A cserépkályha alkotója
2005/6. lapszám | VGF&HKL online | 4750 |
Figylem! Ez a cikk 19 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Cikkünk ebben a rovatban némileg rendhagyó, mert legalább annyira szól a mesterségről, mint a művelőjéről. Uhrinyi László ugyanis cserépkályhás, és bár a cserépkályha a fűtéstechnika fogalomkörébe tartozik, azért nem sok épületgépész van, aki fel tudna építeni egyet úgy, hogy az igazán jó legyen. Mik a kályhásszakma alapjai, kritériumai, mesterfogásai – ezekre a kérdésekre is kerestük a választ, miközben megismerkedtünk a szakemberrel.
Uhrinyi László nem kályhásnak született, mint ahogy egyikünk sem úgy jött a világra, hogy a homlokára volt írva nagy betűkkel: épületgépész. Van, akit előbb, van, akit később vonz a pályára valami. Lászlót hamar „elhívatták”, már rokoni szálak révén is. Ám amikor 1970-ben elvégezte az általános iskolát, a pályaválasztásban segédkező tanár máshova irányította. Akkoriban mindenki szobafestő akart lenni (az autószerelés csak jó tíz évvel később vette át a sztárszakma címet), így László, nem akarván beállni a sorba, másfelé tekintgetett. A tanár mondta a következő lehetőséget: bádogos, de hát az meg leeshet a tetőről. Végül rábeszélték az autófényezésre, amit annak rendje és módja szerint ki is tanult, és mondhatjuk, megszerette.
Csakhogy amint dolgozni kezdett, kiderült, hogy allergiás a festékre, amit pedig nem lehetett kikerülni. Legfeljebb elkerülni, de annyira, hogy a következő állomás egy keramikus vállalkozó lett, aki – és ez már maga a sztori – kályhacsempéket is gyártott. Tehát végül kis kitérővel oda jutott, ahova akart.
Nem volt ez „menő” szakma akkoriban, hiszen az olajfűtés (majd később a gáz) alig hagyott teret a cserépkályháknak. Nagyon kevés volt a szakember – a keramikus törődött is vele, taníttatta, hogy legyen, aki felépíti az általa gyártott csempékből a megrendelőnek a kályhát. László először a gyártásban dolgozott, aztán a műhelyben, végül pedig az építésnél segédkezett, majd végezte önállóan ezt a munkát, egészen addig, amíg főnöke a régi rendszerrel egy időben nyugdíjba nem ment. Az üzlet azért egy ideig még haladt a maga útján, bár a tulajdonos folyamatosan leépítgette, míg végül már csak idényjelleggel folyt a tevékenység. Abból pedig nem lehetett megélni, így Lászlót úgymond a körülmények kényszerítették arra, hogy maga vállalkozzon.
Uhrinyi mester immár tíz éve vállalkozó, és van munkája bőven. A cserépkályha a reneszánszát éli; létrejött egy olyan, pénzügyileg jól eleresztett megrendelői kör, amely nem csak és nem igazán a funkcióját nézi a cserépkályhának, hanem szépségét, iparművészeti remek voltát. Rengeteg a megrendelés, viszont a „jó munkához idő kell” elv behatárolja a vállalások számát. Egy mívesebb cserépkályhát kb. két hét alatt lehet felépíteni, azaz egy hónap alatt kettőt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy átlagos (persze ez relatív, nézzenek csak a képekre!) kályha cseréppel-munkadíjjal, tokkal-vonóval együtt 500 000-800 000 Ft-ba kerül, akkor egyszerűen kiszámítható, hogy ebből gyorsan meggazdagodni nem lehet. De megélni belőle és élvezni, amit csiál, azt igen. Az meg már a köz problémája, hogy kevés a jó kályhás szakember; Magyarország egyetlen képző intézetében, Zuglóban évente 6-7 diák tanulja csak ezt a mesterséget.
De mi is ez a mesterség?
Ha be szeretnénk mutatni a kályhásszakmát, az anyagnál kell kezdenünk. Itt van mindjárt a névadó, a cserép, azaz a csempe. A csempét többféle módon készíthetik és készítik is jeles iparművészek. A népi módszer szerint agyagból korongozzák, ez persze kerek formájú lesz, ha pedig négyszögletesre van szükség, akkor fasablonokban továbbformázzák. Ez a módszer igazán egyedi csempék készítését teszi lehetővé. A másik metódus a gipszformába való préselés, míg a harmadik szintén gipszformát alkalmaz, csakhogy ekkor öntik az agyagot. A gipsz, mint anyag azért fontos, mert elszívja a vizet. Ez utóbbi módszer László szerint túl rideg, túl szabályos csempéket ad.
A csempéket aztán ezerféle módon díszítik, festik. Méretre és alakra is nagy a változatosság, akad szemes, búbos és nagytáblás kályha, hogy csak néhányat említsünk. Fontos még, hogy az agyag, amit a csempekészítésnél használnak, tűzálló, és a bontásnál teljes mértékben letakarítható és újra felhasználható. A cserépkályhák, mint már említettük, manapság szinte mindig csak másodfűtésre szolgálnak, sokkal fontosabb díszítő szerepe. Egy cserépkályha békebeli hangulatot áraszt, gyönyörködtet és megnyugtat, nem is szólva melegéről. László egyik régi kuncsaftja mesélte, hogy amióta megvan a cserépkályhája, érdekes dologra lett figyelmes. Amint ugyanis befűt a kályhába, leszivárognak bezárt szobáikból kamasz gyermekei, és a padkára kuporodva családi életet kezdenek élni. Mióta ezt megfigyelte, mindig begyújt, ha valami fontosat akar megbeszélni a családdal…
A csempét keramikusok készítik (ha mondjuk 100-ból áll majd a kályha, akkor kb. 110-et, tehát 10% ráhagyás kell), Uhrinyi mester pedig megépíti belőlük a kályhát. Nem csoda, hogy több keramikussal tart fenn jó kapcsolatot; hol őt találják meg előbb a megrendelők, és ajánl keramikust, hol fordítva. Lászlónak a gyönyörű, saját munkáiból álló referencia-fotóalbumai mellett van egy kisebb bemutatóterme is, ahol a reménybeli vevő meg is tapinthatja a csempéket. Mikor realizálódik a megrendelés, László kap egy látszati rajzot a keramikustól, aminek alapján ő a helyszínen felrajzolja az alapot a földre. Nincs könynyű dolga, mert nagyon sok az egyedi kályha – hiába, ez már tényleg művészet.
Miután elkészült a rajz, neki lehet látni a konkrét kivitelezésnek. Először a palástot rakja fel, aztán a bélést, egy-két soronként haladva. A palást persze a csempe, a bélés pedig a tűztérnél és a füstjáratnál samott, a többi helyen samotttégla és tetőcserép, plusz agyag. Hogy miért pont ezek az anyagok? A samottot nem kell magyarázni, a másik kettő pedig térkitöltő – a cserépkályhánál nagyon fontos, hogy minél nehezebb legyen. A hőnek ki nem tett helyeket ytonggal tölti ki (régen e helyett sittet raktak bele). Mint már említettük, a cserép tisztítható és újra felhasználható, viszont a fugái nem bírják a nagy hőingadozást, mint ahogy a samott sem – a fugák meglazulnak, a samottéglák lepotyognak. Ezen okokból a cserépkályhát 15-20 évente újra kell rakni, ami annyit tesz, hogy lábazatig le kell bontani, és a teljes belsőt ki kell cserélni. Ez persze csak a jó anyagból épült, helyesen „üzemeltetett” kályhákra igaz. László sok cserépkályhát bontott és rakott újra, tapasztalatai szerint régen akadt bőven rossz kályhacsempe. Rossz csempét állítottak elő például gyakran, amikor nem akarták, hogy a vörös agyag színe átüssön a fehér mázon; ilyenkor az agyagba meszet kevertek. Az ilyen csempék repedtek-törtek, mint azok közül is sok, amelyeket nem hálóba, hanem kötésbe raktak, ilyenek voltak nagyrészt a tapétamintás csempék. A lényeg: minden az alapanyagon múlik. Uhrinyi mester szerint a cserépkályha egyszerű rendszer, a felrakását nem lehet elrontani (nekünk legyen mondva!), csak a használattal lehet kárt okozni. Ennek pedig két talpköve van: a fa és a huzat.
A huzaté az egyszerűbb kérdés: ha nincs megfelelő légellátás, nincs tisztességes huzat, égés. Márpedig mostanság, amikor a kiváló falszerkezetek és nyílászárók hermetikusan lezárják a házat, lakást, ezt valahogy – ha másképp nem megy, gépi úton – meg kell oldani. A fáról már többet lehet mondani. Ha a felhasznált fa vizes, akkor a kályha akár egy fűtési idény alatt annyira elkormolódik, elkátrányosodik, hogy javíthatatlanul tönkremegy, olyannyira, hogy még újrarakni sem érdemes, mert az az igazi, büdös „kályhaszag” mindenhová beveszi magát, még a cserépbe is, kiűzhetetlenül. Az ideális, száraz (de nem csontszáraz!) tűzifa víztartalma 15% körül van, ezt kivágástól kb. 2 év alatt éri el. Ha megvan a tűzifánk, már csak jól kell begyújtani. Uhrinyi mester fájdalmára ehhez kevesen értenek; az olaj és a gáz uralma alatt két-három generáció teljesen kiesett a fafűtésből, nincs hagyománya nálunk, nem volt, ki továbbadja a tudást. Az emberek általában ugye papírt tesznek alulra, arra fát halmoznak, majd meggyújtják, és gyorsan leégetik az egészet. Ez tökéletlen égést eredményez, és túl azon, hogy sok korom és vízpára keletkezik, a kályhát sem tudja kifűteni a hirtelen égés. A helyes módszer a következő: a fát állítva kell a tűztérbe rakni, és elölről hátra, fentről lefele kell elégetni. A vékony rőzseláng erős huzatot csinál, az égés viszont lassú, egyenletes lesz, a tűznek lesz ideje átfűteni a falakat. Utánarakni nem érdemes, egyszerre kell az adagot berakni. Fontos a cserépkályhánál a füstcső-égés kapcsolat, ami egyfajta önszabályozás; a túl meleg visszafojtja, a túl hideg gerjeszti az égést.
Egy-egy kályha súlya kb. 500 és 1500 kg között van. A tömeg nagyon fontos, mert attól függ a felfűtés és a hőleadás. A vékony falú kályha begyújtás után fél órával már sugározza a meleget, mintegy nyolc órán át, a vastag falú csak 3-4 órával begyújtás után kezd „sugározni”, de aztán 24 órán át abba sem hagyja.
A cserépkályha belsejében 600-800 °C van. A csempe hővezetése rossz, a meleget a kályha sugárzó hőként adja le. Ezért nem égeti meg senki kezét a cserépkályha. Mit is írhatnánk zárszóként Uhrinyi Lászlóról és a cserépkályháiról? Talán azt a gondolatot, amit bennünk ébresztett: az ember hasonul a munkájához és a munkája is hozzá. Uhrinyi mester vidám, közlékeny és elégedett (ha nem az, jól becsapott minket). Olyan ember, aki hagy maga után valami szépet, és ez elégedettséggel tölti el. Legalábbis mi így láttuk. De ha csak belemagyarázzuk az egészet, akkor is van értelme: aki létrehoz valamit, örüljön neki.
Veresegyházi Béla
