Klímaváltozás tárgyalópozícióból
2008/11. lapszám | VGF&HKL online | 2852 |
Figylem! Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
1991-92-ben készült el az az ENSZ-egyezmény, amely a világszervezet éghajlatváltozási keretegyezménye lett. Azóta folyamatosan tárgyalnak a nagyhatalmak. Dr. Faragó Tibort, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium stratégiai főosztályvezetőjét 1991 tavaszán jelölték ki főtárgyalónak Magyarország részéről. 1995-ben Berlinben volt a részes felek első konferenciája, ott Faragó urat megválasztották az elnökség tagjának, majd a tudományos tanácsadó testület első elnöke lett 1995-97 között. Az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv elkészítésekor a magyar delegáció főtárgyalója volt.
Végül is miben állapodtak meg a nagyhatalmak: hogyan és milyen intézkedésekkel „tartják karban” a Föld klímáját?
A politika az éghajlatváltozás ügyével az 1980-as évek végétől kezdett foglalkozni. A nemzetközi környezetvédelmi együttműködés sikeres előzményének tekinthető a „savas esők” problémájának kezelése. A norvég környezetvédelmi miniszter, Gro Harlem Brundtland 1978-ban Moszkvában tisztázta, hogy a savas esők problémáját a nyugat- és kelet-európai államok csak közösen tudják megoldani. Ennek hatására 1984-ben megszületett a páneurópai „Egyezmény a nagy távolságra jutó, országhatárokon átterjedő levegőszennyezésről”. A szerződő felek vállalták, hogy fokozatosan korlátozzák, illetve csökkentik a levegőt szennyező anyagok kibocsátását.
1986-ban elkészült Brundtland-jelentés a globális környezetszennyezés mértékéről, ebben számos környezeti kockázatot, problémát felvettek. Az ENSZ Közgyűlés tudomásul vette ezt a jelentést, és ebből egy ENSZ-közgyűlési határozat született, ami alapján 1992-re összehívták a Környezet és Fejlődési Világkonferenciát Rio de Janeiróban. Ennek fontos eredménye volt, hogy két új nemzetközi egyezményt „hoztak tető alá”: az egyik a Föld biológiai sokféleségével foglalkozik (biodiverzitási egyezmény), amelyet 1992-ben nyitottak meg aláírásra. Ugyanerre az időszakra készült el az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezménye, amelyet szintén Rio de Janeiróban nyitottak meg aláírásra. Mindkét egyezményben az egyik fontos közös pont az elővigyázatosság elve. Mindkettőben leszögezik, hogy a Föld környezeti állapota változóban van, egyértelművé teszik, hogy az emberi tevékenységek hozzájárulnak ehhez, és közösen kell cselekedni a veszélyes változások ellen. A földi légkör összetételére és az éghajlat változására komoly hatást gyakorol, hogy egyre több fosszilis tüzelőanyagot használunk, és ezáltal egyre több szén-dioxidot bocsátunk ki. Ezen üvegházhatású gáz mennyisége egyre több a légkörben. Rendkívül bonyolult rendszerről van szó, és a szakértők szerint egyelőre nem lehet pontosan tudni, hogy mikor, milyen hatással lesz ez az egyes régiók környezeti állapotára, mik lesznek a gazdasági-társadalmi következmények. De az elővigyázatosság elvét kollektíven elfogadták az állami vezetők. Kijelentették, hogy minden olyan lépést meg kell tenni, amely költséghatékony, segít megelőzni a probléma további eszkalálódását, nem lehet tovább várni, mivel lehetséges, hogy később visszafordíthatatlanná válik a folyamat.
Egy-egy környezetvédelmi konferencia mennyiben befolyásolja az egyes államok klímapolitikáját? Bizonyára vannak ezzel összefüggő tapasztalatok. Például mennyiben tartották be a Rio de Janeiró-i környezetvédelmi megállapodásokat?
Az éghajlatváltozási keretegyezményhez napjainkban lényegében minden állam csatlakozott. Ez azt jelzi, hogy a világ politikai vezetői egyöntetűen elfogadták és felismerték a problémát, és tudomásul vették, hogy veszélyes a folyamat, és közösen fel kell lépni az ügyben. Kinyilvánították azt is, hogy nem egyforma a felelőssége a különböző országoknak. A fejlett államok sokkal jobban felelnek a probléma kialakulásáért, hiszen döntően az ő eddigi kibocsátásaik okozták ezt a többletet a légkörben. Elismerték, hogy elsődlegesen nekik kell valamit tenni a kibocsátás csökkentéséért. A fejlődő országok is leszögezték, hogy tartanak az ügytől, de nem vállalnak jogilag kötelező és egyértelmű kibocsátás-szabályozási kötelezettségeket, mivel eddig sokkal kevésbé járultak hozzá a globális probléma kialakulásához. Létrejött egy nemzetközi együttműködési keret, amelyben mindenkinek megvan a szerepe.
Az 1992-es egyezményben konkrétabb megfogalmazások is születtek: a fejlett országok arra kötelezték magukat, hogy 2000-re elérik azt, hogy a kibocsátásaik (üvegházgázok) nem lesznek magasabbak, mint 1990-ben. Ez keretet adott a politikai együttműködésnek. Ám ez az egyezmény láthatóan kevés volt ahhoz, hogy a folyamat leálljon. A fejlettek egy része nem tartotta be, amit vállalt. A fejlődő országok egy részében pedig jelentős gazdasági fejlődés zajlik; nagy részük fosszilis (kőszén, kőolaj) energiahordozóra épül. Ezért gyorsan növekszik a kibocsátás.
Milyen mértékben?
A légkörben a szén-dioxid mennyisége 37-38 százalékkal magasabb, mint az ipari forradalom idején volt. Van más gáz is, ilyen a metán, amely szintén emberi tevékenységek következménye, de beszélhetünk a hűtéstechnikát érintő fluorvegyületekről is. Az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv kiegészíti a korábbi egyezményt, ott már egyértelműen felsorolják, hogy mely gázok kibocsátásának korlátozásával kell foglalkozni. Sajnos ennek a megállapodásnak nem lett minden állam a részese, bár a fejlett országok közül csak az USA nem csatlakozott ehhez. A fejlett országokon belül az USA-tól eltekintve két nagy tábor van: egyrészt a legfejlettebb, „nagyon” iparosodott országok (például Japán, Új-Zéland, az EU korábbi tagállamai, USA, Kanada), másrészt a kelet-, közép-kelet-európai országok, amelyeket sokáig átmeneti gazdasági országoknak hívtak. Az utóbbiak önállóan jelentek meg az egyezményben és a Kiotói Jegyzőkönyvben. Nem vállalták például pénzügyi támogatás nyújtását a fejlődő világnak, mondván, hogy átmeneti helyzetükben a saját maguk átalakulásával foglalkoznak. De vállalták azt, hogy korlátozzák a kibocsátásaikat.
Az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv szerint a fejlett államok vállalták, hogy együttesen 5 százalékkal csökkentik a kibocsátást 2010-re, illetve a 2008-2012 közötti időszakra. A fejlődő országok pedig késznek mutatkoztak arra, hogy klímavédelmi és alkalmazkodási programokat készítsenek.
1997-et követően kiderült, hogy ez az együttműködési keret sem elég ahhoz, hogy a folyamat leálljon. 2000-től újraindultak a tárgyalások, hogy mit kéne a továbbiakban tenni 2012-őt követően. Nemrégiben Balin volt a részes felek találkozója, ott született egy programterv: megállapodtak abban, hogy egy új, átfogó megállapodást kellene kötni, Olyat, amelyikben még egyértelműbb kötelezettséget vállalnak a fejlett országok a kibocsátásaik korlátozására, és bizonyos vállalásokat tesznek a gyors gazdasági növekedésű fejlődő államok. Ezeket a tárgyalásokat 2009 végéig le kellene zárni.
Az EU-nak egyértelmű álláspontja van a 27 tagállama akaratából: az EU azt képviselte - a tudományos közösség véleménye alapján -, hogy 2020-ra a fejlett világnak nagyságrendben 30 százalékkal kellene csökkentenie a kibocsátásait 1990-hez képest. Vessük egybe ezt a kiotói 5 százalékkal! Hosszabb távon – évszázadunk közepére - az emberiségnek legalább a felére kellene mérsékelnie a kibocsátásait a mostani szinthez képest. Az EU állam- és kormányfői 2007-ben vállalták, hogy legalább 20 százalékkal csökkentik az EU kibocsátásait 1990-hez képest addig is, amíg nem készül el az említett új, globális megállapodás. Az EU-n belül folyamatosak az egyeztetések, hogy milyen eszközökkel tudnak eleget tenni a saját vállalásaiknak.
Milyen módszerekben állapodott meg az EU?
A jelenleg már működő emisszió-kereskedelmi rendszert bővíteni kívánják, szigorúbbá akarják tenni. Például az új gépjárművek kibocsátását csökkentik: kilométerre vonatkoztatva megmondják, milyen szint fölött nem bocsáthatnak ki káros anyagot. A repülőgépek kibocsátása is csökkentendő, ami gyorsan nő az idegenforgalom miatt. A korábban hűtőközegként használt freon-alapú anyagokkal, illetve a tűzoltó készülékekben használt halonokkal egy másik nemzetközi egyezmény foglalkozik. A bécsi egyezményt kiegészítő Montreali Jegyzőkönyv hatálya alatt a freonokat meghatározott ideig ki kellett vonni a forgalomból, és olyan vegyületeket kell használni hűtőközegként, amelyek ózonbarátak, vagyis nem károsítják az ózonréteget. (Erről a kérdésről bővebben olvashattak több alkalommal is hasábjainkon. A szerkesztő.)
Merre tart a fejlődő világ?
A fejlődő világban a „kényelmi” berendezések nagyon hamar terjednek (hűtőszekrények, gépkocsik). Ebbe a folyamatba beleértendő Latin-Amerika, az ázsiai országok (Kína, Indokína, India). Itt is folyamatosan nő a környezeti terhelés. Amennyiben a fejlődés a korábbi technológián alapul, akkor hihetetlen sebességgel adódnak hozzá a közös környezeti terheléshez. A fejlődő világ arra tart igényt, hogy a saját üteme szerint bocsáthassa ki az üvegházgázokat, és akik gyorsan fejlődnek, azt kérik, hogy abban kapjanak segítséget, miként lehetne olyan gazdasági fejlődési pályára térni, amely karbonszegény technológiát alkalmaz. A fejletlen országokban, ahol alacsony a károsanyag-kibocsátás, pedig már arra készülnek, hogyan alkalmazkodjanak a megváltozott éghajlathoz. Az ENSZ égisze alatt folynak különféle tárgyalások.
A klímabarát fejlesztésbe beleszól a nagypolitika?
Akár támogatólag is beleszól. Az EU-ban például az energiatermelés megújulókból való részesedése a 20 százalékot kell, hogy elérje. Ez tagállamonként különböző lesz, mivel eltérnek az adottságok. A politika úgy döntött, hogy nagyobb támogatást kell adni a megújulóknak, segíteni kell ezek bevezetését akár állami eszközökkel is. Előbb-utóbb fel kell készülni arra, hogy a fosszilis energiahordozók csökkennek, meg kell vizsgálni, hogy ezek környezeti terhelése túl gyorsan növekszik. A tagállamok abban segítenek, hogy elinduljon egy innovációs munka, a kutatás-fejlesztést támogatják.
Klímapolitikájukat tekintve Európában melyek a meghatározó államok?
Vannak a nagyon fejlett nyugati régiók, az újonnan csatlakozottak, közép-európai térség, a kelet-európai országok, a volt szovjet utódállamok. Az aktivitási szintjük nagyon eltérő. A nyugatiak közül Angliának, Franciaországnak, Németországnak nagyon markáns klímapolitikája van, a kisebbek közül például a hollandok nagyon aktívak, de a nagypolitikai irányváltásoktól függetlenül mindenki magáénak érezte, hogy a klímaváltozás veszélyével foglalkozni kell.
A mi térségünkben változó az intenzitás, mivel a korábbi évtizedekben nem volt jellemző a klímatudatosság. A lengyelek mellett mi magyarok is nagyon aktívak vagyunk a nemzetközi tárgyalási folyamatban. Az 1990-es évek kezdete óta folyamatosan vizsgáltuk, hogy milyenek a kibocsátások, és mit lehet tenni idehaza.
A Kiotói Jegyzőkönyvhöz nem csatlakozott az USA. Ez milyen újabb aggályokat vet fel?
Az Egyesült Államok elvetette a Kiotói Jegyzőkönyvet, mondván, hogy az USA gazdasági fejlődését erősen sérti. Az USA az elmúlt időszakban egyre inkább jelezte, hogy érti a problémát, azt is, hogy tenni kell valamit. Állandóan tárgyalnak. Az USA kibocsátásai nagyon magasak, jóval felette vannak a kiotói időszak előtti szintnek, miközben csökkentést vállaltak. Az egyes nagy népsűrűségű államok és meghatározó államok - Kína, Japán, India, Ausztrália, Oroszország -, valamint Európában Németország, Franciaország, Anglia, Dánia, Svédország milyen klímapolitikát folytatnak?
Valamennyi ország foglalkozik a klímaüggyel. Ám az érdeklődés nagyon eltérő. Az oroszok nagyon sokáig hezitáltak, hogy csatlakozzanak-e a Kiotói Jegyzőkönyvhöz. Az orosz gazdaságnak érdeke, hogy önként vállaljon egy ilyen helyzetet, senki sem korlátozza őket. Amennyiben vállalják, a fölösleges kvótáikat eladhatják. Elsősorban gazdasági alapon döntöttek, hogy mi éri meg az Orosz Föderációnak. Összehasonlítva az USA-val, mindkét államban számos szkeptikus kijelentés született, hogy vajon az önként való elkötelezettség megéri-e, mivel önkorlátozó.
Indiában például már most látható, hogy nagy szárazságok várhatók, átalakulnak a növénytermesztési feltételek. A tudósok nagyon felkészültek, ott már azzal is számolnak, hogy egy lakosra számítva mekkora szén-dioxid-kibocsátás várható, vagyis mekkora egy ember ökológiai lábnyoma. Kínának van egy tudatos klímaváltozással kapcsolatos programja. Kína összkibocsátása elérte az Egyesült Államokét, viszont az elmúlt 100 évre vagy például egy főre vetítve ennek alakulását, ez még mindig jóval kisebb, mint az USA-é.
Meg tudná jósolni, hogy hová vezet a mostani klímaváltozás?
Csak a tényeket tudom hangsúlyozni. A fosszilis üzemanyagok elégetéséből eredően 1990-ben 23,5 gigatonna szén-dioxid került a légkörbe, míg 2000 és 2005 között éves átlagban 26,4 gigatonna. Ehhez hozzáadódik a földhasználat-változtatással - például az erdővel borított területek felégetésével - kibocsátott mennyiség, amely 1990-ben 5,9 gigatonna volt. Az elmúlt 100 évben a globális felszíni átlaghőmérséklet 0,74 oC-kal emelkedett, s az 1850 utáni legmelegebb tizenkét esztendő közül tizenegy 1995 és 2006 közé esett. A világóceán hőmérséklete is emelkedik, olvadnak a gleccserek, egyre zsugorodnak a hóval és jéggel borított területek, fogyatkozik a jég tömege is. A hőtágulás miatt emelkedik a világtengerek szintje. Tehát mindenki tudja, hogy tenni kell valamit, de még mindig lassan döntenek és ismerik fel, hogy ez veszélyes játék a Földdel, az életünk keretét, erőforrásait adó földi környezetünkkel.
Ilonka Mária
