Ivóvizünk titokzatos útjai

2009/5. lapszám | VGF&HKL online |  4341 |

Figylem! Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Egy-egy víztoronyba való bejutás lehetősége mindig nagy izgalommal tölti el a víztoronybarátokat, hiszen az üzemeltetők az esetek legnagyobb részében – érthető okokból – hét lakat alatt őrzik a bejáratot, óvják a tárolt ivóvizet mindennemű szennyeződéstől. „Lakatlan”, leürített és üzemen kívül helyezett tornyok belső felfedezésére kedvezőbb esélyek kínálkoznak, s ilyenkor a csapat fürgébb tagjai rögtön felfelé, a tartályhoz igyekeznek, hogy a vizet tároló, szem-nem-látta, titkos tartályt, üresen bár, de mielőbb lencsevégre kaphassák.

 

1. ábra: Vízzel teli medence a gyöngyösi, Petőfi úti műemlék víztoronyban. (fotó: Lánczi András)

Az izgalom enyhültével, a látható csővezetékek és egyéb berendezések tanulmányozása által lépésről lépésre egyre nyilvánvalóbbá válik a víz egykori útja és a szerelvények működése is. Ha a test a torony, akkor – egy egyszerű hasonlattal élve – a víz a lélek, mely azt megeleveníti, és létrejöttének okot ad. Sorozatunk harmadik részében a víz titokzatos útjait járjuk végig, megvilágítva a víztornyok szerepét a vízellátásban (1. ábra).

Az emberi élet szintereinek

ivóvízzel való biztonságos ellátása mellett az ipari és mezőgazdasági vízszükséglet is jelentős mértékben befolyásolja a közüzemi vízművek mértékadó teljesítőképességének tervezett nagyságát. A vízmű létesítményeinek csúcsfogyasztás esetén is fedezniük kell a hálózatuk vízigényét, s tartalékokkal ekkor is kell rendelkezniük.

 

 

 

2. ábra: Töltő, lefolyó és ürítő vezetékhármas a budapesti istvánteleki Intze-tornyok egyikének törzsében (fotó: Lánczi András)

A vízszolgáltatás technológiai folyamata víztermelés, vízemelés, vízelosztás és víztárolás részegységekre bontható. A cél a különböző módszerekkel kitermelt, tisztított, illetve kezelt víz eljuttatása a fogyasztókhoz az általuk igényelt időben, mennyiségben és minőségben. A vizet tartalékoló műtárgyakra, az úgynevezett tárolókra, a vízfogyasztás rendkívül szeszélyes ingadozása miatt van szüksége a rendszernek, mely a szivattyúk folyamatos, kiegyensúlyozott, s emiatt gazdaságos üzemeltetésére törekszik.
Csak a lakossági vízszükséglet állandó napi ingadozásáról szólva elmondhatjuk, hogy az változékonyabb, mint az időjárás, amely mellesleg szintén jelentősen befolyásolja. Emellett néhány évtizeddel ezelőtt magát a televíziót is ide, a vízfogyasztást befolyásoló tényezők közé sorolhattuk volna, hiszen a mindenkinél fogható, egyetlen csatornán sugárzott, esti főműsor utáni 10-20 perces időtartam alatt napi csúcsfogyasztást regisztráltak. Hasonló, az átlagostól kiugróan eltérő fogyasztási mértéket a szokásos hétfői mosási napon produkált a lakosság, ahogyan a kertes övezetekben a csapadéktalan, forró, nyári napok váltották ki a mérőórák felgyorsult pörgését.
Ahhoz, hogy a gyorsan változó fogyasztás ne „rángassa” a víztermelő berendezéseket, melyeket a hirtelen bekövetkező teljesítményváltozások károsítanának, tartós víztároló létesítményeket kellett létrehozni, melyek alkalmasak egy-egy övezet nyomásszintjének megközelítően állandó értéken tartására és a biztonsági víztartalék befogadására is.

 

 

 

3-4. ábra: A szegedi Szent István téri műemlék víztorony túlfolyó vezetéke a felújítás előtt és után. (fotó: Lánczi András)

A változatos domborzati struktúrával rendelkező települések a kevesebb költséggel megvalósítható, terepszinten vagy az alatt található mélytároló medencéket, míg a síkvidékiek az elosztóhálózat közepe táján felépített, súlyponti magastárolókat, azaz víztornyokat hoztak létre. A víztorony működésének egyik alapfeltétele, hogy az ivóvizet előállító vízművel egy nyomócső révén kapcsolatban legyen, melyen keresztül az olykor igen távoli vízműtelep szivattyúi a tartályába nyomják a vizet. Az átfolyó medenceként működő víztorony tartályába a vízbevezetés felülről történik, míg kiegyenlítő nyomótartály esetében a nyomócső a tartályfenéken torkollik be. Ebben az esetben a töltő és a - tárolót a fogyasztói hálózattal összekötő - lefolyó, más néven szolgálati cső közös.
A víz függőleges irányú áramlásának biztosítása érdekében az átfolyó medencék szűrővel ellátott vízkivezetése a tartályfenék közelében, attól meghatározott minimális magasságban történik. E szint és a fenékszint közötti részt egyes tartályformák esetében tűzivíztartalék tárolására vagy iszaptérnek használják, ahová a tárolt vízben lebegő szennyeződések kiülepednek.
A víztornyokban található még egy, elengedhetetlenül fontos vezetékfajta: az ürítővezeték. Ebbe torkollik a tartályfenék legmélyebb pontjáról induló ürítő- vagy iszapleeresztő cső, és annak elzárószerkezete után a túlfolyócső, melynek keresztmetszete a biztonságos működés végett mindig nagyobb, mint a nyomócsőé, és a csatornahálózatba van bekötve (2-3. ábra).
A víztornyok feltöltéséről szólva elengedhetetlenül fontos megemlíteni a vízszintmérők és vízállásmutatók fontos szerepét, melyek működésmódja az utóbbi száz évben nagy technológiai fejlődésen ment keresztül. A 4. ábra a legegyszerűbb, úszós megoldásra mutat példát, ahol a víz felszínén lebegő zárt bádogtest csigához és sodronykötélhez erősítve, a torony földszinti részén található vízmércén jelzi a mindenkori vízállást.

 

 

4. ábra (fotó: Lánczi András)

A víz toronybeli

tartózkodásáról s egyben a víztornyok üzemszerű működéséről még számos építészeti részlet tájékoztat minket. A legfontosabb cél az, hogy a tárolt víz minősége semmiképpen se romoljon. A zugoktól mentes tartályforma és a vízbevezetés áramlást fenntartó módja mellett fontos a medencék lehetőleg fénymentes lezárása és a megfelelő szűrőrendszerrel ellátott szellőzés biztosítása a szennyeződések és mikroorganizmusok bejutása ellen. Optimális esetben a víztorony naponta ürül és töltődik fel, s a víz még a legrosszabb esetben is csak 2-3 napot tartózkodik benne. A medence meghatározott időnkénti tisztítására azonban mindenképpen szükség van.
Mivel a leürítés ideje alatt is zavartalan vízszolgáltatást kell biztosítani, ezért tartalmaz a víztornyok zöme minimum két koncentrikus tartályt (olykor többet is az eltérő nyomásövezetek kiszolgálása miatt). Ahhoz, hogy a tisztítást végző szakemberek a tartályba juthassanak, építészeti eszközökkel biztosítani kell a medencék felső megközelítését. Ennek megoldására számos példa található a hazai víztoronyállományban, de lényegében két irányzatot különíthetünk el: az oldalsó és a tartályközepi megközelítést, amelyeket az 5. és 6. ábra szemléltet.
A tisztítandó medence vizét az eljárás során 60-70 cm magasságig a hálózatba ürítik, majd a maradékot a csatornába eresztik. Ezután a tartályfal nagynyomású vízsugárral és meghatározott töménységű hipóval történő átmosása következik, aminek a megtekintésére nemrég a Víztorony Baráti Kör néhány tagja engedélyt kapott a csepeli, Kossuth utcai víztoronyban (7. ábra). A mosóvíz leürítése után 4-5 óra alatt 5 m magasságig újratöltötték a tartályt, és a mintavétel előtt 1 napig állni hagyták. Megfelelő vízminőség esetén a tartályt újra üzembe helyezhették.

 

 

5. ábra: A szolnoki Járműjavító műemlék víztornyának vízmércéje (fotó: Sandra Markijan)

Felmerül a kérdés

, hogy a legzordabb téli napokon mi védi a víztornyok vizét a megfagyástól? Erre sokféle megközelítésben adható válasz: egyrészt a folyamatosan áramló víz nehezebben fagy meg, másrészt a fagyhatár alatt a nyomóvezetékben áramló víz hőmérséklete mindig melegebb, mint a felszíni vizeké, és ezt a hőtartalmat a szabad levegőn haladó vezetékekben külső hőszigeteléssel nagyrészt meg lehet őrizni (8. ábra). Mivel a legerősebb lehűlés a víztornyok alsó részén észlelhető, előfordult, hogy ide fűtőberendezést is építettek (9. ábra). A korai víztornyokban a tartályt légréssel elválasztott köpenyfallal vették körül, s ily módon a két fal közötti légréteg szigetelt. Az újabb technológiával felépített tornyoknak (mint például a vasbeton szerkezetűeknek) jobbára a szerkezetbe integrált hőszigetelésük van, ha annak szükségessége kimutatható volt. De e területen olyan megoldás is létezett, mely szerint kívülről olyan hőszigetelést használtak, melynek következtében a tartály belső felületén vékony jégréteg képződhetett, ami a víz számára önszigetelő. A kéményre rögzített tartályok esetében pedig a füstgázok által felmelegített falazat előnyös téli hőtartalmát is gyakran hangsúlyozták, bár utóbb vizsgálatokkal is igazolták, hogy az áramlás az, ami a fagyást megakadályozza. Azonban, amint a 10. ábra külföldi példája mutatja, előfordulnak balszerencsés esetek is…

 

 

 

 

 

6. ábra: A medence alatti ún. csepegtető térből a kiszögellés helyén létra indul a tartályfal tetejének megközelítésére a szolnoki Eötvös téri víztoronyban. (fotó: Gábor-Szabó Zsuzsanna)	7. ábra: A budapesti Tatai úti torony Intze II-es típusú tartályát a középső búvócsövön keresztül lehetett megközelíteni. (fotó: Lánczi András)	8. ábra: A csepeli, Kossuth utcai víztorony 1800m3-es belső tartálya tisztítás idején.

A víz toronyban megtett útjának követését e cikk végén – stílusosan - a tűzveszélyesség tárgyalásával zárjuk. Kevesen tudják, hogy a működő víztornyokban tilos a nyílt láng használata, s így a dohányzás is. Ezt a meglehetősen furcsa tényt az magyarázza, hogy a különböző mélységből szivattyúzott ivóvízminőségű vizek általában nagy mennyiségű oldott gázt (metánt vagy szén-dioxidot) tartalmaznak, amelynek a meggyűlése a tartály feletti – egyébként átszellőztetett – légtérben életveszélyessé válhat, amire intő példa a több hazai toronyban is előfordult elektromos szikra által belobbantott metánrobbanás.

9. ábra: Egy télen szerencsétlenül járt víztorony. A kéményre rögzített tartályok esetében a füstgázok által felmelegített falazat előnyös téli hőtartalmát is gyakran hangsúlyozták. Azonban, amint az ábra külföldi példája mutatja, előfordulhatnak balszerencsés esetek is. (forrás: http://hazardkentucky.com/new/ice.jpg)	10. ábra: Földszinti toronyfűtés a szolnoki Járműjavító műemlék víztornyában. (fotó: Gábor-Szabó Zsuzsanna)

 

---