VGF&HKL szaklap

Tím-be jöttünk, nagy örömmel

2004. március 10. | Meyer József |  1020 | |

Az alábbi tartalom archív, 16 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A kézművességről már máskor is megállapítottuk, hogy aránya és jelentősége folyamatosan csökken, ősi célszerszámok válnak nélkülözhetővé. Néhányukról csak hosszas töprengés után derül ki, hogy mire és hogyan használták annak idején. A muzeális technológiák 70% gyártási és 30% szerelési aránya mára teljesen megváltozott. A kézügyesség jelentőségét tudatosan visszaszorítva jutottunk el a minőségbiztosítási rendszerek olajozottabb működéséhez, bár a kvalifikált munkaerő anyagi megbecsülése a hegesztési követelmények rendszerében még úgy-ahogy működik.

Kivételek is akadnak. Könnyen találunk olyan szakmai területet, ahol a lényegi munkafogások és maguk az eszközök is az idők távlatában csak kismértékben változtak, amilyen például a kazánok tagosítással történő helyszíni összeszerelése. Meggyőződhetünk arról, hogy maga az összeállítás a módszerében mit sem változott. A mai kazánok belső kialakítása a szilárd tüzeléshez képest – különösen a tűztér tekintetében – érthető eltérést mutat. A 2. ábrán az olajtüzelésre való átállás korszakában szükségessé vált átalakítások nyomait jól követhetjük.

A változtatások menetében a két elemsort kissé széthúzták, lefedték a rostélyt. Az égő kamráját folyamatosan, hézagmentesen samottozták ki (Náray Ferenc konstrukciója), előrevetítve a későbbi, olaj- és gázégők üzeméhez igazodó égési terek kerek formáját. Ezek az átmeneti fejlesztések vélhetően a 267-580 kW teljesítményértékek közt üzemelő berendezéseket vették célba. A beruházási megfontolások és a verseny a modern, öntöttvas-tagos, helyszínen összeszerelhető kazánoknál a teljesítményhatárok további szélesítését eredményezték. A tagok is elnyerték végleges, gyűrűs szerkezetű formájukat. Az öntöttvas kazántagokat akkoriban rostélyelemeknek nevezte a szakma. Ez is azt mutatja, hogy a szénalapú hőellátás a virágkorát élte.

Szertartásos jelenetek zajlottak, amikor a fűtő az érkező szerelőket fogadta a kazánházban. Tisztelték és név szerint ismerték egymást. A munkálatok megkezdését rendre megelőzte a szakmai eszmecsere az üzemeltetési tapasztalatokról és a kezelői, működtetői igényekről, amit majd figyelembe kell venni. (Mai fogalmakkal élve mondhatnánk, hogy volt visszacsatolás.) A repedt tag cseréjétől a felújításig bőven akadtak feladatok. Hogy a jelenben is tömegesen készülnek öntöttvas tagos kazánok, azt jó tulajdonságaiknak köszönhetik. Egyik nyilvánvaló érdemük a tervezett hőigényhez való finom alkalmazkodásukban rejlik, de a telepítésük során is akadnak további előnyök. Az építményben a szokványos megközelítési útvonalak elégségesek, nem kell nagy emelési és szállítási teljesítményekkel számolni. A szerviz és az esetleges későbbi bővítési munkák sem járnak rombolással. A manapság beszerezhető tagos kazánok helyszíni összeépítése során is számolni kell lakatos feladatokkal, mint a kazántömb rögzítése a típus szerinti felfekvő- és egyéb tartóprofilokkal, valamint a felöltöztetés során adódó munkálatokkal, annyi különbséggel, hogy a múlt századi gyakorlattal szemben itt már minden előre le van gyártva. Akkoriban egy kazánszerelő csapatban a berendezés öszszeépítésén túl érteni kellett a lakatos munkákhoz, a klasszikus értelemben vett fűtésszereléshez, szerelőkőműves és szakipari munkákhoz, hogy csak a lényegesebb területeket említsük. Már a segédmunkák végzéséhez is sok trükköt illett ismerni.

Például az inasok között előnyben volt az, aki korábban tánciskolát végzett, mert a tagok vízszintes mozgatása annak „táncoltatásával”, vagyis függőleges helyzetükben, sarkaik váltogatásával, súlypontáthelyezésekkel történt. A tömítő felületek rozsdamentesítése és fémtiszta állapotok elérése ugyan rabszolgamunka volt a javából, de ezalatt már szemrevételezéssel ellenőriztük az öntvényt. „Csengéséből” következtethettünk arra, hogy nincsen elrepedve. Az érintkező nútok grafitos zsinórral történő kitöltése is a múlté: manapság az előre elkészített tömítő profilok gyorsan a helyükre kerülnek. A víztereket összekötő illesztő hüvelyt régen niplinek nevezték a segédek. Elhelyezésének módja azóta sem változott. A mostanság ecsettel ráhordott tömítőanyaggal szemben a daliás időkben a titkos receptek divatja járta. A nipli előkészítése a következőképp is történhetett: kívülről míniummal le lett festve mindkét kúpos fél, majd ebbe a mártásba sebkötöző gézt kellett szorosan felcsévélni. Ez egy lassan száradó, rugalmas filmréteget alkotott, és összehúzáskor jól kitöltötte az esetleges egyenetlenségeket.


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem