Ki a jó tulajdonos?
2009/1-2. lapszám | VGF&HKL online | 3603 |
Figylem! Ez a cikk 16 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Közelmúltunk dörmögő hangú politikusa gyakran kijelentette, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos. Amikor ezt unos-untalan ismételte, Cato mondása jutott eszembe, aki a pún háborúk idején mondott beszédeiben mindig oda lyukadt ki: Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam (Egyébként az a véleményem, Karthagót el kell pusztítani!).
Az illetőnek is Cato módjára mindenről az jutott az eszébe, minden problémára az kínálta a megoldást, minden gondolatának az lett a következtetése: (Ceterum censeo) az állami tulajdont privatizálni kell! Beszédeiben ez a kijelentés, mint karsztvidéken a búvó patak, a legváratlanabb helyeken megjelent.
Ennek a totális privatizációnak
Az lett az eredménye, hogy a szocializmusban lepusztult lakásállomány 90%-a magánkézbe került, olyan kezekbe, amelyek a kedvezményes vételárat kinyögték, de tulajdonuk karbantartására, felújítására már anyagi erejük nem maradt. A rossz (de okos) tulajdonos tehát átruházta tulajdonának terheit is a jóra. A jó tulajdonos ezután a rosszhoz fordult segélyért, támogatásért, hitelért, hogy rá ne szakadjon a födém, ha már rászakadt annak felújítása. Az (állami) Ingatlankezelő Vállalatnak a mi házunkban volt még egy ragyogó húzása: a földszinti, jövedelmező üzletsort megtartotta magának, a társasház tulajdonából kivonta, miáltal azt a kis többletjövedelmet sem biztosította a lakóknak, amit ezek bérleti díjából be lehetett volna szedni, és a ház közös tulajdoni részének karbantartására fordítani. A régi és az új tulajdonosok esélyegyenlősége ezáltal megszűnt.
Belvárosi házunk lakásait (mintegy százat) is megvették a bennlakók, majd tulajdonostársaink kb. fele rövid időn belül továbbadta még jobb tulajdonosoknak. Ez utóbbiak alatt külföldi céget, ezek budapesti képviseletét, vagy egyszerűen külföldi magánszemélyt kell érteni. A cégek nagy befektetések árán szétverték, átalakították a lakásokat (olykor egymás mellett lévő kettőt is összevonva) iroda céljára, majd néhány hónapos flottatüntetés után üresen hagyták. Ez vonatkozik azokra a tulajdonokra is, amelyeket lakás céljára újítottak fel, majd üresen hagytak.
Ezek a lakások évek óta várják állandó lakóikat.
Ma, amikor nagyrészt holt lelkek kóborolnak a folyosókon, és az esti fények csak egy-egy lakásban gyulladnak ki, a budai Duna-partról a Belgrád rakpart házai egy kihaló Belváros fekete tömbjeiként jelennek meg. Vajon milyen tulajdonos az, aki közel százmillióért megvesz egy lakást, azután több tízmillióért átalakítja, majd évekig üresen hagyja? Jó vagy rossz?
Privatizálták a bankokat, a közműveket annak reményében, hogy ezek is jó tulajdonosok kezébe kerülnek. Az előbbieknél ez ragyogóan sikerült, a rossz tulajdonos néhány százmilliárd forintnyi konszolidációs segedelmével, a közműveknél azonban a rossz tulajdonos (az állam, vagyis a polgárok) a jónak kiszolgáltatottá vált. A közművek esetében ugyanis manapság imádkozhatunk, hogy: „Mindennapi gáz-, villany-, víz-, csatornaszolgáltatásunkat add meg nekünk ma”. Az ország normális működését ezek zökkenőmentes igénybevehetősége, fejlesztése határozza meg, ettől függ az ipar, a mezőgazdaság termelése, a lakosság életszínvonala. A közművek egységes, összehangolt irányítása nélkül nem működik harmonikusan a rossz tulajdonos, vagyis az állam gépezete. A fogaskerekek közé minduntalan homokot szór a privát cég egyéni érdeke, ármanipulációja, fontossága tudatában elszemtelenedett zsarolása.
Ezekre a negatívumokra nyugati EU-partnereink nagy része rájött, és a korábban privatizált közműveket ismét állami tulajdonba vette, nagyrészt abban az időben, amikor nálunk ennek inverz műveletét hajtották végre. Felmerül a kérdés, hogy mitől függ egy tulajdonos jó vagy rossz minősítése? Nyilván attól, hogy jól vagy rosszul működteti a tulajdonába lévő céget, objektumot. Nyereségesen vagy veszteségesen?
 |
|
|
Hosszú távú koncepció, fejlesztési elképzelés alapján, vagy rövid távú, napi érdekeknek megfelelően? Kizsákmányolja, kilúgozza-e dolgozóit, vagy törődik azok szociális helyzetével, személyi fejlődésükkel, családjuk segítésével stb. stb. Még számtalan kritériumot fel lehetne állítani!
Annak elérésére pedig, hogy egy cégnél a pozitív szempontok uralkodjanak, legnagyobb hatással a vezetők, az ott dolgozók vannak. „Nem újulhat meg egy nemzet sem, ha polgárai nem újulnak meg” - mondotta Majek Antal a munkácsi rk. egyházmegye püspöke (aki egyébként villamosmérnök) az augusztus 20-án a Bazilikában mondott szentbeszédében. Ugyanígy egy vállalat sem újulhat meg, ha vezetői nem újulnak meg. A vezetőt a tulajdonos választja (nevezi) ki, legyen az az állam vagy privát személy. Lehet a tulajdonos is vezető, de a nagyobb cégeknél nem ez az általános. A siker a kiválasztott személyen múlik, annak rátermettségén, szakértelmén, hatáskörén!
Henry Ford maga is jó üzletember volt, mert amikor megkérdezték tőle, hogy melyik (milyen márkájú) autó a jó autó, azt felelte: - „Az új autó a jó autó!” Ennél a mondásánál (mellyel elősegítette újonnan gyártott autóinak eladását) csak az volt eredményesebb húzása, hogy a magyar Galamb József gépészmérnököt (1881-1955) bízta meg egy népautó megtervezésével. Ebből születtet a „T-modell”, amelyből 25 milliót gyártottak. Ráadásul Galamb megtervezte a bolygókerekes sebességváltót, amely a gépkocsi szerkezeti fejlődésének egy jelentős állomása lett.
Ford jó tulajdonos volt
Mert felfedezte az olasz származású Lee Iacoccát is, aki a „Mustang” (az első sportos személygépkocsi) konstrukcióját és termelését irányította, és a Ford Motor Co.-t az USA egyik legnagyobb gépkocsigyártójává fejlesztette. Rossz tulajdonossá akkor vált, amikor féltékenységből kirúgta Iacoccát, aki úgy bosszulta meg ezt a méltánytalanságot Fordon, hogy elment „válságmenedzsernek” a Chryslerhez, azt is felvirágoztatta, és ezzel nagy konkurenciát teremtett egykori gazdájának.
Ceterum censeo, akkor jó a tulajdonos, ha jó a menedzser! 1.
A magyar ipartörténészek is számos sikeres vállalkozót tartanak számon még a XIX. század végéről, a XX. elejéről. Ilyen volt Ganz Ábrahám. Az ő eredményes munkásságából nem lehet kihagyni a zárt vasmagú transzformátor megalkotóit, Bláthy Ottót, Déri Miksát és Zipernovszky Károlyt, a Tungsram piaci sikereiből a kutatóbázis alapítóját, Bay Zoltánt. Ezek a kapitalista vállalkozók jó tulajdonosok voltak. Nem mindenki állta a versenyt, mert a gazdasági kihívásoknak nem találták meg az ellenszerét, nem volt koncepciózus vezetőjük vagy tulajdonosuk. Az 1929-1933-as nagy gazdasági válságban ezek a cégek tömegesen mentek tönkre, rossz tulajdonosoknak bizonyultak.
A könnyűszerkezetes program keretében egykori cégemmel, a „fémmunkás” Vállalattal a 80-as évek elején üzleti kapcsolatba kerültünk a francia Fillod céggel. Megismertük egymás szervezeti-tulajdonosi felépítését is Ezekben az években „tulajdonosváltási hullám” jellemezte a francia ipart és építőipart. Nem jól mentek a dolgok, ezért a jó és a rossz tulajdonosok egymásnak „keresztbe” adták-vették, összevonták, szétbontották a közepes cégeket és a nagyvállalatokat, konszerneket. Új vezetőket neveztek ki mindkét tulajdonosi szektorban, mert ezektől várták a korszerűsítéseket, az uniós változásokhoz történő alkalmazkodást. A fehér asztalnál elhangzott őszinte történetekből megtudtam, hogy gyakran a sikeres vezetőkre szervezték át az ipart, és nem fordítva, a megalakult szervezethez keresték a vezetőt. Az emberekben sokszor jobban bíztak, mint a tulajdonosi viszonyokban.
Ceterum censeo, akkor jó a tulajdonos, ha jó a menedzser! 2.
A szocialista állam korlátok közé szorított tervgazdasága is lehetővé tett sikeres vállalkozásokat, ha vezetőjük rátermett, ambiciózus ember volt. Ez esetben az állam jó tulajdonosnak bizonyult, mert jól választotta ki az adott helyre leginkább alkalmas vezetőt. Horváth Ede (az iparbáró) naggyá tette a Győri Vagongyárat. Profilt váltott, korszerű gyártósorokat, csúcstechnológiát helyezett üzembe, aminek következtében például a Rába tehergépkocsik közismerten megbízhatók és keresettek lettek. Majd specializálódott a hátsó hidak gyártására, és ezzel növelte a sorozatnagyságot.
A mezőgazdaságban is voltak jól működő Állami Gazdaságok, TSZ-ek. A hírnevet vezetőjük fémjelezte, pedig abban az időben nemcsak a pártot, hanem az ipart és a mezőgazdaságot is a kollektív vezetés jellemezte, mely a rendszer ideológiájából fakadt. Bábolna felvirágoztatása Dr. Burgert Róbert nélkül elképzelhetetlen lett volna, amit az is bizonyít, hogy nyugalomba vonulása óta folyamatosan zilálódik szét az általa létrehozott birodalom. Nagyon sok TSZ is mintát adott abból a hibrid szervezésből, mely a szövetkezeti tulajdonból és az egyéni tulajdonból (háztájiból) állt, egymás támogatására, kiegészítésére, segítésére, mindkét fél előnyére, hasznára és megelégedésére. Ez a rendszer egyedülálló volt a szocialista táborban, de hatékony működése itt is a vezetőkön, az embereken múlott.
Az általam legjobban ismert iparágban, az építőiparban is voltak sikeresen működő vállalatok, ezek eredményeit sem lehet elvonatkoztatni vezetőiktől. Ilyen volt a 70-es, 80-as években a Középületépítő Vállalat, amelyik szervezettségével, minőségi munkájával és eredményességével kiemelkedett környezetéből, mert Dr. Balázs György, majd később Somogyi László (a későbbi építésügyi miniszter) volt az igazgatója, akik meghatározták a prioritásokat, és sikereiket nem kevésbé annak köszönhették, hogy kiváló, hozzáértő, jó szervező fő-építésvezetőket alkalmaztak. Velük tudtuk először elfogadtatni, hogy a modern építészet eszköztárába vegyék be a „fémmunkás” által gyártott alumínium függönyfalakat. Ekkor jelentek meg a középületeken ezek a szerkezetek. Jó kapcsolatot alakítottak ki a szakvállalatokkal (ORSZAK, CSŐSZER, VIV, „fémmunkás” stb.), mert az együttműködést fontosabbnak tartották a konfrontációnál. Ők még kifizették alvállalkozóikat, elvégzett munkájukat. A körbetartozás akkor ismeretlen fogalom volt.
Szerénység nélkül állíthatom, hogy a „fémmunkás” Vállalatot is hozzáértők vezették. A gazdasági igazgató legfőbb gondja a nagy nyereség eltüntetése, csökkentése volt, a kereskedelmi igazgató fő tevékenysége nem a munkaszerzésből, hanem a munkaelhárításból állt. Hogy ki kapott keresett termékeinkből, az nagyrészt a vezér jóindulatától függött. Jól prosperált a főként ipari építéssel foglalkozó 22 sz. ÁÉV. Ennek a vállalatnak említésekor rögtön Ivánkay Kálmán főmérnök neve jut eszembe, akivel több nagy beruházáson együtt dolgoztam (pl. Székesfehérvári KÖFÉM). Szakértelmét, megbízhatóságát, szavahihetőségét (ami az építőiparban hiánycikk) nagyra értékeltem, és tudtam, hogy nélküle ez a cég a középszerűségbe süllyedő, botladozó, állandó banki mankókra támaszkodó vállalkozás lenne.
Jól vezette cégét, a 21-es ÁÉV-et az Érdi-Mikó tandem (igazgató-főmérnök) is éveken keresztül. Ők nem egymás ellen, hanem közösen, vállalatuk érdekében dolgoztak. Meg is volt az eredménye. Velük, mint generálkivitelezővel építettük pl. a SOTE Elméleti Tömböt a Nagyvárad téren. Mi az alumínium függönyfalat gyártottuk és szereltük. Mit ért volna az ORSZAK dr. Oláh Tibor, a MÉLYÉPÍTŐ Hajdu Ferenc, a KIPSZER dr. Pongrácz Pál nélkül?
A jelenlegi (privát) építőipari vállalkozások közül kiemelem a KÉSZ-t, amelynek sikertörténete Varga Mihály neve nélkül nem tárgyalható. Ő egy kis szegedi kócerájban kezdte a könnyűszerkezetes építést, majd ennek szerény jövedelméből megvette az acélszerkezeteket gyártó „fémmunkás” kecskeméti gyárát, amit akkor már TRAVERZ-nek hívtak. Tevékenységét kibővítette generálkivitelezői szintre, amit később kiterjesztett a környező országokra is. Ma az egyik legnagyobb építőipari vállalkozás.
Ceterum censeo, akkor jó a tulajdonos, ha jó a menedzser! 3.
Vannak esetek, amikor igaza van dörmögő politikusunknak. Ilyen a MÁV dolga. Nem szeretnék Baross Gábor idejéig visszanyúlni, mert a részleteket nem ismerem, de ő, mint miniszter és mint az állam képviselője olyan vasúthálózatot fejlesztett ki, ami az akkori Európában példamutató volt. A vasút a múlt század első felében „fogalom” volt Magyarországon. Nagyapósom MÁV főtiszt lévén családjában, baráti és széles ismerősi körében igen nagy tiszteletnek örvendett, szinte nagypolgári életet élt, háztartási alkalmazottja, heti fogadónapja volt. A családi fotóalbum szerint utolsó útjára több ezren kísérték el a Wekerle telepi református templomból a kispesti temetőbe.
Akkori szomszédunk mozdonyvezetői fizetéséből mindhárom gyermekét kitanítatta, ismerősei irigyelték beosztásáért, „nyugdíjas” állásáért, mely tekintélyt, egzisztenciát biztosított számára. De még a szocializmusban is elfogadhatóan működött a MÁV. Közismert Bebrits közlekedési miniszter mondása: „A vasútnak mennie kell!” (minden körülmények között). Mert az ország vérkeringését (életét) biztosította. A rendszerváltás óta azonban évről-évre nagyobb veszteséget halmoz fel a vasút. Süllyed szervezettsége, romlik tekintélye, pusztul kocsiparkja, állomásai, teljes infrastruktúrája. Vajon miért? A közúti szállítás elviszi az utasokat, a megrendelőket? Az emberek gépkocsiba szállnak, mert az gyorsabb? Talán nálunk igen, de például Franciaországban nem. Párizsból Florengba, a Fillod cég gyárába menve, azért szálltunk fel a TGV-re (Train à Grande Vitesse), mert az 200 km-es sebességgel két óra alatt ért célba. Gépkocsival ez az út minimum négy óráig tartott volna.
A körülmények, az igények megváltoztak, a MÁV vezetői ehhez nem tudtak alkalmazkodni, mert képtelenek, alkalmatlanok voltak a vezetésre (még a mozdonyvezetésre is). „Ejtőernyősökkel”, párthoz kötődőkkel, lobbysokkal nem lehet az ország egyik legnagyobb vállalatát vezetni, és ezeket néhány év után hasonlókra váltani. Még akkor sem, ha az illetők más iparágban vagy szervezetnél eredményesen dolgoztak. Ide a vasúthoz értő, annak minden fontosabb pozícióját megjárt vezetőkre lenne szükség. Nem olyanokra, akik privatizálták legnyereségesebb részlegüket, a teherszállítást. Ezek még azt is elfelejtik, hogy tranzitország vagyunk (a teherszállításban megkerülhetetlenek). Az állam tehát a MÁV esetében rossz tulajdonos, de nem azért, mert állami tulajdonban van, hanem mert alkalmatlan vezetőket neveztek ki az élére.
Ceterum censeo, akkor jó a tulajdonos, ha jó a menedzser! 4.
Belvárosi lakosok lévén, sokat sétálunk a Váci utcában, és látjuk, hogy a rendszerváltás, vagyis a kapitalizmus visszatérése óta milyen sok a tulajdonosváltás. Jó tulajdonos adja át (adja el) még jobb tulajdonosnak bukdácsoló üzletét, aki egy-két év után továbbadja a legjobbnak. Mindegyik változtat, átalakítja az üzletet, mert más az igénye egy könyvesboltnak, mint egy cipőboltnak, és megint más a harmadik tulajdonosnak, a divatárusnak. Egykori kedvenc könyvesboltomban, a patinás Cserépfalvi Kiadó üzletében, ahol a múlt század elején József Attila, Kassák Lajos, Radnóti Miklós neve fémjelezte az ottani irodalmi alkotóműhelyt, ma nem könyveket, hanem bugyikat, melltartókat, divatcikkeket talál a budapesti vásárló. A drága bútorzatot szétverik, a burkolatot lebontják, a víz-, villany-, gázberendezéseket kidobják, és újat építenek be. Majd kezdődik elölről a vetésforgó. De legalább a belsőépítészek és a mesteremberek munkához jutnak.
A „kis” Váci utcában séta közben, pár percre, mindig ismét gyermekké váltam, amikor odaértem a kisvasutakat áruló szakbolt elé. Odaálltam két-három kisfiú 10 év körüli mellé, vágyakozó tekintettel a működő vonatot bámulva, ahogy eltűnik az alagútban. De kár, hogy számtalan „hand-arbeites” tulajdonosváltás után jelenleg csak a barna csomagolópapírral beragasztott üvegtáblákat láthatjuk. Emlékeimet is kitörölte a Belvárosból a jó tulajdonosok serege. Diákkoromban, ha jó volt a bizonyítványom, édesapám elvitt Nagykovácsi Milenko Kossuth Lajos utcai üzletébe, ahol állami tanító lévén részletre vehetett nekem télikabátot. Ez az üzlet, a későbbi Úttörő Áruház egy légterű, kialakításával akkor modern benyomást keltett, Budapest újdonsága, jellegzetes, egyedi áruháztípusa volt. Megérdemelte volna, hogy megmaradjon, és ne legyen a tőkének kiszolgáltatva, elbontva.
A MASPED egykori szákházát a Kristóf tér sarkán ’90 óta már a harmadik tulajdonos alakítja át. Kibontották már a födémeit is legalább kétszer, még a szerkezeti részeket is megváltoztatták, nemcsak a válaszfalakat, burkolatokat. Szinte újraépítették az egész házat, épületgépészettel együtt. Kinek a költségére? Szerintem a jó, a „privát” tulajdonosok büdzséjére, akiknek volt erre feleslegesen kidobott pénzük 18 év alatt háromszor. Sokat gondolkodtam azon, hogy helyes-e, amiket leírtam ebben a naplójegyzetemben. Nem túl sok benne a nosztalgia a régi rend, a régi szokások után, melyek 40 évig hatottak rám? Miért gondolkodom én még mindig „össznépi vagyonban”, amikor magam is tulajdonos vagyok? Van öröklakásom, víkendházam. Boldog érzés birtokolni valamit. Rendben tartani, megőrizni, fejleszteni. Ezek örök emberi vágyak, tulajdonságok.
Mégis, ha szétvernek egy üzletet, csődbe visznek egy vállalkozást, úgy érzem, az enyémet, a miénket rombolják. Mindnyájan vesztesek vagyunk, akkor is, ha nem a mi pénzünkről van szó. Valaki veszít, és azt sajnálom. Valaki rosszul gondolkodott, valaki nem értett egy cég vezetéséhez, és mégis elvállalta.
Ceterum censeo (egyébként az a véleményem), akkor jó a tulajdonos, ha jó a menedzser!
Szemelvények Dr. Seregi György naplójából
Első közlésben a Mérnök Újság 2008/12. számában jelent meg.
