Vízkivétel a Szentendrei szigeten
2002/10. lapszám | Taba Gábor | 4902 |
Figylem! Ez a cikk 23 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A Szentendrei sziget víztermelési szempontból három igazgatási egységre osztható: az északi, a nyugati, valamint a keleti körzetre. Valamennyi területen ún. parti szűrési kutak állnak üzemben. Ez azt jelenti, hogy a Duna vizét a szigetet övező, mintegy 15 méter mélyre lenyúló kavics szűrőrétegen keresztül szivatytyúzzuk fel. Ez a kavicsréteg oly mértékben megszűri a vizet, hogy amikor a kutak csonkjához ér, már iható minőségűvé válik. Talán sokak számára meglepő, de a klórral történő kezelésen kívül egyéb víztisztítási eljárást nem alkalmaznak: Budapest jelentős része ilyen „természetesen" kezelt vízben részesül. Kétféle kútrendszert alakítottak ki. Elsőként az ún. csőkutakat kell ismertetni, ezzel együtt már mód nyílik a vízkivételi rendszer vázlatos áttekintésére is.
Interjú Bozóky Lászlóval, a Fővárosi Vízművek Rt. telepvezetőjével
Kétféle kútrendszert alakítottak ki. Elsőként az ún. csőkutakat kell ismertetni, ezzel együtt már mód nyílik a vízkivételi rendszer vázlatos áttekintésére is.
Ez tulajdonképpen hagyományos kúthoz hasonlít: egy 400 mm-es, perforált fémcső nyúlik le függőlegesen a kavicsréteg alá (az első zárórétegnek számító anyagrétegig), amelyen keresztül vákuum elv alapján szívják fel a vizet. Ez konkrétan a következőt jelenti. Az egyes csőkutak gyűjtőcsőre vannak kötve, amely egy aknába torkollik. (Általában egy-egy ilyen aknához két gyűjtőcső csatlakozik, amelyekre egyenként kb. 25-30 darab csőkút van rákötve.) A vákuum- vagy szifonrendszer azt jelenti, hogy az egyre bővülő keresztmetszetű gyűjtőcső legmagasabb pontjára légtelenítőcsonkot helyeznek el, és a vákuumszivattyúk segítségével a gyűjtőcsőből és a kutak szívócsövéből kiszívják a levegőt. A vákuumszivatytyúk kapcsolóórára vannak rákötve, azaz meghatározott időszakonként – amit természetesen változtatni lehet – maguktól bekapcsolódnak. Leállításukat pedig maga a víz vezérli: egy vízérzékelő pálcát helyeztek el a gyűjtővezetékbe, s amikor a víz már teljesen kitölti a vezetéket, akkor ez leállítójelet küld a vákuumszivattyúknak. Érdekességként kiemelhető, hogy amikor a Duna vízszintje magasabban helyezkedik el, mint a gyűjtőcső, akkor a nyomásviszonyok következtében automatikusan folyik be a gyűjtőaknába a víz.
Az aknában összegyűlt vizet a gépházban elhelyezett szivattyúk mintegy 8-10 méteres magasságba emelik, ahol két újabb, valamennyi kúttal kapcsolatban álló fő gyűjtőcsatornába nyomják át a vízmennyiséget. Ez a két csatorna már gravitációs elv szerint szállítja a vizet, párhuzamosan helyezkednek el a Dunával, tehát észak-déli fekvésűek. Egészen Kisoroszitól a sziget déli csücskéig, azaz az újpesti területig húzódnak. Ezek a vezetékek is egyre bővülő keresztmetszettel rendelkeznek: míg kezdetben 600, majd 1000 mm-esek, addig a további szakaszokon már 1650-1800 mm átmérőjűek, s végül elérik a 2000 mm-es keresztmetszeti méretet is. Vasbeton vezetékekről van szó, mindazonáltal megemlíthető, hogy egyes szakaszokon acélcsövek is találhatók, sőt, Rocla technikával gyártott tokos, hengerelt vasbeton vezetékeket is lefektettek egyes részeken. A rendszer bemutatásánál meg kell említeni azt is, hogy a szigeten tulajdonképpen kétszer két fő gyűjtőcsatorna található: az egyik a keleti, a másik a nyugati oldalon, amelyek az egyes telepek vízmennyiségét gyűjtik össze és szállítják el a főváros irányába. A vezetékeket a déli szakaszokon két további vezetékkel ún. keresztcsatornákkal össze is kötötték (átmérőjük 1650 mm).
A vezetékrendszer a következő metodika szerint vezet át a Szentendrei szigetről Budapest irányába. A keleti oldalon, Újpest irányába kétszer két vezeték húzódik: a csatornák a Duna alatt futnak át a partra. A vezetékek közül kettő járható alagútban, a másik kettőún. bújtatón vezet keresztül. Ezeken a víz teljes keresztmetszetben folyik, így természetesen nem járhatók. A nyugati oldalon, Békásmegyer felé egy-egy bujtató vezet át a Duna alatt. Szintén a gyűjtőaknába dolgozzák be a vizet az ún. aknakutak. Itt annyi különbségre kell felhívni a figyelmet, hogy esetükben kb. 3 méter átmérőjű vezeték nyúlik le a kavicsréteg alá, 15 méter mélyre. Ez tulajdonképpen egy vasbeton gyűrű, amelynek az oldalára megfelelő méretű nyílásokat helyeztek el a víz közlekedését biztosítandó.
A másik víztermelési lehetőség az un. csáposkút: itt a függőleges aknából csápok vannak kisajtolva a szűrőrétegbe: ezeknek a csápoknak a hosszúsága 20 és 40 méter (!) között mozog. A csápokat úgy kell elképzelni, mint egy 15 méteres mélységben elhelyezkedő hosszú, vízszintes csövet, amely méteres darabokban került összehegesztésre. Nagy nyomás mellett sajtolják bele ezeket a csöveket a szűrőrétegbe, s amikor egy-egy alkotóelemet besajtoltak, akkor ráhegesztik a következőt. A csápok végén egy hegyes idom található a könnyű előrejutás érdekében. Világosan látható, hogy ezekkel a csápokkal jelentősen megnő egy-egy aknakút vízszolgáltató képessége, hiszen általában 5-10 ilyen csápot is elhelyeznek egy-egy kútban. A kutakból a vizet búvárszivattyúk továbbítják a gyűjtőcsatornába. Ezen csáposkutak mindegyikében szivattyú található. A régebben épült csápos, illetve aknakutak szintén szifonrendszerrel működnek, gépházban található, nagyteljesítményű gépegységekkel történik a kutak szivattyúzása. Ezeket a szivattyúkat 160 kW-os elektromotorok hajtják és óránként akár 4000 m³/h vizet képesek szállítani, míg a kisebb csőkutak szivattyúit 30-40 kW-os elektromotorok hajtják.
Az arányok érzékeltetére meg kell említeni, hogy amíg egy átlagos csőkútsor napi 15 000 köbméter vízhozamot képes biztosítani, addig egy csáposkút sorteljesítménye elérheti 100 000 köbmétert is.
A szigeten található mintegy 3 telepen kb. 90 db csáposkút, s összességében 480 db akna- és csőkút üzemel. A kutakat rendszeresen karbantartják. Elsősorban a lerakodó vas-mangántól kell megtisztítani a vezetékeket, de meglepő módon ezek az igen régi, akár 80-90 éves kutak ma is ellátják feladatukat. A tisztítás során mind a szívócsöveket, mind magukat a kutakat megtisztítják. Érdekesség, hogy a gravitációs csatornákat már gépekkel takarítják: a nagy keresztmetszetű vezetékekben tulajdonképpen egy kisebb gépjárművel közlekednek, erős vízsugárral távolítják el a szennyeződéseket.
Amikor nagyon magas a Duna vízszintje, akkor a vízminőség védelme érdekében meg kell emelni a csatornákban lévő nyomást: erre azért van szükség, mert különben a folyam tisztítatlan nagy víztömegéből a főgyűjtőkben lévő csatornában szivárgás keletkezik. Ezért olyan rendszert telepítettek, amely automatikusan magasan tartja a vezetékben lévő nyomást: így inkább kifolyik a vezetékből a tiszta víz, mintsem hogy a Duna vize kerüljön a csatornába. Ez az eljárás az idei dunai árvíznél jól vizsgázott.
A Szentendrei szigetnél található kutak történetével kapcsolatban kiemelendő, hogy a főváros vízigényének növekedésével több kutat építettek a kezdeti déli telepek után az északibb területekre is. A ´70-es években érte el Budapest vízigénye a maximumot, ekkorra szinte már az egész szigetet behálózták a kútrendszerek. (Ebben a periódusban a főváros napi 1 000 000 m³ vizet használt el, ez a szám mára 700 000 m³-re csökkent a takarékossági programok, illetve az ipari nagyfogyasztók számának csökkenése következtében.)
Az első kutak 1910-ben álltak üzembe, a hozzájuk tartozó gépházakat 1930-ban nyitották meg. Az ismertetett vákuumeljárást szintén ebben az időben vezették be – nyilvánvalóan a mai digitális szabályozás nélkül. A csáposkút-hálózatot az ´60-as és a ´70-es években építették ki.
Jelenleg a Szentendrei sziget Budapest vízigényének mintegy 65-70%-át biztosítja. Ezenkívül még Dunakeszi és Újpest közötti területeken, a Margitszigeten, valamint Buda Újlaki körzetében történik vízkivétel. Továbbá, még a Csepel-szigeti csápos kutak emelhetők ki, amelyek a dél-pesti és dél-budai lakókörzeteket látják el. A Szentendrei szigeti víztermelés szinte teljesen automatizált: a káposztásmegyeri központból a vízművek munkatársai mikrohullámú összeköttetéssel kontrollálják a szivattyúk működését. A vezetékes kapcsolattartás és direkt kézi vezérlés mellett ma már inkább ez számít mindennapos gyakorlatnak.
A telepek elektromos ellátását szintén fokozott biztonsággal alakították ki: három nagyfeszültségű vezetéken szállítják át a szigetre a szivattyúk működéséhez szükséges villamos áramot abból a célból, hogy ha valahol meghibásodás keletkezne, akkor is biztosított legyen a főváros vízszükséglete. Ez a rendszer is automatizált: amennyiben a három rendszer valamelyikében zárlat lenne, a számítógép segítségével rögtön a másik két betáplálási lehetőségre állíthatjuk át a szivattyúkat.
A Szentendrei szigeten működő vízkivételi rendszer állandó felügyeletre szorul. Több száz érzékelőt helyeztek el a vezetékekben a rendszer digitalizálása során (mennyiségmérők, szintmérők stb.), amelyeket folyamatosan fel kell újítani, ki kell cserélni. S ekkor még nem is esett szó a kifejezetten gépészeti és elektromos elemek karbantartásáról: szerencsére a szivattyúk felváltva üzemelnek, így az üzemszerű meghibásodások nem sűrűn fordulnak elő.
A fokozott biztonsági igényeknek megfelelően fegyveres őrség védi a területet, állandó rádiókapcsolatot tartva fenn az ügyeletes vízműves kollégákkal. Noha több szinten kerül sor a víz minőségi kontrolljára, értelemszerűen a forráshely számít a védelmi intézkedések elsődleges célterületének. Amennyiben akár természetes, akár „mesterséges" úton szennyeződés érné a rendszert, megfelelő szerelvények állnak rendelkezésre ahhoz, hogy a vezetékeket lezárják, kiürítsék és a megfelelő tisztítási eljárásokat elvégezzék.
