Az épületgépészet története természetesen sokkalta régebbi, hiszen a kifejezést magát a huszadik század közepén találták ki, de a vízvezeték és csatornák építése, hasonlóképpen természetesen a fűtéshez, már az ókorban megkezdődött. Ez a cikk a kezdetekbe nyújt bepillantást. Az írás eredetileg, az itteninél némiképp bővebb terjedelemben, a Magyar épületgépészeti szerelőipar története című könyvben jelent meg (kiadó: Magyar Épületgépészeti Koordinációs Szövetség), és a szerző engedélyével adjuk közre.
Minden élő szervezet – így az ember is – az életfeltételeinek biztosításához ösztönösen keresi és kialakítja azokat a körülményeket, melyben életben tud maradni, és szaporodni tud. Az ember, mint kiemelkedő faj egyedülálló képességekkel és jellemzőkkel rendelkezik, amelyek lehetővé teszik számára, hogy domináns szerepet játsszon a Földön.
Ezeknek a képességeknek a fejlődésében mindenképpen meghatározó az ember közvetlen környezetében végzett tevékenységek, mely azon túlmenően, hogy ezek elsősorban az életben maradásához nélkülözhetetlen volt, még a kényelmét és a társadalmi szerveződésben rangot is jelentett. Az ember a természeti kitettségét biztosító barlangokból történeti léptékben gyorsan az épített környezete lett az élettere. A kezdeti építményekben a környezeti és életfeltételek a mai szemmel nagyon szerénynek tűnnek, de már az ilyen egyszerű lakások is nyújtottak valamiféle védelmet a természet kihívásaival szemben.
Az életfeltételekhez az alapvető elemeket kezdetekben a létesítményeken kívül a természetben találták meg és szükség szerint használták. Az élethez nélkülözhetetlen vizet a természet szolgáltatta és az ehhez való hozzáférhetőség a lakóhely megválasztásának feltétele volt, mint ahogy az élelem beszerzése is. A megfelelő környezet megválasztása biztosította az életet, az életben maradást. Az igények kielégítése a növekvő populáció számára azonban már nem volt lehetséges a környezet megválasztásával, és az élet feltételeit olyan helyen is biztosítani kellett /lehetett, melyek a szükséges erőforrásoktól távolabb estek. Így volt ez az ivóvízzel is. Az ember vízigénye ráadásul a közvetlen létfenntartáson túl higiénes és kényelmi célból meg is növekedett. Képességeit és lehetőségeit használva alakította ki a víz biztosítását a vízellátó rendszert.
A víz, vízellátás
A vízellátásának története folyamatosan kapcsolódik az emberi civilizáció fejlődéséhez és az ivóvíz biztosításának fontosságához az emberek életében. A vízellátási rendszerek fejlődése hozzájárult a lakosság egészségének javulásához és a városi lét kialakulásához. Az épületek vízellátásának kezdete több ezer évre nyúlik vissza. Az emberiség évezredek óta törekszik arra, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű vizet biztosítson az épületeikben.
Az ókori civilizációk (kb. i.e. 3000–2000) például az egyiptomiak, a mezopotámiaiak és a görögök már kialakítottak vízellátási rendszereket városaikban és épületeikben. Bár nem a rómaiak építettek először vízvezetékeket. Megelőzték őket például az asszírok, az egyiptomiak, az indiaiak és a perzsák, de mégis a leginkább ismertek a római birodalom vízhálózatai. Az i. sz. harmadik század elején már 11 nagyobb vízvezeték szolgálta ki Rómát. A legrégebbi az i.e. 312-ben épített Aqua Appia 16 km hosszú volt, és szinte teljes egészében a föld alatt húzódott. A részben fennmaradt Aqua Claudia 69 km hosszú vízvezetékéből 10 km-t tettek ki a boltívek, melyek közül néhány 27 m magas volt.
A Pont du Gard (jelenleg Franciaország, Avignon) vízvezeték i.e. 19 körül épült, hogy a közeli Nimes római várost édesvízzel lássa el. Mivel a város közelében lévő források nem voltak elegendőek, a rómaiak úgy döntöttek, hogy egy 50 kilométer hosszú csatornát építenek az Eure folyó forrásától. A csatorna 50 kilométerén 15 méter a magasságkülönbség. Ez méterenként 0,3 millimétert jelent, ami kevesebb, mint más római vízvezetékeknél. Az enyhe lejtés ellenére naponta 20 000 köbméter vizet szállítottak Nimes városába. Ezen a hídon kívül árkokat, kisebb hidakat, sőt alagutakat is kellett kialakítani.
Maga a híd három emeletből áll. Az ívek tehermentesítésére az alsó két emelet pillérei pontosan egymás felett helyezkednek el. De az ívek száma emeletenként eltérő. Szélességük és magasságuk is eltérő. A legalsó emeleten 6 boltív található, amelyek 142 méter hosszúak. 6 méter széles és 22 méter magas. A középső emelet 11 boltívből áll. Hossza 242 méter. Az oszlopok szélessége 4 méter, magasságuk eléri a 20 métert. A harmadik emelet a leghosszabb, de egyben a legszerényebb is. 35 íve van, amelyek hossza eléri a 275 métert. Ez a padló már 7 méter magas, a teljes rész szélessége pedig 3 méter. A legfelső emeleten található a vízcsatorna. 1,2 méter széles és 1,8 méter magas. Itt speciális vízálló vakolattal kellett kezelni a blokkokat. Fügelével is festették. Az első emeletet történelmileg arra használták, hogy száraz lábbal haladjanak át a Gard folyón. A híd teljes magassága 49 méter. Ez a legmagasabb híd, amelyet a rómaiak valaha építettek.
A híd talán leghíresebb tisztelője maga Napóleon volt, aki elrendelte a híd újjáépítését. Már a 18. században kezdett turisztikai látványossággá válni, amikor az arisztokraták megcsodálták. Már 1985-ben felvették az UNESCO világörökségi listájára.
A helyi források nem voltak elegendőek Róma városában sem, és a rómaiak vízvezetékeken keresztül vitték a vizet a városba. Az i.sz. 3. században Rómát már tizenegy ilyen aquaeductusok látta el vízzel. Róma szomjas város volt. Sok vízre volt szüksége nemcsak lakói szomjának oltásához és higiéniájához, hanem szökőkutakhoz, nyilvános fürdőkhöz és illemhelyekhez, kertek és parkok fenntartásához is. Az első római vízvezeték táplálta a szökőkutat a marhapiacon.
A történészek azonban régóta vitatkoznak arról, hogy a vízvezetékek mennyi vizet hoztak Rómába. Ugyanakkor úgy tűnhet, hogy pontos adatokkal rendelkezünk. Az ókori Rómában azonban nem voltak megbízható eszközeik a vízvezetéken áthaladó víz pontos meghatározására. Egy amerikai geológus, az Illinoisi Egyetem munkatársa által vezetett csapat az egyik római vízvezetéken áthaladó víz mérésével állt elő. Ehhez a kutatók az Anio Novust választották, amelyet i.sz. 38-ban Caligula császár indított el, és i.sz. 52-ben fejeződött be Claudius császár uralkodása alatt. A 87 kilométer hosszú építmény az Aniene folyóból hozta a vizet, amelyet a rómaiak Aniónak neveztek. A vizet csak a föld gravitációja hajtotta annak köszönhetően, hogy a vízvezeték 400 méteres tengerszint feletti magasságban indult és átlagosan 0,4%-os lejtéssel ereszkedett le egészen Rómáig, 70 méteres tengerszint feletti magasságban. A vízvezetéket Novusnak, vagyis „újnak” nevezték el, hogy megkülönböztessék az Anio Vetus vízvezetéktől, amely szintén az Aniene folyóból juttatta Rómába a vizet, de amelyet már i.e. 272 és 269 között építettek.
Az Anio Novus másodpercenként 1,4 köbméter vizet szállított Rómába
Mivel csak kevés otthonba volt bevezetve a víz, a rómaiak több száz magán- és nyilvános fürdőt építettek. Róma városában az első nyilvános fürdőt az Aqua Virgo vízvezeték táplálta, mely i. e. 19-ben készült el. Az építője, Marcus Agrippa, Augustus Caesar jó barátja a vagyona nagy részét arra áldozta, hogy karbantartsa és bővítse a római vízvezetékrendszert. A fürdőknek fontos szerepük volt a közösségi életben; a nagyobbaknak még kertjük és könyvtáruk is volt. Mivel a vízvezetékekből a fürdőkbe folyó vizet nem tudták elzárni, az tovább ömlött a csatornákba, amelyek a fürdők illemhelyeinek a szennyvizét is elvezették.
Mielőtt belefogtak egy vízvezeték építésébe, a mérnökök felmérték a vízkészlet minőségét, ami abból állt, hogy megvizsgálták a víz tisztaságát, ízét és a vízhozamot. Ezenkívül felmérték az egészségi állapotát az ottani lakosoknak, akik azt a vizet itták. Ha ideálisak voltak a körülmények, megtervezték a vízvezeték útvonalát, lejtési szögét, valamint a csatorna szélességét és hosszát. A munkát rabszolgákkal végeztették el. Egy-egy vízvezeték kiépítése évekig is eltarthatott, ezért sok pénzt emésztett fel, főleg, ha boltívekre is szükség volt.
Ráadásul a karbantartásra és a védelemre is figyelmet kellett fordítani. Volt, hogy Rómában 700 ember látta el ezeket a feladatokat. Már a tervezésnél ügyeltek rá, hogy a vízvezetékek könnyen karbantarthatók legyenek. A könnyebb hozzáférhetőség érdekében aknákat alakítottak ki a föld alatti részeknél. Ha nagyobb javításokra volt szükség, a mérnökök egy időre elterelték a vizet az adott szakaszról.
A vízvezetékek rengeteg vizet szállítottak, a már említett Anio Novus például 1,4 köbmétert másodpercenként. Néhányan úgy becsülik, hogy Róma vízvezetékrendszere olyan mértékig fejlődött, hogy naponta átlagosan több mint 1000 l víz jutott egy lakosra. Függetlenül attól, hogy mekkora vízhozamot tulajdonítunk a vízvezetéknek, a tudósok között egyértelmű konszenzus van abban, hogy ezek a vízvezetékek a nagyszabású urbanizációt lehetővé tevő infrastruktúra pillérei voltak. Ezzel a megbízható vízforrással például Róma lakossága az i.sz. első században 600 000-ről egy millióra nőtt.
Magyarország területén is fennmaradt több római létesítmény, melyeknél a vízvezeték és vízhasználat kultúrája is fellelhető. A legkorábbi városi vízvezetékek megépülése még inkább az építtető egyháziintézmények kényelmével, reprezentációs igényével, s kevésbé kommunális okokkal magyarázható, azonban később az effajta infrastrukturális újjáéledést már gazdasági, népesedési okokkal szokás magyarázni. A városi vízellátás színvonalának megújulása kézzelfogható indikátora a városok gazdasági fejlődésének.
Római kori fürdő maradványai Budapesten
Vízgazdálkodás a középkori Magyarorrszágon
Magyarországon a 15. századtól kezdve épülnek vízvezetékek városokban. Vízvezetékekkel rendelkező városra Buda a legkorábbi megbízható példa, majd a 15. század folyamán főleg északmagyarországi városokban épülnek vezetékek. Budán Mátyás király alatt épült egy közlekedőedények elvén működő vezeték, amely valószínűleg a Szabadsághegyről vezette le a vizet, körülbelül 100 méteres szintkülönbséget használva ki. A vízvezetékek csövei – mint azt a budai, óbudai, egri és esztergomi ásatásokon talált darabok is mutatják – cserépből, fából (általában vörösfenyő), illetve bronzból, ónból, ólomból készültek. A fémvezetékeket rendszerint kisebb habarcsba rögzített kövezett, vagy téglából épült csatornába helyezték.
A cserépcsövek rendszerint bordázott felületűek, kúposak, egymásba csúsztathatók, és csapok és hüvelyek segítségével illeszkedtek. Belül gyakran mázzal vonták be őket. A gyakran bélyeges cserépcsövek korát olykor nehéz megállapítani, mivel nagyon hasonlóak a rómaiakhoz. A facsöveket lehetőleg minél hosszabb, kifúrható darabokból készítették, a fémcsöveket forrasztották. A 15–16. században a városi vezetékek karbantartására általában szakembert (Röhrenmeister) alkalmaztak. A javítási feladatok elősegítése végett e mesterek térképeket is készítettek a Bár számos ásatáson kerültek elő vízvezetékek, csak ritkán van alkalom arra, hogy mint épületekhez, helyiségekhez kötődő rendszert komplexebben megfigyelhessük őket.
A vízvezetékek rendszerint kutakhoz, ciszternákhoz, ülepítő medencékhez kapcsolódhattak, zárható csapokkal, szűrőberendezésekkel rendelkeztek, ezek fennmaradt példái tanúsítják a vízvezetéssel kapcsolatos technikai ismeretek magas színvonalát. Bár a vízvezetékek egyszerűbb, és gyakoribb fajtája a gravitációs, és a közlekedőedények elvén működő vezeték volt, az okleveleinkből ismert legkorábbi adat nyomószivattyús vízvezetékre vonatkozik. 1416-ban Zsigmond király Hartmann nürnbergi rézművesnek 141 rajnai aranyat juttatott, hogy Budán magas helyre felvezesse a vizet. Zolnay szerint ennek a szivattyús vízműnek a vezetéke a palota déli kerítőfalában vonult, és a Duna melletti kerek toronyban (az Ybl Miklós téri Vízibástyában) végződött.
A 15. század végén Budán újabb nyomószivattyús vízmű épült, hiszen Bonfini írja, hogy már két darab vízemelő gép működött a Dunán. Az utóbb épült a polgárváros igényeit szolgálhatta ki, szivattyúháza a mai Fő utca 3–5. ház helyén működött, csorgója a Szent János ferences kolostor közelében adott vizet.
Esztergomban, 1470-től több, mint 210 éven keresztül 1683-ig a Magyar Királyság Érseki várát, majd a Török Birodalom által elfoglalt vár és Szandzsák központjának ivóvíz- és melegvíz-biztosítását látta el az az un. Reneszánsz vízgép, amelyet Vitéz János építetett. A 29 °C-os meleg vizet a Dunapart melletti hegy alá benyúló forráskútból nyerték.
Címkép: Az esztergomi vízemelő gép rekonstruált szerkezete
A vízvezetékcsövek és vízgépek általában olyan vízépítőmesterek segítségével épültek, akiket szakmai tudásuk miatt tekintélyes összeggel honoráltak, vagyis a vízemelés bonyolult tudományát nagyon megbecsülték. A szerkezeteket híres mesterek tervezték, de a kivitelezéshez többféle mesterember (fazekas, ács, kovács, lakatos) munkájára volt szükség. Az európai városokban vízellátási rendszerek épültek, például kútrendszerek és víztornyok, amelyek biztosították a lakosság ivóvíz ellátását.
A középkorban és a reneszánsz idején a vízellátás a települések elhelyezkedése szempontjából némileg változott. Míg a falvak helyválasztását a mezőgazdasági igényekhez igazodva elsősorban a vízrajzi környezet befolyásolta, addig a feudális, szakrális, kereskedelmi, vagy ipari központok, tehát a várak, piacosés vásáros helyek, városok esetében a földrajzi elhelyezkedésre nyilvánvalóan más funkciók, a védhetőség, a centrális szerep, illetve az ehhez kapcsolódó tényezők – utak, nyersanyagforrások stb. – voltak a meghatározóak.
A vízellátás legegyszerűbb megoldása a vízhordás. A közeli patakok használata mind a falusi, mind a városi lakosok számára kézenfekvő volt a középkorban, de a városok koncentrált népességének ellátása inkább már rendszeresített tevékenységet igényelt, mely célra külön testületek is létrejöhettek. A budai vízhordók adómentességet élveztek, ők feleltek a tüzek eloltásáért, a kutak gondozásáért, ők töltötték fel a budai vásártéren lévő ciszternát, és ők intézték a vízkimérést. Egy 1522-es árjegyzék szerint húsvéttól Szent Mihály napjáig olcsóbban mérték a vizet, mint ősszel, vagy télen. Mesterségük jelentőségét nem kisebbítette, hogy az egyházi intézményeknél, illetve egyes magánházaknál saját ciszternák és kutak álltak, illetve a 15. század elejétől kezdve már közhasznú vízvezetékek is épültek, hiszen a felszín alatti vizek mennyisége, és fertőzöttsége ekkoriban egyre inkább problémát jelenthetett, a vízvezetékek által szállított víz pedig korlátozott hozamú, és költséges volt. Kutakra már a 11. századtól találunk adatokat, de nagyobb számban csak a 14–15. században, részben helynevekben fordulnak elő az oklevelekben.
Csatornázás
Az épületek csatornázásának története hasonlóan régre nyúlik vissza, mint a vízellátásé. A csatornázás az emberi ürülék és szennyvíz elvezetésének rendszere, és fontos szerepet játszik az egészségügyi és higiéniai feltételek fenntartásában. Néhány fontos mérföldkő az épületek csatornázásának történetében:
Ókori civilizációk (kb. i.e. 3000–2000): Az ókori civilizációk már kialakítottak egyszerű csatornázási rendszereket városaikban és épületeikben. Például az ókori Rómában hálózatokat építettek ki a városokban, amelyek segítettek az esővíz és a szennyvíz elvezetésében.
Középkor és reneszánsz (kb. 500–1500): A középkorban és a reneszánsz idején a városokban egyre több épület csatornázott rendszerekkel rendelkezett, amelyek elvezették a szennyvizet a városokon kívülre, vagy a folyókba. Az elkövetkező évszázadokban ezek a rendszerek tovább fejlődtek és kiterjedtebbé váltak.
Komfort
A hideg elleni védekezés, azaz a fűtés, a tűz megismerésével kezdődött. Eleinte barlangokban égett a tűz, és amellett melegedtek az ősemberek. Később már kövekkel körbekerítették a tüzet, s ezzel elkezdődött a tűz kordában tartása, a szabályozott mederbe terelése. A kandalló általában a lakótér középen helyezkedett el. A tetőn lévő lyuk biztosította, hogy a füst kijusson a szabadba. A tűzrakóhely csak akkor került a fal tövébe, amikor a lakások nagyobbak lettek, illetve többszintessé váltak. Körülbelül 1000 évvel ezelőtt a különböző szinteken lévő tüzet a kéménnyel kapcsolták össze, ami lehetővé tette a füst irányított eltávolítását. Hosszú idő telt el, amíg sikerült megalkotni az első kályhákat, aminek már volt füstelvezetése.
Az ókori római birodalomban (több mint 2000 évvel ezelőtt) már ismerték a padlófűtést, persze ez még nem hasonlított a maihoz. A fűtött helyiség 60-80 cm magas oszlopokon állt. A fűtést az épületen kívülről rabszolgák végezték, és az égéstermék az oszlopok között haladt az épület másik oldalára, ahol a szabadba távozott. Ezt a rendszert „hypocaustum” fűtésnek nevezték. A kifejezés valami olyasmit jelent, mint „fűtés alulról”, azaz a rómaiak a sugárzó hőt használták, vagyis ugyanazt az elvet, amelyen a mai padló- és falfűtési rendszerek is alapulnak.
Hypocaustum azonban általában csak egyetlen helyiségben volt; a módszert a kezdetekben kifejezetten a fürdőházak melegítésére szánták. A fűtésnek ez a korai formája csak később jelent meg magánházaknál, illetve katonai létesítményekben. A legnagyobb ilyen rendszer a Caracalla termái nevű fürdőkomplexumban volt Rómában, amelynek caldariuma – azaz fürdőhelyisége – 115 méter hosszú volt. Később a padló alatt csatornában vezették a füstöt, majd a padlóban alakítottak ki füstjáratokat.
Hypocaustummal fűtött épület maradványai Cipruson
A római birodalom bukása után ezt a fűtési rendszert elfelejtették, és csak az egyedi fűtések maradtak meg. A szegényebb emberek otthonában a fűtés és a főzés egy helyen történt. Ilyen volt korábban a sárból, agyagból készített kemence. Magyarországon ilyen megmaradt padlófűtés Aquincumban látható. A meleg vizes medencét és a termet, amiben volt, egy kályha fűtötte, a meleg levegő pedig az oszlopok és téglák között áramlott. Az ókori padlófűtés brutálisan felmelegítette a járószintet, aki „padlóra került”, akár bele is halhatott a sérüléseibe.
Az épületek fűtési rendszereinek története az emberiség történetével szorosan összefonódik, és az ipari forradalommal párhuzamosan alakulti. Kályhák és kemencék a középkortól kezdve terjedtek el, amelyek hatékonyabban melegítették az épületeket. A középkor folyamán a nyitott kandalló helyett egyre inkább a zárt(abb) égésterű kályhákkal kezdték el megoldani a fűtést, ami nemcsak a lakókomfortot növelte – kevesebb füstgáz és korom maradt az épületben –, de a biztonság is nőtt. A VIII. században jelentek meg a fatüzelésű konyhai kemencék, amelyek hőleadása a korábbi eszközöknél kedvezőbb volt, ám a korai kandallók és kályhák hátrányát még mindig az jelentette, hogy általában nagy kövekkel vették körül őket. Ezek a berendezések általában cserépkályhák vagy téglából készült kemencék voltak, amelyek tüzelőanyagot égettek a fűtéshez. Ezek viszont lassan vagy alig nyelték el a hőt, így az azokból kisugárzó hő sem volt különösebben jelentős. Ez csak a cserépkályhák kifejlesztésével változott meg a XIV. század folyamán. Az új, égetésen alapuló technológia lényegesen nagyobb hőleadást tett lehetővé, ezzel együtt ez a fajta kályha sokáig mégis csupán presztízs vagy dísztárgy maradt.
A mai központi melegvízfűtés ötlete már a XVIII. században megszületett. A legrégebbi ismert melegvízfűtési rendszert a svéd Marten Trifvald (a név helyesen: Mårten Triewald – a szerk.) fejlesztette ki 1716-ban. Az ötletet eredetileg egy üvegház számára dolgozta ki az angliai Newcastle-ben: tűzzel melegítette a vizet, amit „körbeküldött” egy csőrendszeren át a helyiségekbe. A csövek és a kezdetleges „radiátorok” leadták a hőt, a kihűlt víz visszaáramlott a kályhába, és a ciklus akár a végtelenségig folytatódott. Az elv a mai napig nem változott. Körülbelül 1850-re datálható, amikor egyes hercegek és gazdag polgárok melegvízfűtési rendszereket szereltettek be kastélyaikba és villáikba.
A magánlakásokban a melegvízfűtés 1900 körül kezdett elterjedni. A 18-19. században továbbra is a kályhák domináltak. Azonban nemcsak a tüzelőanyagok változtak, hanem a kandallók anyagai is. Bár a vaskályhák elvét már a 15. század óta ismerték, csak az iparosodás és a rendelkezésre álló vas mennyiségének növekedése után váltak egyre népszerűbbé az egyszobás kályhák. Az iparosodás sok területen fordulópontot jelentett. A népesség nőtt, elindult az urbanizáció. A lakóterek kicsik voltak, így a kályháknak is egyre kisebbnek kellett lenniük. Ezzel egyidejűleg a szénfogyasztás óriási mértékben nőtt, hiszen nemcsak a magánháztartásokban, hanem a gyárakban is használták. A városok levegőjének összetételét markánsan meghatározta a korom és a kályhákból származó füst. A fűtési rendszerek technikai megoldásai egyre inkább fontos kérdéssé váltak, és ez a mai napig tartó fejlesztési feladatot jelentett.
A 19. században a gőz- és vízvezetékes fűtési rendszerek megjelentek, amelyek forró víz vagy gőz segítségével melegítették az épületeket. Ezek a rendszerek általában kazánokat használtak, amelyek forró vizet vagy gőzt pumpáltak a radiátorokba vagy padlófűtési rendszerekbe. Az elektromos fűtés megjelenése (20. század eleje) lehetővé tette az épületek helyiségeinek közvetlen fűtését elektromos fűtőtestekkel vagy padlófűtéssel. Ez az új technológia kényelmes és tiszta fűtési megoldást kínált az épületek számára.
A 20. század második felében megjelentek az újabb fűtési technológiák, például a gáz- és olajfűtési rendszerek, valamint a hőszivattyúk. Ezek a rendszerek hatékonyabbak és környezetbarátabbak lettek, és széles körben elterjedtek az épületek fűtésében. A 21. században az energiahatékonyság és a környezetvédelem iránti növekvő igények hatására újabb fűtési technológiák és megoldások jelentek meg, például a hőszivattyúk, a napkollektorok.
Az épületek gépi szellőztetésének története az iparosodás és a modernizáció folyamatával párhuzamosan alakult ki. Az iparosodás korában az épületekben kezdetben egyszerűbb szellőztetési rendszereket alkalmaztak, például ablakokat és légbeömlőket. Az első szellőztetési rendszerek közé tartoztak a természetes hűtési módszerek is, például a szelektív ablakok, amelyek segítségével a meleg levegő felfelé távozott, és a friss levegő beáramlott.
A gőzüzemű gépek megjelenésével és a ventilátorok kifejlesztésével lehetővé vált hatékonyabb szellőztetési rendszerek kialakítása az épületekben. Ezek a rendszerek általában szívóventilátorokat és levegőelvezető nyílásokat használtak, hogy a szennyezett levegőt kivegyék az épületből. Az elektromos energiával működő ventilátorok megjelenése (20. század eleje) lehetővé tette az épületek szellőztetési rendszereinek hatékonyabb működését és automatizálását. Az elektromos ventilátorokkal felszerelt szellőztetési rendszerek elterjedése az ipari és kereskedelmi épületekben egyre gyakoribbá vált.
A modern klímarendszerek megjelenése (20. század második fele) új lehetőségeket kínált az épületek hűtésére és fűtésére, valamint a szellőztetés hatékonyabb szabályozására. Az egységes fűtési, szellőztetési és légkondicionálási (HVAC) rendszerek kialakítása révén az épületek belső klímája optimalizálható lett.
