (a szolgáltatóval történő eltérő megállapodás hiányában) az érintett felhasználónak kell gondoskodnia a szolgáltató üzletszabályzatában meghatározott alapvető műszaki követelményeket kielégítő szennyvíz-beemelő kiépítéséről.
Nos, mit mutat a felmért helyzetkép a törvényi szabályozást követő közel két esztendő után? A jelenleg működő több mint negyven víziközmű-szolgáltató nyilvános információit, valamint ott dolgozó illetékesek nem hivatalos tájékoztatását alapul véve a következők állapíthatók meg.
• A korábban létesült, számszerűségében százezres nagyságrendű házi átemelők szennyvíz- beemelőkénti átadás-átvétele még csak törtrészben valósult meg. Sem a korábbi tulajdonosok nagy része nem tudja, hogy át kellene adnia, sem a rendelet által kijelölt átvevő jórészt nem tudja, hogy hol mit kellene átvennie.
• A víziközmű-szolgáltatók üzletszabályzatában– néhány kivételtől eltekintve – még nincsenek közzétéve az újonnan létesülő szennyvíz-beemelőkre vonatkozó, rendelet szerinti követelmények. Az egyes szolgáltatók egymástól lényegesen eltérő, sokszor irreális szabályzatokkal igyekeznek védekezni a rájuk váró különleges feladatok mennyiségének csökkentése érdekében.

Megkezdődtek ugyan és folyamatban vannak az átvételek, az első szakaszban megtörténtek tapasztalatai alapján látható, hogy milyen további feladatok lesznek. A rendelet által közzétenni előírt „alapvető műszaki követelmények” gyakorlatilag még meg sem születtek, néhány kivételtől eltekintve egyenlőre még csak készülnek. A fellelhető anyagok és az új üzemeltetők ez irányú felkészültsége, érdekeltségi és felelősségi viszonyai alapján a várható jövőre a következő kép rajzolódik ki.

A víziközmű-szolgáltatók érdekeltségi rendszerében az új helyzet komoly ellentmondást jelent. Új feladat és felelősség, új költségek, többletbevétel nélkül. Ráadásul a náluk sok éve kikristályosodott technológia és felszereltség kimondottan a nagy, közterületi közmű-átemelőkhöz alkalmas. Most egy szennyvíz-beemelő üzemzavarhoz kivonul a gépész–villanyszerelő páros (jó, ha csak ketten, nem pedig a megszokott több fős csapat), és persze az elárasztott akna leszívásához még a nagyértékű célgép, netán géplánc is (aminek költsége óránként több tízezer forintra rúg). Merthogy a technika, a technológia és az előírások adottak. Ez áll szemben a korábbi helyzettel, amikor a házi átemelőhöz legtöbbször még az egyszemélyes szervizt sem hívták a magas (esetenként akár 5 ezer forintot is meghaladó) díj miatt, inkább a tulaj nyúlt a szennyvízbe könyékig (ingyen), de még inkább kínosan ügyeltek arra, hogy ilyen helyzet elő se fordulhasson. Az új rendszerű üzemeltetés várható következménye: a fenntartási költségek jelentős növekedése. A szennyvíz-beemelők kezelésére a szolgáltatóknál új technológia, a feladattal arányos és annak megfelelő új eszközpark létesítése és alkalmas munkaerőkapacitás biztosítása szükséges. A feladat rendelet szerinti kiszervezési lehetősége valamelyest csökkentheti a szükséges ráfordításokat, de ennek is határt szab a szolgáltatói felelősség.

A víziközmű-szolgáltatók üzletszabályzataiból egyenlőre még hiányzó „alapvető műszaki követelmények” készítése során várható elvárások, az új felelősségi helyzet és a néhány már elkészült anyag ismeretében körvonalazódni látszanak. A korábban kulturált csatornahasználatra kényszerült házi átemelősök százezres tábora és a jövőben újonnan belépő sok ezernyi szennyvíz- beemelős felelőssége és működtetési költségei jórészt átkerültek a víziközmű-szolgáltatókhoz. Ezért érthető, hogy a társaságok az eddig felhasználói üzemeltetésben lévő készülékek és kapcsolódó egységek jövőbeni elvárásait igyekeznek önmagukat védendő, oly módon megfogalmazni, hogy a folyamatos szolgáltatás ne sérüljön, és az egyébként idegen területen lévő berendezésekkel összefüggésbe hozható esetleges káresetek, balesetek terhe, felelőssége ne háruljon egyoldalúan, aránytalanul reájuk. Néhány elvárás, ami korábban nem jelent meg az egyes készülékek konstrukciója, illetve telepítése során:

• A szennyvíz-beemelő szivattyúaknák geometriai mérete jelentősen nőni fog az előírt tározó-térfogatok miatt, mégpedig elsősorban függőleges irányban, hiszen az igen fontos leülepedés- mentességet az alkalmazott viszonylag kis teljesítményű szivattyúk szívóoldali áramlásinten- zitásának figyelembevételével csak így lehet elérni. Következmény: a beruházási költségek növekedése.
• Az alkalmazott fedlapokat zárhatóságuk, az illetéktelen beavatkozás ellen védeni fogják, szilárdságukra és időjárásállóságukra követelmények várhatók. Következmény: a beruházási költségek növekedése.
• Az alkalmazandó szivattyúk típusára és gyártmányára várhatóan „ajánlások” születnek, rontva ezzel a versenysemlegesség elvét. Következmény: a beruházási költségek növekedése.
• Az elektromos betáplálás, az érintésvédelem és az alkalmazandó motorvédő vezérlőegységekre eddig nem jellemző, komoly előírások várhatók. (Remélhetőleg nem lehet majd érvényesíteni irracionális, de mégis létező törekvéseket a külön fogyasztásmérés, üzemóra-számlálás megvalósítására, hiszen egy négyfős háztartás beemelő energiaigénye havi 100 Ft alatti nagyságrend, amit nyilvánvalóan átalány formában kell a számlákban érvényesíteni.) Következmény: a beruházási költségek növekedése.
• Várhatóan megjelenik majd a szolgáltató részéről a szennyvíz-beemelők távfelügyeleti rendszerébe való csatlakoztatásának igénye. Ez persze alkalmas üzemállapot-érzékelők és jeltovábbítók létesítését igényli. (Létjogosultságát komoly szakmai mérlegelésnek kellene megelőznie, a ráfordítás és eredmény összevetésével.) Következmény: a beruházási költségek növekedése.
• A szennyvíz-beemelők telepítése során az új üzemeltető elsősorban a megközelíthetőségre, hozzáférhetőségre vonatkozó igényeit fogja megfogalmazni, ami ritkán esik egybe a kapcsolódó vezetékek költségoptimumával. Következmény: a beruházási költségek növekedése.

Összességében megállapíthatjuk, hogy az új szabályozási rendszerben úgy a beruházási, mint az üzemeltetési költségek drasztikus növekedésével kell számolni. A 100-300 ezer forint árú házi beemelőket el lehet felejteni, a helyükbe lépő szennyvíz-beemelők bekerülési értéke ennél lényegesen magasabb (akár a dupláját is meghaladó) lesz. Alapesetben az ingatlantulajdonos kontójára. A fajlagos üzemeltetési költségek is többszörösen megnövekedve jelentkeznek majd, de most már a víziközmű-szolgáltatónál. Óhatatlanul adódik az új üzemeltetők részéről a nem minden ponton egyértelmű előírások sajátos értelmezése a költségeik csökkentése irányában.

Ráadásul ezt a várható tendenciát tovább erősíti az a felelősség-átkerülésből eredő helyzet, amelyben a használó az eddigi gondos gazdából egy csapásra öntudatos fogyasztóvá válik, aki fizeti a díjat, és ezért feltétlen kiszolgálást vár el. Jogi esetek nagy száma várható a berendezések meggondolatlan használatából következően, ami nem fog olyan egyszerűen és költségmentesen zárulni, mint a nevezetes „kesztyűkérdés” során. Néhány lehetséges kérdés a felmerülhetők szinte végtelen tárházból:

• Ki állja a költségét annak, ha egy gondozott kert járdája, gépkocsibeállója alatt húzódó nyomócső javítása során a drága burkolatot bontani és helyreállítani szükséges?
• Ki a költségviselő, ha a szivattyút ellopják?
• Mi a jogi helyzet abban az esetben, ha a szennyvíz-beemelő több száz méteres szolgalmi csatornába nyomja a szennyvizet, mivel a szolgáltatási pont a szivattyú szívóoldala; akkor átadás-átvételre kerül a ki tudja milyen minőségben épült szolgalmi vezeték is?

Nem elhanyagolható az új szabályozás ösztönző hatása a mélypontok, teknős területek beépítésére. Idevágó kérdés, hogy mi történik majd az ily módon beépített, burkolt felületekre eső, egyre kiszámíthatatlanabb mennyiségű és intenzitású csapadékvízzel? Idevágó beszélgetésrészlet a szakterület régi biciklisei között: „Leszoktunk a dombra történő építkezésről ?”„Az ősember még tudta, hogy a víz lefelé folyik, ezért lakhelyet, barlangot soha nem a völgyek mélyén választott, hja, azóta hatalmasat fejlődött az emberiség!” Tapasztalataink szerint a témakörben eddig nyilvánosságra került dokumentumok arra utalnak, hogy szakmai körökben sem ismertek kellő mélységben a vonatkozó szabványok. Ennek orvoslásához kívánunk segítséget nyújtani az irodalomjegyzékben felsorolt megjelölésekkel [4-7]. Reményeink szerint a nem túl távoli jövőben a vonatkozó szabályozás – ahogy az egyszer már rövid időn belül megtörtént – a sűrűsödő tapasztalatok birtokában az alapvető irány megtartása mellett, részleteiben újra átgondolásra és jobbításra kerül.

 

üzemeltetési tapasztalatok

Mivel a bevezetőben megnevezett kormányrendeletek hatályba lépéséig a házi átemelők beruházója, tulajdonosa és használója is a legtöbb esetben az ingatlan birtokosa volt, valamennyi költséget ő viselte, a saját érdeke és felelőssége szinkronban volt. Ezzel magyarázható, hogy a működtetés, az üzemzavar-elhárítás és karbantartás pénzbeli ráfordításai a tulajdonos érdekszférájában minimális szinten mozogtak, hiszen:
Először is hatékonyan biztosította, hogy a lefolyókba csak oda való anyagok kerüljenek. Ide kívánkozik okfejtésként a szervizesek körében elterjedt nagy kérdés, ami olyankor hangzik el, és mindig válasz nélkül marad, amikor a kolléga az üzemzavart okozó idegen tárgyat kibányássza a szivattyúból a csodálkozó tulajdonos szeme láttára, és így szól: „Ki kakilta ezt a kesztyűt?” És rögtön jön a következő meglepetés: garancia erre nem vonatkozik, de 5-10 ezer forint nagyságrendű kiszállási és munkadíj fizetendő. Ezután szinte minden esetben megszűnik, nem ismétlődik hasonló probléma.
Másodszor is, a tulajdonos, látva az egyszerű (de annál kevésbé nagyszerű) munkafolyamatot, ha legközelebb, netán még ezek után is szükség lenne rá, saját maga végzi el, „ingyen” a nem éppen épületes látvánnyal és illatfelhővel járó műveletet. Mindez azt eredményezte, hogy egy-egy térségben akár ezer házi átemelőt is egyetlen, erre specializálódott szakember el tud látni, mégpedig általában igen gyors reakcióidővel. Vagyis a nagyszámú eset elemzése alapján egyértelmű, hogy a házi átemelők működtetése a korábbi és az előzőkben körüljárt peremfeltételek mellett igen gazdaságos volt.

 


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem