Akinek a hobbija (is) a munka
2003/7-8. lapszám | VGF&HKL online | 3175 |
Figylem! Ez a cikk 22 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Vannak olyan városok, amelyek valamilyen oknál fogva azonnal megfogják az embert. Vagy azért, mert kedves kis középkori házai vannak, vagy mert sok a virág és a fa, netán mert szépek a lányok. Baja is egy ilyen helység, azonnal megszerettem, éspedig a lakói miatt. Ahány bajaival életemben találkoztam, mind kedves, joviális ember volt, tele jó szándékkal, barátságos indulattal. Hogy miért? Talán az országos átlag (évi 3 kg) majdnem tízszeresét kitevő halfogyasztás miatt, ami köztudomásúan jót tesz a gondolkodásnak.
Szapár Ferenc úgy fogadott, mint ha egy király érkezett volna hozzá, szinte zavarba hozott vendégszeretetével, szintúgy annak a háznak a tulajdonosai, ahol a mester legutóbbi munkáját fényképeztük le. Vendéglátóm a kései ebéd (korai vacsora) előkészítése közben szerencsére szívesen mesélt magáról és a szakmáról – bár a kettő igencsak összefonódik…
Ferenc 1975-ben végzett a bajai SZKI-ban víz-, gáz- és készülékszerelői szakon. Még tanulóként a helyi Ganz Villamossági Művekbe került gyakorlatra, ami meghatározta egész további pályafutását. Ez természetes is; aki a Gázműveknél gyakornokoskodott, az később gázszerelő lett, aki a Vízműveknél, az vízvezeték-szerelő. Ferenc a dolgok javítását tanulta meg, így karbantartó lett. Akkoriban nem folyt szisztematikus oktatás ezeken a helyeken, leginkább úgy fejlődhetett az ember, ha ellesett ezt-azt az idősebb szakiktól. Ferenc mindent tudni akart, amikor csak lehetett, kérdezett. Történt egyszer, hogy felfedezett az egyik raktárban vagy húsz mosdót. Nosza, kiütötte mindegyiken a lyukakat, csak úgy gyakorlásképpen, hát a nagy része jól is sikerült. A baj csak az volt, hogy a mosdók képezték a főnök dugikészletét, amit ő veszettül ordítva a tizenhat éves fiú tudomására is hozott. Máskor meg a hegesztőpisztolyt vette a kezébe, próbálgatta innen is, onnan is, egész addig, amíg a főnök ki nem tépte a kezéből. Másnap délután a telepvezető, aki tanúja volt az incidensnek, odaszólt: van dolga este? Ha nincs, maradjon. Persze hogy nem volt dolga. A telepvezető pedig megtanította hegeszteni. Következő délelőtt a vezető odaszólt Ferenc főnökének: a fiú mostantól hegeszthet! Ez volt a vizsga…
Ferenc a bizonyítvány megszerzése után másfél évig a cégnél maradt. Azért csak addig, mert ekkor megtagadtak tőle egy 20 filléres órabér-emelést. Hát vette a kalapját és továbbállt a Vízműhöz, ahol azóta is dolgozik. Ő az egyike azon keveseknek, akik az osztályából a pályán maradtak. Ma már ő veszi át a vállalkozóktól az elkészült csatornaszakaszokat. Szigorú, de lehet, sőt kell is vele beszélni. Szívesebben egyeztet előre, mint hogy az átvételkor derüljön fény hiányosságokra, hibákra, ami a vállalkozónak plusz pénzébe és munkájába, a Vízműnek pedig idejébe kerül. Ferenc felügyeli és tartja karban (persze munkatársai segítségével) a teljes szennyvíz-csőhálózatot, ők mennek ki, ha dugulás van, illetve ha bármi probléma adódik a szennyvíztelepen. Ez állandó készenléti munka; ha szól a telefon, menni kell. Csak olyan ember képes csinálni, aki képes feladni ezért sok más dolgot -, hogy csak egy példát említsünk, itt van mindjárt a család, ami igencsak megsínyli a „cigányéletet”.
És ez még csak az érem egyik oldala. Ferenc délután háromkor, a munkaidő leteltekor nem hazafelé veszi az irányt (otthon csak 8-9 körül zörgeti meg a kulcsot), hanem a „magánpraxisával” törődik. Ferenc készítette a környék majd mindegyik fürdőszobáját, de kijár a környékbeli falvakba is. Mára 5-600 fürdőszoba van a „rovásán” -, és mindez csakis ismerősöknél! -, körülbelül évi tizet vállal el. Van olyan ház, ahol már ötször bontott és szerelt – az újonnan beköltöző családtag mindig mást szeretett volna, mint az előző. A munka dandárját mégis az egyszerűbb javítások, karbantartások teszik ki, 3-4 helyre megy ki délutánonként. A régi csövekre 20 év garanciát adtak, de van olyan évjárat (a ´84-es), amelyiknek a 80%-át ki kellett cserélni, annyira selejtes volt az összes. A mai csövek mind élettartam, mind szereléstechnikai szempontból kiválóak, Ferenc különösen azt a márkát kedveli, amelyikre 50 év garanciát adnak (a nevét nem írjuk le, de szerepelt áttekintő táblázatunkban). Szerinte a lényeg az, hogy NAGYON jó munkát kell végezni, hogy az ember el tudjon menni nyugodt lélekkel a ház előtt, ahol dolgozott. Fontosak a kapcsolatok, az ajánlások, amit csak megfizethető árakkal és kiváló produkcióval lehet megszerezni. A városban túlkínálat van gépészszerelőkből, ezért csak a jobbak tudnak fennmaradni.
Ferenc szakmája kerékkötőinek egy másik szakma képviselőit tartja – a kőműveseket. Sajnos problémája nem egyedi; köztudottan létezik ellentét építész- és gépésztervező, valamint kivitelező között. A kőműves sokszor tör-zúz, elfalaz és lebetonoz, kifelejt és elfelejt. A legideálisabb az, amikor Ferencet már az alapozáskor, netán még a tervezéskor bevonják és ő minden munkafolyamatnál el tudja végezni a saját feladatát, de sajnos ez ritka.
Szapár Ferenc hitvallása az, hogy mindennek meg kell adni a módját. Jó ételhez szép teríték és jó társaság, jó anyaghoz jó munka illik. Specializálódik a világ; hiába tehetné meg, ő már nem nyúl gázhoz, fűtéshez, az ő világa a vízszerelés. Ezt tudja mesterfokon, és amennyi megrendelőt veszít azon, hogy nem komplexen vállalja az épületgépészeti szerelést, annyit nyer azon, hogy a vizes rendszerekkel viszont extrát nyújt. Egyébként sem akar nagyvállalat lenni, felelősségteljes vízműbeli munkája mellett csak egyet szeretne: továbbra is élvezni azt az érzést, amikor valami szép és jó kerül ki a keze alól. Már ha a burkoló is úgy akarja.
V. B.
