Bemutató riport Smuta Zsolttal, a SMUTA Ipari, Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. tulajdonos-vezetőjével
2000/10. lapszám | Taba Gábor | 9745 |
Figylem! Ez a cikk 25 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
„Kivárom, amíg egy újdonság bevezetésre kerül, és csak ezután kezdem el alkalmazni, de vannak olyan anyagok, amelyekben ösztönösen nem bízom.”
Taba Gábor: Szeretném, ha röviden öszszefoglalnád vállalkozásod történetét, azt, hogy mikor indítottad el, milyen formában kezdted cégedet építeni, illetve, egyáltalán milyen úton-módon keveredtél az épületgépészeti kivitelezés területére.
Smuta Zsolt: 1957-ben születtem Kunszentmártonban, kötelező iskoláimat követően Mezőtúron, a Mezőgazdasági Gépészeti Főiskolán tanultam, de 2 év kínkeserves vergődés után félbehagytam tanulmányaimat. Keserű emlék ez számomra: a felvételi vizsgámon későbbi főiskolai tanárom állításával szemben bizonyítottam saját tételemet, és ezt a „megszégyenítést” nagyon nehezen viselte az illető, ezért azután a vizsgákon bőven éreztette velem antipátiáját. Így inkább Budapestre mentem szakmát tanulni, és noha autóvezető szerettem volna lennei, szülői javaslatra a Nyár utcai híres intézménybe kerültem. Hatan-heten kezdtük itt tanulni a fűtésszerelői mesterséget, aztán Győrben, a Szakma Kiváló Tanulója verseny bizonyítottam, ezért gyorsabban megszabadultam az iskolapadtól, kézhez kaptam a szakmunkás bizonyítványomat. Ezután hazanentem vidékre, és egy építőipari KTSZ-nél helyezkedtem el. Itt rendkívül kellemetlen munkakörülmények közé kerültem, csupán a túlzott italozásra utalnék. Ekkor már komolyabb kivitelezői munkákat bíztak ránk: 40 szobás hotelek gépészeti munkáit végeztük, vagy kiemelném még a helyi TSZ sertéstelepének szerelési munkáit, amely feladatokból szakmailag nagyon sokat profitáltam. Én például itt láttam először KPE vezetéket, amivel a nedvesetetés technológiáját (moslékolás) meg kellett oldani: csak annyit mondok, hogy egy álló napig csak néztük a csövet. Korábban csak vascsövet láttunk, és tessék: ha melegítettem, akkor ragadt, ha sokat melegítettem, akkort folyt mindenfelé: egyszóval nem úgy reagált az anyag, ahogy előzetesen azt vártuk. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy itt is kaptam egy jókora pofont az élettől: 10 000 forintot fizettek nekünk egy csarnok összeszereléséért, de amikor rájöttek, hogy ez számunkra milyen jelentős összeg – ebben az időben ez nagyon komoly fizetés volt, 84´-ben, hiszen 18 000 forintot keresett a vállalat vezetője -, a főmérnök rögtön megfelezte a juttatásunkat.
T. G.: Ezek a keserű tapasztalatok motivációként hatottak a magánosodás irányába?
S. Zs.: Nem. Ebben a periodusban az ember még azt gondolta, hogy „becsületes”, kötött munkával meg tud élni. A nyitásomat az váltotta ki, hogy a cég megszüntette építőipari tevékenységét, és nekem állást kellet változtatni. Ekkor helyezkedtem el egy vállalkozónál, ahol mint méhész voltam bejelentve…
T. G.: Úgy működhetett ez, mint az akkori „hivatásos” sportolóknál.
S. Zs.: Én ebbe születtem bele: szüleim a mai napig gyakorolják, sőt, nekem is van telepem a mai napig. A méhészethez tudni kell, hogy mivel az ember egy évben csak egyszer érvényesíthet árbevételt, biztos háttérrel kell rendelkeznie, és ez nekem nem volt. De engedd meg, hogy megemlítsem: édesapámtól tanultam azt a munkaszeretetet és mentalitást, ami elkísér saját életutamon. Hetvenen túl jár édesapám, de olyan vitalitás, munkakedv van benne, amit fiataloknál is ritka látni. De visszatérve a lényegre: a nyolcvanas évek közepén rengeteg családi fűtésrendszert építettem be. Sajnos leállt ez a vállalkozás: ekkor kerültem Martfűre, a Sörgyárba. Ez igazán izgalmas munka volt. Én feleltem a különböző vízkezelési rendszerekért: volt technológiai víz, sörvíz, tüzi víz, vagy a gőzkazánokat kellett irányítani, a szennyvíz kezelését végrehajtani, stb… Nagyon sokat tanultam itt: a kazánház igazi csoda volt számomra: amikor megláttam a milliónyi szerelvényt, azt sem tudtam, hogy mi fán teremnek. Az iskolában megismertük a tolózárat és a golyóscsapot, de ez egészen más volt. Ettől kezdve nekem bogaram volt, hogy szeretnék ilyet a gyakorlatban megvalósítani. Persze ebben az időben már Gmk-t alakítottunk sörgyári barátaimmal, és kisebb munkákat műszakon kívül elvállaltunk. De nagyon nehéz időszak volt ez: folyamatos munkarendben dolgoztunk, és a mellékes munkák nélkül is 16-17 órában voltam távol a családomtól. Sajnos, mivel ez a gyár is TSZ tulajdon volt, és nekem nem volt módom a tagok mezőgazdasági „mellékesét” megkeresni és a tulajdonosok is öszszevesztek, végül is ’88-ban egy helyi vállalkozó alkalmazottja lettem, havi 20 000 forintért, ami nagy pénz volt számomra, hiszen a Sörgyárban 8000 forintot kerestem. Az új munkahelyemen „alvállalkozóként” dolgoztam már, hiszen volt egy cég, a Mezőtúri Költségvetési Üzem Szolgáltatói Részlege, amelynek nevére kellett a számlákat kiállíttatni – ezért néhány százalékot kellett leadni –, de saját szerszámokkal végeztem munkámat. Persze nem láttam a kulisszák mögé: fővállalkozó társam minden pénzt „visszaforgatott” az anyagdíjba, ezzel verte át kollégáit, és ennek nyomán a ’90-es évek elején teljesen önállóvá váltam.
T. G.: Hogyan sikerült fennmaradnod?
S. Zs.: Teljesen munka nélkül voltam. Szerencsére szerszámaim voltak, mivel egyfelől a sörgyári Gmk-ból kivásároltam őket, másfelől Bécsben én nem hűtőgépet vagy videot vásároltam, hanem szakszerszámokat. Az időközben Kft.-vé avanzsált cég felé ezeket a költségeket nem tudtuk érvényesíteni, és 1 év után meg is szünt. Ezért közben kisiparos lettem, és itt kezdődik igazából vállalkozásom története. Könyvelői tanácsra nem egyéni vállakozó lettem, hanem Kft.-t hoztam létre, én magam nem is tudtam, hogy mi a kettő között a különbség. A feleségemmel ketten a mai napig a mi nevünkön van ez a vállalkozás.
T. G.: Milyen szempontok szerint döntöttél a két vállalkozási forma között?
S. Zs.: Nézd, számomra a mai napig nehezemre esik átnézni a könyvelői jelentéseket, mert egyáltalán nem köt le. Én gyakorlati ember vagyok, a szerelői tevékenységet érzem elsődlegesnek. Persze tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy pl. 30-án vagy 1-én állítja-e ki számláit az ember, de az ilyen gondolkodásmód más szemléletet igényel. Nos, nagyon keservesek voltak ezek az első évek, ezt igazából csak az tudja, aki maga is vállalta ezt az életformát. Érted, nincs éjszakád, nincs létbiztonságod, nincs semmi, csak millió nyitott kérdés… Nappal dolgoztunk, éjjel árajánlatokat készítettünk, rendszeresen hajnalban feküdtünk, és „szombat-vasárnap” évekig nem volt. Szabadságról nem is beszélek. Most jutottunk el oda, hogy cégem lendületből elbírja ezeket a kéthetes leállásokat.
T. G.: Hogyan jellemezhető a Smuta Kft. fejlődése?
S. Zs.: Jelenleg már több állandó alkalmazottunk van, de ez egy hoszszú, folyamatos fejlődés eredménye. Kezdetben a helyi gázprogramba kapcsolódtunk be, 3-4 embert alkalmaztunk, de ez nem volt elég a növekedéshez, csak a létbiztonsághoz. Csak jelzésképpen a vidék árainak nyomottságához: amikor kollégáink a nagyobb városokból jelezték, hogy egy konvektor bekötéséért 6000 Ft-t kérhetnek el, mi csupán 1000 forintos munkadíjat érvényesíthettünk ugyanezért a munkáért. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy tudtam: egyszer véget érnek a gázberuházások. Ekkor kezdtem el munkátvállalni Szegeden, ami 80 km-re van tőlünk, vagy Debrecenben, ami 160 km-es ingázást jelentett, és ez az itthoni munka mellett erős megterhelés volt, de muszáj volt a térségből kitörni. Lassan Budapesten is kezdtem munkákat kapni, első jelentősebb feladatunk a Ganz Gépgyár csarnokainak sugárzós fűtéssel való ellátása volt. Később a Budapesti Építő és Szerelő Rt. „állandó partnerei” lettünk, persze más fővállalkozó cégekkel is kapcsolatba kerültünk. Ekkor már 12 embert alkalmaztam, négy haszonjárművel.
T. G.: Mennyire vagy elégedett az alkalmazottaiddal, a munka személyi oldala milyen konfliktusokat rejt?
S. Zs.: Bérvitáink nincsenek, igyekszem őket tisztességesen, szakmai tudásuk szerint megfizetni, hiszen a szakértelmet – már csak a hosszútávú gondolkodás miatt is – mindig idejében meg kell becsülni. Biztosítom számukra a megfelelő szerszámokat és a technológiai tudást. Ez egy hiearchikus közösség, ennek megfelelően természetesen vannak konfliktusok. Engem kénytelenek elfogadni vezetőnek, de köztük folyik egyfajta rivalizálás. Úgy látom egyébként, hogy a megjelenő emberi konfliktusok mögött mindig a hozzáértéssel kapcsolatos viták állnak.
T. G.: Nagyrészt saját szerszámokkal dolgoztok?
S. Zs.: Túlnyomórészt igen, csak speciális szerszámokat kölcsönzök. Nekem nincs 3-4"-os menetmetsző gépem vagy emelőm. De például fagyasztókészüléket vásároltam, hiszen egyre többször van szükségünk rá.
T. G.: Honnan értesülsz a pályázatokról, és milyen arányban nyered meg ezeket?
S. Zs.: Pályázatfigyelő újságokat járatok, ezeket böngészem. Másfelől, eljutottam már oda, hogy sokszor személyes ismerettség alapján kérnek fel egy árajánlat elkészítésére. A közbeszerzési pályázatoktól eleve elveszi a kedvemet a bonyolult adminisztráció, más pályázatoknál egyszerűen nem érzem tisztességesnek a lebonyolítást. A sikeres ajánlatok aránya: 30 kisérletből 1 sikeres. Ez már jelzi, hogy az árajánlatok készítése folyamatos, sokszor még nap közben is ezzel foglalkozom.
T. G.: Hogyan készíted el ezt az irdatlan mennyiségű költségvetést?
S. Zs.: Számítógépes program segíti a munkámat. Nagy segítség ez nekem, egyfelől annyiban, hogy sok esetben egyszerűen egy-két díjtételt vagy anyagárat kell csak módosítani, és máris kész egy új ajánlat, másfelől annyiban, hogy gyors elkészítést, könnyű átláthatóságot, nagy mobilitást kölcsönöz ez az eljárás munkámnak. Persze ezt az adatállományt is karban kell tartani, az áremeléseket be kell vezetni a rendszerbe, és ez időigényes feladat.
T. G.: Hogyan értesülsz az épületgépészeti újdonságokról, hogyan tartod karban tudásodat?
S. Zs.: Rendszeres látogatója vagyok a szakvásároknak, és a gyártók-forgalmazók kiadványai is eljutnak hozzám. Ezeket nem dobom ki, amikor egy egyedi megrendelő speciális technológiákat köt ki, akkor előveszem és áttanulmányozom az idevágó anyagokat. Mégis, a legtöbb információt a kereskedelmi boltokban szedem fel. Szakmai továbbképzésekre nem jutok el. Meglehetősen konzervatív mentalitású ember vagyok: szívesen kivárom, amíg egy újdonság bevezetésre kerül, és csak ezután kezdem el alkalmazni magam is. Lehet, hogy butaság, de vannak például olyan anyagok, amelyekben ösztönösen nem bízom.
T. G.: Mi jelent nagy nehézséget a munkádban?
S. Zs.: Kiemelném a számlázással kapcsolatos nehézségeket. Először is, nekem olyan a mentalitásom, hogy nem szeretek magyarázkodni, kacsingatni: elismerem a számlaadás fontosságát. Lehet, hogy pénz van ebben a turpisságban, de kínos helyzetek sora is. Ami viszont problémát jelent: a garanciális visszatartás. A fővállalkozók nem kezelik külön számlán az összeget, nem fizetnek utána kamatot, stb… Ezenkívül nagyon rossz a fizetési hajlandóság is, pedig egy kisebb vállalkozás, mint az enyém, nem rendelkezik nagy anyagi háttérrel ahhoz, hogy sokat várjon számlái kifizetésére.
T. G.: Egy utolsó kérdés: menynyire viselte meg családodat az elmúlt évek erőfeszítése?
S. Zs.: Nagyon sokat köszönhetek nekik. Két gyermekem van, egy 14 éves fiú és egy 8 éves kislány. Feleségem magára vállalta háztartásunk minden nehézségét. Igazi támasz voltak ők nekem, hálával tartozom nekik.
