Munkakeresés - jelentések a pecsétgyárból
2009/5. lapszám | VGF&HKL online | 3282 |
Figylem! Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az alábbi tanulságos történetben személyes, szubjektív elemeket tartalmazó visszatekintés formájában adjuk közre egy villanyszerelő kolléga munkaügyi központokkal kapcsolatos tapasztalatait, nehézségeit.
Szakmai pályafutásom
1988-ban kezdődött, amikor leszereltem a katonaságtól, és az akkori viszonyoknak megfelelően villanyszerelő szakmunkás bizonyítványommal a kezemben egy vidéki nagyváros munkaügyi központjában tettem kísérletet az elhelyezkedésre. Ekkor az egész (alföldi) megye foglalkoztatási problémáit egyetlen, kisméretű, dohányfüstös, három alkalmazottal üzemelő iroda látta el. Jellemző a gazdasági, társadalmi környezetre, hogy hetente mindösszesen két alkalommal tartottak ügyfélfogadást.
Ekkor a vállalatoknak még kötelező volt leadniuk munkaerő-igényüket a hivatalnak, és mindig lehetett munkát találni. Az adminisztráció rendkívül nehézkes volt: még szó sem volt elektronikus ügyintézésről, papírkartonokban tárolták az ügyfelek adatait. Ellenben munkaerő-hiány volt: 10-15 állásajánlat közül választhatott az érdeklődő, és azonnal felvették a kiszemelt vállalathoz. Az óradíjak egyébként kb. 24-32 forint körül alakultak, így 4200 forintos havibér számított jellemzőnek.
Sokan emlékeznek arra, hogy ebben az időben terjedtek el a GMK-k, a VGMK-k, a későbbi kft.-k és bt.-k elődei, tehát a túlórát önálló gazdasági társaságokba kiszervezték, a kisiparosok kamarai engedéllyel, mestervizsgával önálló „praxist” kezdhettek kiépíteni, belőlük lettek a vállalkozók. Nos, itt már lényegesen magasabb, 36-40 forintos órabérben dolgoztak a szakemberek, és aki csak tehette, igyekezett ezekben a társaságokban állást találni magának.
Legközelebb a rendszerváltás időszakában
, 1991-ben találtam magam olyan helyzetben, hogy „éljek” az állami munkaközvetítés kínálta lehetőségekkel. Első pillantásra nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet gyökeresen megváltozott: a vállalatok megszűntek, vagy egészen más formában működtek tovább, és jelentősen csökkent a betöltetlen munkahelyek száma. A régi kis iroda hirtelen elégtelennek bizonyult az ügymenet biztosítására, egy nagyobb épületet kellett keresni a hivatal számára, és értelemszerűen az alkalmazottak száma is megemelkedett. Komplett irodarendszert alakítottak ki, már a hét összes munkanapján nyitva tartott a munkaügyi központ: előfordult, hogy olyan sorok alakultak ki a várakozókból, hogy egy másik napra vissza kellett rendelni a munkakeresőket.
Egy idő múlva kialakították a berendeléses rendszert, ügyintézőt kapott mindenki, és délelőtt csak a vidékiek, délután kizárólag a városiak kerülhettek sorra. Az elbírálási és határozathozatali lépéseket külön napokra helyezték, nem bírták már a lépést az ugrásszerűen megnőtt forgalommal. Ekkor az volt a gyakorlat, hogy a határozat nyomán automatikusan megítélték az önkormányzatnál a rendkívüli szociális segélyt, ami évente négy alkalommal volt igénybe vehető. Egészen képtelen tumultus állt elő, kaotikus helyzetek alakultak ki: tekintettel arra, hogy egy vállalattól egész osztályokat építettek le, a sorban állók ismerősként üdvözölhették egymást, meglehetősen kötetlen hangulat uralkodott a központban.
Ezt követően
, a kétéves segélyek lejártakor, különös módon „tüntették el” a munkanélküli tömegeket: bevezették az átképzési rendszert. Új képzési formák és új szakmák jelentek meg a központok palettáján: szerkezetlakatosból például gombavizsgálót, festőből masszőrt stb. képeztek. S ha mégsem sikerült az átképzés, jöhetett a következő, új tanfolyam. Jómagam ekkor ún. ágazati hegesztői képesítést szereztem villanyszerelő szakmunkás bizonyítványom mellé: velem is az történt, hogy hamar kiderült: a tízhónapos átképzés után teljesen kizárt, hogy ezzel a végzettséggel munkához juthassak. Gyorsan váltottam tehát a betanított lánghegesztő továbbképzésre, és azért, hogy ne hagyjam kárba veszni ezt az időt, önálló felkészüléssel hegesztő szakmunkásvizsgát is tettem.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a központok csupán közreműködtek abban a törekvésben, hogy a munkanélkülieket statisztikailag „eltüntessék”, azaz ne ebben a minőségükben, hanem tanulóként tartsák őket nyilván. Ekkor nem is munkanélküli, hanem ún. átképzési segély címen járt az illetmény, ami az előbbi 110%-a volt. Amennyiben pedig a továbbképzés nem vezetett eredményre, nem tudott elhelyezkedni a munkanélküli, akkor ismét jogosulttá vált a munkanélküli segélyre, de legalább ideiglenesen nem terhelte az amúgy is ijesztő országos munkanélküli statisztikákat. Nagyon bántam, hogy idegen nyelvi képzésben nem részesülhettek, csak azok, akik érettségivel rendelkeztek.
Szintén ebben a periódusban
a munkaügyi központokban erős pressziót alkalmaztak a jelentkezőkre, hogy álljanak a saját lábukra, „valósítsák meg önmagukat”, azaz legyenek vállalkozók. Nagyon kellett figyelni a részletekre, mert a „vállalkozói alapismeretek” tanfolyamot elvégzők ezt követően két évig nem igényelhettek munkanélküli segélyt. Az adózási és egyéb jogszabályi környezetről ugyan kioktatták a jelentkezőket, sőt, még a vállalkozói igazolvány beszerzésében is segítettek, ám ezután magára hagyták az újdonsült vállalkozókat. 10 vállalkozóból 8 vissza is adta az igazolványát: hamar szembesülniük kellett azzal, hogy az önálló vállalkozás elindításának csupán egyik feltétele a szükséges jogszabályi környezet megismerése.
Ebben az időszakban 7000 forintról 11 000 forintra emelték a minimálbér összegét. Egyes építőipari vállalkozók „összejátszottak” a munkaközvetítő irodákkal, emberek vettek fel minimálbéren, majd a próbaidő vagy az adott munka végén elbocsátották őket. Az emberek féltek bizonyos ügyintézőkhöz fordulni, hiszen egyszerűen nem utasíthatták vissza ezeket a munkalehetőségeket, ez a kartonjukra került volna, és elvesztették volna jogosultságaikat. Kénytelenek voltak tehát vállalni azt a munkakörülményt, hogy szakemberként minimálbéren dolgozzanak az építkezéseken, úgy, hogy a mellettük dolgozó, bejelentett kolléga esetleg az ő bérüknek a többszörösét keresi meg. (Az a szóbeszéd is felmerült, hogy az olcsó munkaerő biztosításáért a vállalkozó „tiszteletdíjat” adott egyes munkaközvetítőknek.)
Ezt követően 2001-ben, már a fővárosban kerültem ismét olyan helyzetbe, hogy fel kellett keresnem a munkaügyi irodát. Több kerület ügyintézését látta el egy-egy kirendeltség. A kirendeltség működésének jellemzését a következő elvvel lehet visszaadni: aki munkanélküli, az ráér várni. Már a nyitás előtt jelentős sorok alakultak ki, ezt követően sorszámot osztottak ki az ügyintézők. Nagyon jellemző a kialakult helyzetre, hogy a sorban állók jelentős része ezt követően dolgozni indult (persze feketemunkában), és csak akkor jelentek meg az irodában, ha egy kollégájuk telefonált, hogy lassan sorra kerül a sorszáma alapján.
A családok szinte erre a rendszerre rendezkedtek be: jövedelmük egyik felét a munkanélküli segély, a másikat a feketemunka adta. Ekkor jöttek divatba az „asszisztens-képzések”: lényegében minden szakma vonatkozásában „segédeket” képeztek. Természetesen ez sem segítette a munkanélkülieket tényleges szakismerethez, hosszú időre szóló elhelyezkedési lehetőséghez. A diplomásoknak külön irodát tartanak fenn központilag, itt a szakmunkások nem intézhették ügyeiket: indokolatlanul megkülönböztették az embereket, és ez számos, nem alap nélküli konfliktust idézett elő. Az ügyintézésben megjelentek a számítógépek: ezzel párhuzamosan a számítógépek meghibásodása miatti ügyfélszolgálat-szüneteltetések is. A régi, kartotékos rendszer felett nyilvánvalóan eljárt az idő, mindazonáltal a technikai feltételek hiányos volta rengeteg problémát okozott a napi ügyintézésben.
Nem volt kevés az álláslehetőség: a probléma csak az volt, hogy meghatározó részük minimálbérre szólt, illetve szakismeretet nem igénylő foglalkozásra, például bolti kisegítő stb. A vállalkozókat kötelezték az állások meghirdetésére, és az volt a szabály, hogy ha nem jelentkezett rá magyar munkavállaló, akkor külföldit is ki lehetett ajánlani. Ez megnyitotta a kiskaput a külföldi munkavállalók építőipari alkalmazása előtt: noha színleg például egy bolti munkahelyről volt szó, a gyakorlatban ez egy kivitelezési helyszínt takart, ahol a vállalkozó feketén is fizette a külföldi munkavállalót.
2007-ben jutottam el ismételten munkaügyi központba.
A XIII. kerületi iroda szűkösnek bizonyult, meglehetősen leromlott állapotban volt. Az „érdeklődés” méretét jelzi, hogy a jelentkezőknek több napot is várniuk kellett az ügyintézésre, és gyakran az utcára szorultak ki. Bevezették a munkakeresés ellenőrzését, tehát havi két munkahely felkereséséhez kötötték a segély folyósítását. Ennek pedig ténylegesen utána is jártak, és megszűrték a csalókat, illetve a fiktív állásajánlatokat. Ekkor már nem élt a cégek állás-bejelentési kötelezettsége: maguk az ügyintézők is elismerték, hogy a fejlettebb informatikai háttér ellenére adatbázisuk súlyosan elavult. A kaotikus információk mellett nagyon nehéz volt tényleges és megfontolásra érdemleges állásajánlatokat találni: gyakran kiderült, hogy a munkakör nem is az, amit meghirdettek, a fizetés egyáltalán nem annyi, mint amennyit korábban közöltek, betöltötték az állást stb.
Végül egy szubjektív benyomást szeretnék kiemelni: noha gyakran kényszerültem arra, hogy munkanélküliként újabb és újabb munkaügyi központokat, állásközvetítő irodákat keressek fel, de szakmai ismereteimnek, végzettségeimnek köszönhetően ezek a periódusok rövid időt öleltek fel. Gyakran kellett szomorúan tapasztalnom a munkanélküliekkel foglalkozó irodákban a reménytelenséget, a kilátástalanságot, azt a helyzetet, hogy a velem együtt sorba álló „kollégák” már csak ránézésre is, fizikai és pszichés állapotuk szerint vajmi kevés eséllyel pályáznak egy tartós álláslehetőség megszerzésére, azaz egy biztosabb lábakon álló egzisztencia kialakítására. Már ha egyáltalában véve tényleg ilyen célból keresik fel a „munkanélküli irodákat”.
| Nyilvántartott álláskeresők | ||||
| Időszak | Férfi | Nő | összesen | ebből: pályakezdők |
| 2001 | 188 706 | 154 067 | 342 773 | 24 297 |
| 2002 | 186 816 | 158 085 | 344 901 | 27 418 |
| 2003 | 189 425 | 170 514 | 359 939 | 28 873 |
| 2004 | 209 600 | 190 997 | 400 597 | 35 250 |
| 2005 | 213 650 | 196 999 | 410 649 | 38 726 |
| 2006 | 210 089 | 193 350 | 403 439 | 36 895 |
| 2007 | 232 733 | 212 278 | 445 011 | 40 180 |
Tapasztalatom szerint
feltétlenül érdemes az álláslehetőséget felajánló cégeket előzetesen leellenőrizni, erre ma már számos kiadvány, internetes adatbázis alkalmas lehet. A fizetési körülményeket részletekbe menően tisztázni kell, az építőiparban lassan a napi készpénzes fekete fizetés kikötése válik célszerűvé. Legfontosabb az óvatosság!
Kívánom az olvasóknak, hogy a nehéz gazdasági helyzetben minél kevesebben kerüljenek a munkanélküliek ínséges helyzetébe!
