A központosító erő
2011/3. lapszám | VGF&HKL online | 3589 |
Figylem! Ez a cikk 13 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Méltán érdekes és égetően aktuális témára lelt szerkesztőnk a jogos követelések harmincnapos kifizetési határidejében, pontosabban annak kötelezővé tételében. Felvetését uniós vonatkozásokkal nyomatékosítva, noha elvétve sem akadhat olyan vállalkozó, kinek ez a rendteremtő behatárolás ne tetszene! Nyilván fakulna a „skontó” jelentősége is, amikor a befogadott számlát a megrendelő még annak fizetési lejárta előtt, kamatalapú – többségében jelentéktelen – költséglevonással egyenlíti ki.
Változik a szemlélet?
Az erősen korrodált vállalkozási gyakorlat hasonlóságaiban és ismétlődéseiben beálló lényegi változások késztethetnek bennünket arra, hogy előítéleteinket utoljára fölsorakoztatva egyúttal el is búcsúztassuk őket, íme: Miből táplálkozhat egy bomlasztó folyamat, mint például az anarchiateremtő lánctartozások fordított piramisjátéka? Nyilván a jogszolgáltatás erélytelenségéből, még inkább lassúságából, a korrupció kifehérítéséből és általánossá tételéből, hatalmi arroganciából, a sok más területen virágzó fizetési elmaradásokból, egymásra halmozott adósságok hamis, gyakorta cinikus beállításából, vagy a parttalan, ám máig eltűrt gátlástalanság kultuszából… Mi az, ami életképességgé magasztosult? Relativizálni bármit, ami a szerződéses fegyelem betartására kapacitálhat. Vagy vállalkozni például olyan irreálisan alacsony áron, hogy aztán arra lehessen hivatkoz-ni(!) a kifizetések megtagadásakor… Mostanra mindezek túlhaladott nézetekké váltak. A megvalósulás bármely fázisában a fizetési készség helyreállítása nemcsak a szűken vett kivitelezésben-szolgáltatásban jelent tisztességes fordulatot. A fogyasztás világában is látjuk ezt a szándékot, a kintlévőségi terminusok lerövidítésében. Legjellemzőbb színtere az energiaszektor, ahol fogyasztóként közvetlenül érintettek vagyunk. Ott is a harminc napot meg nem haladó tartozás elérése a cél. Ez a két irányból egyszerre ható szigorítás így párba állítva válik igazán elfogadhatóvá annak fényében, hogy a halasztott kifizetésekben elmaradó bevételek jelentős hányada éppenséggel a munkabér.
A tervgazdaságot megelőző állapot
Az építőipari folyamatokra szorítkozva bizton állíthatjuk, hogy a kivitelezők és a velük szoros kapcsolatban álló kereskedők is kivárnak. Tehetősebb forgalmazók évzáró, esetleg újévet köszöntő partijain gyakorta elhangzik az önigazoló kijelentés: bár a visszaesés évek óta árnyékolja a vállalkozás távlatos működését, az eladások még mindig a kritikus szint fölött tartják a céget. (Rég kirúgtak minden nélkülözhető embert.) Hol látni a tervgazdasági jellegzetességeket? – kérdezhetik, teljes joggal! Ehhez előbb vegyük sorra a válságra reagálás közös és egységesült vonásait, melyek elmondhatók a régebben jól prosperáló kis- és középvállalkozásokról, ilyenek:
1. A piaci sikerért együtt küzdenek, például adott létesítményre alakuló szövetségekben, hogy a kevesebből is jusson lehetőleg mindenkinek…, aki rendelkezik még a szükséges anyagi, szellemi, technikai tőkével.
2. Ágazatunkban évek óta nincsen béremelés, függetlenül attól, hogy milyen az egyes vállalkozások piaci pozíciója.
3. A tizenharmadik havi juss szervezetten egységes elvonásához sem kellett nagy bátorság, holott az szerződésszegés.
4. A már említett rendkívül hatékony humánpolitikai gyakorlat alapján kijelenthetjük, hogy időtlen idők óta nincsenek vattaemberek sem a termelésben, sem az áruforgalomban.
5. Kettős mérce: az alkalmazotti (silány gazdasági helyzet sulykolta) szolidaritás és lojalitás maximális kihasználása, párhuzamosan valamenynyi juttatás visszaszorítása mellett, miközben a részvényesek osztalékai nőnek, vagy legalább a megszokott magas szinten állnak. Ebben tetten érhető a prosperitás görcsös akarása.
6. Elsősorban a hazánkban dolgozó idegen nemzetiségű alkalmazottak jóval kedvezőbb bérpozícióinak köszönhetően az „intézményesített” minimálbér visszaszorult az őt megillető helyre, a KSH számítógépeinek adathálózatába. (Jól láthatóan kialakult egy sematikus gazdálkodási magatartás olyan föltételek mellett, aminek alapja a működő tőke krónikus hiánya. Márpedig a múltban is ez volt a tervutasításos rendszerek táptalaja.)
Központosítás a bemeneti oldalon
A nagy elosztó- és pályázati rendszerekbe betagozódva a források „kiaknázási zavarai” egyre szembetűnőbbek! A kedves kollégák szörnyülködve tapasztalhatják, hogy minden egyes kiírás az egész szakmát mozgósítja, egy-egy létesítményre vagonszám érkeznek a versenyajánlatok, azután – esetenként – kihirdetik annak eredménytelenségét. Legfrissebb, idei példával is tudnánk szolgálni, rámutatva, amint milliók úsznak el az összegzett előkészítési erőfeszítésekben. Mondhatják, ez többnyire így történik. De nem egy efféle bukdácsoló létesítménynél, ahol az invesztor hozzávetőlegesen további 6,5%-ot veszít csak azzal, hogy ekkora lesz az év eleji áremelkedés mértéke, amit az eredetileg meghatározott ütemezéssel könynyen megtakaríthatott volna. Ne feledjük, hogy egy ilyen kudarcnak mindig van felelőse, olyan döntéshozó, akit meg lehet keresni. Ráadásul manapság rosszul tervezni csak készakarva lehet. (Sejtsünk pontosabban: nem az előre kiszemelt csoportosulás nyert volna.) Az „input” oldalának rendbehozatala kisebb részben politika; a szakmai grémiumok irányelvei, beavatkozásai jóval hatékonyabbak. Például tiszteletreméltó a törekvés, hogy elevenítsünk fel egy régi módszert: a beadott legdrágább és a legolcsóbb árajánlatot sietve zárjuk ki a versenyből. De viszonyítási alap nélkül? Folytassuk hát következetesen a régmúlt központosítási gyakorlat többi fogásával, elsődlegesen a kidolgozott és teljességi nyilatkozathoz kötött tervezői, anyag- és díj-egységáras, tételes költségvetések versenyanyagokhoz rendelésével. Ez hatékonyan leszűkítené a csúszó leértékelések posványos mozgásterét, megóvhatna a gépészeti skanzen viszolygást keltő látványától, üzemeltetési gondjaitól, egy olcsó, de szánalmas produktum megvalósulásától, a kívánatos színvonaltól minden elemében eltérő, pocsékabb, de vasba öntött létesítménytől. Noha nem megengedett, de sokkal szimpatikusabb az, amikor az építtetők még a tervkoncepció fázisában „fű alatt” megkeresik az esélyesként számba vehető vállalkozókat, hogy kellő diszkrécióval jó előre mutassák be kidolgozásaikat, az abban foglalt észrevételeiket. E kötetlenebb témakezelésnek köszönhető, hogy ez a létező legkorrektebb műszaki tartalom megszületésének egyik szerencsés módszere, viszont sérti(?) a verseny tisztaságát.
Az igazolt végrehajtás alapja a tételes elszámolás
A tervezést jól szolgálja, a központosításhoz közvetlenül mégsem köthetjük, ám számos területen nélkülözhetetlenné válik a tételes elszámolásra alapozó szerződéskötés és teljesítési igazolás, szemben az átalányárral…, bármennyire is ellenszenves, rabszolgamunkával járó az ügykezelés ilyen precíz formája. Az érvelés során eltekintünk mindazon létesítmények felsorolásától, amelyek megvalósítási terminusa 5-10 évre tehető, vagy évekre leáll a kivitelezésük, esetleg menet közben történik tulajdonosváltás. Náluk elképzelhetetlen a működőképes átalány. (Számtalan átalányáras szerződést tudnánk mutatni, amelyekben fedetten bár, de működtetik az anyag- és díj-egységáras, tételes költségvetésen alapuló szakaszolásokat.) Pusztán arányosítással lehetetlen például új vállalkozó(k) bevonása egyazon munkára, hiszen az elszámolási és a hátralévő műszaki tartalmat – az ezekben képviselt garanciákat és visszatartásokat – kölcsönös megelégedésre inkább tételesen lehet szétválasztani.
Meyer József
