Rejtélyes óvóhely a budai Várban
2011/12. lapszám | Szabó Balázs | 5721 |
Figylem! Ez a cikk 14 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A budai Várban az Uri utca utolsó háza alatt egy különleges történetű létesítmény helyezkedik el, ahol Magyarország szempontjából fontos események játszódtak le. Az óvóhely és az épület pontos történetét sajnos senki sem ismeri, mivel a néhány száz évvel ezelőtti eseményeket már a feledés homálya lepi, így én is a 19. század végétől követem végig az „eseményeket” több-kevesebb részletességgel.
Levéltári, földhivatali, különböző hivatalos források és magánszemélyek elbeszélései alapján a történet 1885-ben kezdődött, mikor is a Fővárosi Mérnöki Hivatal folyó év július havi jelentése szerint a barlangot 1884-ben felmérték, és akkor szeméttel volt tele. Az akkori leírás szerint a főte repedésekkel átszőtt volt, sőt nagyobb tágasságú repedés is látható volt. A tetőzetből és az oldalfalakból szivárgó víz csepegett. 1918-ban báró Rubidó Zichy Iván – diplomata és követ – megvásárolta a házat. Ekkor még az ország legtehetősebb embereinek (iparosoknak, gyárosoknak, kereskedőknek) a palotái sorakoztak a budai Várban. Személyes okok miatt 1934-ben feleségének, báró Zichy Erzsébetnek adta el az igen tekintélyes méretű, az Uri utca, a Kapisztrán (akkor még Nándor) tér és a Tóth Árpád sétány (akkor még gróf Bethlen István bástyasétány) által határolt, 781 négyzetméteren fekvő, 610 négyzetméter kihasznált területű és 171 négyzetméter belső védett udvarral rendelkező, XVIII. század végén épült értékes házat. 1936. július 16-án fordulat következett be. Rövid tárgyalások után Scossa Géza úr megvásárolta a tartozásokkal és jelzáloggal terhelt ingatlant. A bárónő rejtélyes és számára kifürkészhetetlen okokból gyanakodott a vásárló gyorsaságára és pontosságára, de nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget. Bele kellett egyeznie az eladásba, aminek összege 105 000 pengő volt.
Az épület Uri utcai homlokzata 2000 körül.
Mivel Magyarország kormányzói negyede akkor a budai Vár volt, ezért Horthy kormányzó és tanácsadói úgy döntöttek, hogy minden olyan állami intézményt és szervezetet, mely elengedhetetlen az ország vezetéséhez, a Várban kell elhelyezni a válságosra forduló nemzetközi helyzetben, egy lehetséges háború veszélye miatt. Így a Magyar Nemzeti Banknak is épületet kellett keresnie, ezt természetesen „illetéktelen” személyek nem tudhatták, és az sem derülhetett ki, hogy az MNB-nek ingatlana van a Várban, az egész „akció” a háttérben zajlott. A Bank a már régen és kitartóan a Vár alatti barlangokat kutató Dr. Kadic Ottokárt kérte fel, hogy ajánljon számukra megfelelő épületet, mely alatt nagyméretű óvóhely kiépítésére alkalmas barlang helyezkedik el. Ő ezt az épületet és az alatta lévő terjedelmes barlangot ajánlotta, ami kapóra jött a Banknak, hiszen a tulajdonosának tetemes tartozása volt a Bank felé. Akkor a Bank igazgatóhelyettesét Scossa Géza úrnak hívták… A Banknak (amely az igazgatóhelyette-sét bízta meg az álcázott adásvétellel) különleges céljai voltak az épülettel. A tervekben egy óvóhelyet, trezortermeket szándékoztak az épület alá építeni, hogy a Bank háborús események között is működőképes legyen, vezetősége és családtagjaik védelmet nyerjenek, le tudja bonyolítani bankjegyforgalmát, és értékeinek egy részét itt elhelyezze. A ház átalakítására és átépítésére Scossa Géza úr (mint tulajdonos) összesen háromszor kért engedélyt az Országos Műemlékvédelmi Hivataltól (1938. június 21., 1938. szeptember 1. és 1941. június 11.), és azt mindig haladéktalanul meg is kapta, bár ez, mint ma, akkor is szinte lehetetlen dolognak számított. A tervezést házon belül a Bank műszaki hivatala végezte el. A munkák még 1936-ban elkezdődtek. Vezetésével neves geológusunkat, Dr. Kadic Ottokárt, címzetes egyetemi tanárt és Báró Reichlin Meldegg Tibor urat, mint műszaki ellenőrt, a Bank műszaki hivatalának vezetőjét bízták meg. Kadic úr titokban már több éve, először saját érdeklődésétől hajtva, majd hivatalosan az Országos Légoltalmi Parancsnokság felkérésre foglalkozott a budavári barlangokkal. Mindvégig a szívén viselte a barlangok sorsát, és igyekezett kiharcolni a legjobb és minél kevesebb pusztítással járó átalakításokat. Inkább ő vállalta a munkákat, és nem bízta azt másra, s ezért még fizetést sem kért. Az Uri utca 72. számú ház építkezései során is kínosan ügyelt a természetes képződményekre. Az eredeti elképzelés az volt, hogy részben, de főképp az utca alatt fekvő hosszabb, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (akkor még Nándor kaszárnya) irányába eső, keresztirányban álló és két kisebb, szűk természetes folyosókkal öszszekötött, kb. 3,6-3,9 méterrel mélyebben elhelyezkedő barlangot használjanak fel a költségek leszorítása végett. Így viszont probléma lehetett a nem kellően biztonságos, minimális főtetakarással. (A legkisebb természetes takarás mindössze 4,7 m volt.) Valószínűleg Kadic ezt kihasználva úgy befolyásolta a tervezést, hogy dobozt terveztetett a barlangba, azaz egy bolto-zatos kialakítású vasbeton dobozt építtetett a barlangokba, és eközben a talpazatot – mely nem volt nagy természeti érték – a nagyteremnél 2,0-2,1 méterrel lesüllyesztette.
A ház oldala a telefonfülkével 2000 körül
Az így adódott kihasználatlan terekbe a kivitelezés során feleslegessé váló kitermelt törmeléket, sziklát, budai márgát el lehetett helyezni, aminek az elhordási költsége is elmaradt, és az igen nehezen megoldható feltűnés nélküli elszállítása is részben megoldódott. Tehát nagy valószínűséggel, ha most elbontanánk a vasbeton szerkezetet, akkor szinte sértetlenül visszakapnánk a természetes barlangüregeket. A kivitelezés éjjel-nappal folyt három műszakban. Általában 15-20 munkás dolgozott egyszerre. A kritikusnak számító szigetelést különleges technikával és nagy odafigyeléssel „szerelték”. A kisebb igénybevételnek kitett helyeken a már jól bevált bitumenes szigetelést használták, de legalább dupla akkora rétegben, mint általános esetben. A kritikus helyeken ólomlemezes szigetelést (!) alkalmaztak, mely a mai napig is a legmegbízhatóbb és leghosszabb élettartamú szigetelések közé tartozik, mivel nem korrodál és könnyen alakítható. Igen költséges és nehéz a beépítése, nagy precizitást és odafigyelést követel meg. Ezt a ház alatt fekvő helyiségek mai állaga messzemenően alátámasztja; szinte egy csepp vizet sem lehet látni, a szerkezetek teljesen szárazak, a gépház kivételével. A munkák a földszinten kezdődtek meg. A kapubejáróból balra nyíló helyiségeket átalakították, a második ablakot vakablakká alakították, és egy liftet építettek elé, mely a 15 méteres mélységbe szállította az utasokat és terheket. A helyiségből egy légóajtóval lezárt, meredek boltíves folyosót is nyitottak a 4 méteres mélységben fekvő épített házi pincébe. (A továbbiakban a felszíntől való mélységgel fogom a szinteket jelölni.) Innen nyílt 180 fokos fordulóval a több évszázados, szintén boltozatos lépcsőlejáró az utca tengelyében fekvő nagy, hosszúkás barlangba. E folyosót vasbeton megerősítésekkel (melynek a keresztmetszete így lecsökkent) továbbra is felhasználták. A már említett padlósüllyesztést itt hajtották végre, aminek a nyomai a fent említett évszázados lépcsőlejárón is jelentkeznek: egy törés látható néhány lépcsőfokkal a -12 m-es szint előtt, mely mindössze annyit szolgál, hogy az eredetileg szögben álló lejáró a barlangtengelyre merőlegesen torkolljon a barlangtérbe. A térképen is jól látható öt függőleges légaknát és kutat eltömedékelték, lefalazták. A zökkenőmentes ki- és bejárás, a teherforgalom lebonyolítására egy garázsbejárót nyitottak az épület északi homlokzatán.
Több száz éves pincelejáró 2000 körül
Ezt az építkezés után eredeti állapotára visszaállították. A továbbiakban a -15 m-es szinten elhelyezkedő barlangot építették ki hasonló eljárással, mint az előbbieket. A kialakult nagy, boltozatos teremből északi irányba, kis folyosóval egy kisebb kétszintes termet, a déli sarkából egy széles, szintén boltíves folyosót nyitottak (kis töréssel), mely egy pár lépés után 90 fokban balra fordult, és egy nagy sugarú körív mentén (már a ház alatt) visszafordult eredeti irányába, ép- pen a várfalra merőlegesbe. Erre azért lehetett szükség, mivel cél volt, hogy minél kisebb területen építkezzenek a közterület alatt, mert ellenkező esetben sok közterület-használati díjat kellett volna fizetniük, sőt ez védelmi célból is előnyösebb volt, mivel a házak szerkezete jelentős mértékben felfogta volna egy bomba romboló hatását.
E széles folyosót teljesen végigvezették az épületen, és a várfal felőli homlokzat vonalában egy légóajtóval zárták le. E folyosón helyezték el a földszintről induló lift megközelítésére szolgáló folyosót, a -30-as szintre közlekedő kettes számú lift rövid folyosóját és a két trezortermet. A szóbeszéd szerint a nagyobb méretű trezorterem Magyarország aranytartalékának elhelyezését szolgálta volna, a kisebb pedig a Szent Korona védelmére épült. Valójában mind a kettő általános értékmegőrző céljára lett kialakítva, de bennük természetesen elhelyezhetők lettek volna a fent említett értéktárgyak is, bár állítólag sohasem volt egyik sem a ház alatt.
Az akkutér 2000-ben
Szűk folyosó az akkutérben
Természetesen mindkét helyiséget igen komoly banki acél trezorajtók védték. A kis, kétszintes teremben a zuhanyzók kaptak helyet, az ebből nyíló ugyancsak kicsi barlangot valószínűleg nem használták fel, betömedékelték. A folyosó alatt szellőzőcsatornát helyeztek el, és a derékszögű törésnél egy szűk folyosót nyitottak aknával a ház udvarára, mely az elhasznált levegő elvezetését szolgálta. Falában – az akna felső nyílásánál – található egy bevésés: Bpest. 1941. II. 14. és egy név, ami sajnos olvashatatlan. Az alsó lift aknája a kivitelezés alatt nyitva volt a felszínig az ideiglenes felvonó számára. Időközben kitört a már többször megjósolt háború, amely nem sok jóval és legkevésbé sem a gyors befejezéssel kecsegtetett, ismerve a német vezetést. A -15 m-es szinten lévő folyosónak a végén, a légóajtó mögött épült egy vészkijárat a várfal alatt elhelyezkedő Lovas utcára (akkor Sziklai Sándor utca). Ez egy igen szűk, egy ember számára járható, éppen 2 méter belmagasságú folyosó, mely akkor még egy széles, két félkör alakú rézsűfallal ellátott ki- és bejáratban végződött, a várfal alatti lejtőben. Ez a ki- és bejárat szolgált a légbeszívásra is, kívülről álcázva. Az óvóhely ivóvízellátásának egyik bekötése is a folyosó betonburkolatában nyert elhelyezést, és a mai napig is működőképes, nyomás alatt van. (A másik bekötés az Uri utcai vezetékből történt.) A vészfolyosóból nyílóan – a Tóth Árpád sétány alatt – építettek még egy nagyméretű, patkó alakú, ugyancsak szűk folyosót, mely a várfal tövéből egy ún. szárazkútból szívta be veszély esetén a túlnyomáshoz szükséges levegőtöbbletet. A -15 m-es szint nagyterméből még kiépítettek egy átlagos szélességű folyosót a Magdolna torony (akkor még templom) irányába, mely a terem után közvetlenül meredeken vitt -19 méterre, majd a fenti széles folyosóhoz hasonlóan 90 fokban tört, most jobbra.
Óvóhelyi főfolyosó a –15-ös szinten
Egy vasajtó előtt szintén 90 fokban balra tört, és azonnal kis körívben jobbra kanyarodott, majd balra. Az ívek után egy lépcsőházat építettek, mely az alsó nagy termekhez vezetett. Nem tévedés, van egy 5 szintes, -19 méteres mélységből -33 méter mélyre vezető lépcsőház éppen a Magdolna torony alatt! A vasajtó mögött egy igen érdekes járat húzódik. A biztonság maximális kielégítése végett az óvóhelynek nemcsak egy vészkijáratot terveztek. A másik, veszély esetén használható kijárat éppen innen indult, és éppoly szűkre építették, mint a fentiekben bemutatottat. Ez viszont hosszabb, mint a társa, bár ma már le van falazva néhány lépés után. A Belügyminisztérium épületéhez (ma MTA székház) vezetett, és így az ún. Nagy Labirintust is meg lehetett közelíteni egy a boltozatos folyosó végén található csigalépcső segítségével.
Ez a csigalépcső közvetlenül az I. kerületi, föld alatt elhelyezkedő polgári védelem vezetési pontjához csatlakozott. Kadic Ottokár lelkes és kitartó munkájának gyümölcseként egy nagy felfedezést tehetett az altáró építése közben. Egy 1,5 m vastag kavicsos rétegben azt a márgába bevágódott őspatak-medret, őskori elefánt- és orrszarvúcsontvázakat és emberi szerszámokat találta, amelyek tehát legalább százötvenezer évesek lehettek. Óriási felfedezés volt, de akkor nem, vagy csak szűk körben, részletek nélkül publikálhatta, mivel az építkezés az Uri utca 72. alatt titkos volt. A kivitelezés során a munkásoknak és a mérnököknek is sok problémájuk volt a természetes üregek állékonyságával. A -15 m-es szint befejezése előtt már szóba került, hogy e helyiségek nem lesznek elegendők a teljes apparátusnak, és a különböző forrásokból kapott hírek szerint a modern fegyverek ellen az óvóhely védőképessége sem teljesen megfelelő.
Földkút (szárazkút) a tulnyomás tartásához
Ezért a Bank vezetősége 1940. február 20-án úgy döntött, hogy mélyebben egy nagy befogadóképességű, háromszintes termet alakíttat ki. Ezután a kivitelezés egy fontos állomásához érkezett. Megkezdődött a -30 m-es szintek építése a sértetlen anyaföldbe, azaz budai márgába. Reichlin főmérnök még néhány évtizede elmondta egy másik mérnöknek, hogy egy alkalommal, mikor országos sztrájk volt a munkások körében, az építkezésen is beszüntették a munkát, és ekkor vált kézzelfoghatóvá az a tény, hogy a budai márgával gyorsan kell dolgozni, ami önmagában is állékony, de csak addig, amíg nem oxidálódik. Ez a folyamat egy hét alatt lejátszódik, és bekövetkezhet a legrosszabb. Igen sok kisebb-nagyobb omlás okozott gondot a munkában. A legalsó szintek talajmechanikai, statikai számításait a Műegyetemen készítették el. A számítások maximálisan 10 méteres fesztávolságot engedtek, és ugyanekkora magasságot, melyből a szerkezeti vastagság – mely mindenhol legalább 60 cm-esre készült – és a szellőzőcsatornák teret foglalnak el. A teremnek ellenboltozatot is terveztek az alulról érkező nyomások ellen. Az eredmények nem meglepők: a budavári nagy közúti alagút méretei is kísértetiesen hasonlók. A kivitelezés robbantásos technológiával folyt, és a terem végleges formájában 8,64 méter széles és 43 méter hosszú lett. Reichlin úr fia – aki gyerekkorában végignézte az építkezést, és ott is lakott a házban családjával – elmondta, hogy ő még látta a felállványozott termet, mely misztikus látvány volt az akkori modern kis elektromos lámpásokkal. A kialakult nagytermet két vasbeton födémmel három 2,7 méter belmagasságú szintre osztották (a legfelső szintet boltozatosan), így a legalsó szint éppen 33 méter mélyre került az utcaszint alá. Ennél is néhány deciméterrel mélyebbre helyezték el kicsit odébb – a várfal felé, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum épületének sarka alá – a gépház alsó szintjét, melyet kiegészít még egy szint. Így a gépház kétszintes lett, galériásan építve.
Ide, a legnagyobb biztonságot nyújtó helyre kerültek a klimatizáló berendezések, a fűtő- és hűtőberendezések és a dízelgenerátorok. Ez utóbbiakból három darab is volt. A különleges berendezések titokban történő beszerzése és beszerelése nem kis feladat volt, és sok probléma is adódott ebből, különösen, ha a megrendelt eszközt külföldről hozatták. A dízelmotorok akkor még nagy lendkerekes, egyhengeres motorok voltak. A dízelmotorok üzemanyag-ellátására több hétre elegendő gázolajtartalékot halmoztak fel a legalsó szinten – egy fallal a gépházból elválasztott helyiségben –, két emelet magas acéltartályokban.
Elektromos kapcsolószekrény
A motorok égéstermék-elvezetése az épület fedélszékén keresztül történt. Az üzemanyag-feltöltő nyílás a mai napig is látható az épület északi homlokzatának közepén (a telefonfülkétől jobbra), a volt gépkocsibejáró helyén, derékmagasságban. Az öszszes közműkábelt és csövet a védelem miatt a falakba süllyesztve, beépítve alakították ki. Az igen nagy problémát jelentő feltűnés nélküli törmelékelszállítás orvoslására úgy döntöttek, hogy a szomszéd ház pincéjébe áttörve helyezik el a törmelék egy részét. Akkor még a 70-es szám pincéje eredeti formájában volt, téglából falazott oldalfala a mészkőpaplanra épült, és padlózata is az volt. A kivitelezés folyamán Kadic és Reichlin urak saját kezűleg vették át a munkákra elkülönített pénzösszegeket a Bank kasszájából, és maguk fizették ki a munkásokat, szállítást, anyagokat, hogy ne szerepeljen a Bank neve sehol sem. 1941 szeptemberére kialakult egy 1534 négyzetméter alapterületű, majd 450 méter hosszú folyosó- és üregrendszer az épület alatt, amit több mint három év alatt sikerült kivitelezni. A munkák során a gépészet szerelése közben volt „csak” komolyabb baleset, de az sajnos halálos: egy liftgépész az alsó lift aknájába zuhant. A kivitelezés természetesen biztosítva volt. A negyedik év elején az óvóhely berendezése, a gépek beüzemelése és a tartalékok felhalmozása történt. A teljes „üzemre” 1942 decemberére lettek készen. A Bank őrsége a -12 m-es szintet foglalta el, és mind a két vészkijáratot őrség vigyázta. Mikor kész lett, magas rangú magyar és német katonatisztek szemlét tartottak, és terveket kértek az óvóhelyről. A Bank a befejezés után úgy döntött, hogy az ingatlant a nevére íratja (azaz megvásárolja az igazgatóhelyettestől), mivel már nem folyt építkezés, és látszólag „csak reprezentációs” célokra (azaz vendégháznak, konferenciákra) használnák azt. Az adásvételre 1942. december 23-án kerül sor, a földhivatali bejegyzés 24 óra alatt került az ingatlan lapjára. A vételár ekkor is 105 000 pengő volt, ezt a Bank természetesen nem fizette ki Scossa úrnak.
A nagy trezorterem
A Bank elintézte, hogy az adásvétel ne kerüljön be a Fővárosi Közlönybe, és sehol máshol se tegyék közzé. Dr. Kadic Ottokár a több éves lelkes és kitartó munkájáért 5000 pengőt, Dr. Jáky József műegyetemi tanár 2000 pengőt, a Magyar Karszt és Barlangkutató Társulat 10 000 pengőt és Barbie Lajos, a Társulat pénztárosa 1000 pengőt kapott a Banktól. Így a teljes költség 1 341 326 pengő lett, plusz a ház vételára. Sajnos nem is soká igen fontos szerephez jutott az Uri utca 72. számú ház és óvóhely.
Az országos vezénylőterem
1944 végére Magyarországot is elérte a háború, a Bank vezetősége és azok családtagjai ide menekültek a kialakult helyzetben. A időközben kiszivárgott hírekre több, a környéken lakó neves miniszter, orvos, ügyvéd maguk, családjuk és személyzetük számára a Banktól engedélyt kérve az ostromok idején az óvóhelyet szerették volna igénybe venni, de ezt a Bank több tucat engedély kiadása (és a személyek „lenyomozása”) után visszavonta, mivel így a létesítmény biztonsága mind elvi, mind pedig technikai okok miatt (túlzsúfoltság, levegőhiány, túlmelegedés) veszélybe került volna. Ezek után a Bank a rendőri szervektől egy személyt kért, akit az óvóhely Lovas úti vészkijáratának őrzésével bíztak meg, egy közeli ház szobájának ablakából. 1944. december 7-én az MNB döntést hozott arról, hogy a létesítmény a pesti oldalon lévő székházuk nélkül is tudjon dolgozni. A II. világháború Magyarország számára is komolyra fordult, és egyes források szerint 600-700 ember – többek között az Esztergomi Rondella „alatt” elhelyezkedő (Lovas úton lévő) Argentin Nagykövetség embereinek – életét mentette meg a létesítmény. Ez egy zsúfolt óvóhelynek felelt meg, kb. 2 négyzetméter/fő sűrűséggel. Reichlin úr fiának emlékei szerint az élelemmel soha sem volt probléma, mivel a Bank nagyon sokat felhalmozott. Viszont nem volt túl változatos a menü: egyszer kolbász, máskor húskonzerv, majd ez cserélgetve. A vízellátással viszont baj volt, mivel a tárolókban a víz gyorsan megposhadt. Kénytelenek voltak a Nándor téren szükségképpen – tűzoltás céljára – kialakított földbe vájt, kibetonozott, trapéz alakú víztározóból hordani a vizet. A ház épített pincéjében elhelyezett tartalék dízelgenerátort néha üzemeltetniük kellett, de azt csak a nappali időszakban tudták, mert ellenkező esetben fény derült volna a létesítményre. Ők még szerencsésnek mondhatták magukat. Lent a magyar civilek a magyar és a német katonákkal jól megfértek egymás mellett. A németek még egy hadikórházat is berendeztek a -30 m-es szinten, amit azután az oroszok megsemmisítettek. A közelben tanyát vert Gestapo szerencsére nem zavarta a Bank ügyeit és embereit.
Egy nap arra lettek figyelmesek, hogy reng a föld, és nagy morajlás hallatszik, majd gyorsan elül. Óvatosan kimenve megdöbbenve tapasztalták, hogy az addig elpusztíthatatlannak hitt, gigantikus méretű Magdolna templom romokban hevert. Állítólag a hadsereg robbanóanyag-raktárnak használta…
A legalsó szintek egyik részlete
A háború után a ház nagy átalakításokon esett keresztül. A sérüléseket eltüntették, vasbeton megerősítéseket használtak, és a ház díszítéseit nagy részben megsemmisítették. Viszont a központosított államosítás, mint mindenbe, e ház életébe is beleszólt. 1950-ben vita indult az értékessé vált földalatti létesítmény birtoklásáért a hidegháborús helyzet kialakulása és eldurvulása miatt. Egyfelől az Erősáramú Ipari Központ (ERIK), másfelől az ÁVH „harcolt” az épületért (és legfőképpen az alatta lévő „rendszerért”). Az előbbi az Országos és Budapesti Villamos Teherelosztó (OVT és BVTSZ, a villamos energia elosztásának informatikai központjai) számára, a kötelezően előírt „magas szintű védelem kialakítása” miatt, az utóbbi a teljes „nyilvántartása” elhelyezésére, mely folyamatosan bővült, és szükséges volt egy könnyen és gyorsan megközelíthető helyre telepíteni. Végül ismét igen fontos szerephez jutott az egykori óvóhely. Az ERIK kapta meg, mivel a főkábelek miatt nem lehetett sokkal távolabb elhelyezni, vagy az igen magas költséggel járt volna. A létesítmény felügyelete az ÁVH feladata lett. A Teherelosztó 1951-ben beköltözött, de ekkor – és még sok éven át – a Bank a trezortermeket (nemesfémek és bankók tárolására) használta. Az OVT először az épület első emeletére költözött be, majd egy év múlva az épület alatti „pincerendszerbe”. Ekkor még mindig csak a festett sémás fából készült vezénylőtáblát használták, és induktoros telefonösszeköttetésük volt a fontosabb hálózati helyek felé. Az OVT-től teljesen függetlenül is működni tudó BVTSZ is ekkor foglalta le helyét a föld alatt. (Folytatjuk) Az épület Uri utcai homlokzata 2000 körül
