A lakossági energiaárak változása
2013/5. lapszám | Zöhls András | 7400 |
Figylem! Ez a cikk 11 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A januári rezsicsökkentő intézkedések ismét ráirányították a figyelmet az energiapiacra. A következőkben magam is ezt a kérdést próbálom körüljárni. Összefoglaló statisztikai adatok ezen a területen 2012 első félévéig hozzáférhetők, ezeket tudtam használni, mint kiindulási pontot.
A mellékelt térkép különböző adatbázisok összerajzolásával született. Részint azt mutatja, egy-egy uniós ország mennyire kitett a földgázimportnak, mekkora a felhasználása, és annak mekkora részét képes a saját kitermeléséből fedezni. Hollandia és Dánia kivételével minden uniós ország behozatalra szorul. Érdekesség, hogy a hozzánk hasonló számú lakossal bíró, de négy és félszer akkora területen fekvő, iparilag fejlett Svédország alig tizedannyi gázt használ fel, mint mi. Itt igazán nem sok jelentősége van az árnak. Dánia földgázban gazdag, mégis fajlagosan keveset használ, és különböző adókkal drágává is teszi a hozzájutást.
A térképről leolvasható, hogy a nagykereskedők honnan és mennyiért vásárolják a gázt. Mi valahol középen vagyunk. Mint látszik, a vizsgált időszakban általában jóval kedvezőbb volt a beszerzés az aktuális piaci áron (HUB), mint a hosszú távú szerződésekkel. Érdekes az is, hogy a cseppfolyós gáz (LNG) ára már versenyképes a csővezetéki rendszerben szállítottéval.
A nettó kiskereskedelmi árakból a kereskedelmi árrésre lehet következtetni. A bruttó kiskereskedelmi árakkal összevetve mutatja az állami elvonás mértékét. Itt igen nagy a szórás, míg az Egyesült Királyságban alig van ilyen a gázon, csak a kedvezményes, 5%-os forgalmi adó terheli, addig Dániában az adók teszik ki a bruttó ár közel felét.
A térképen szerepel az adott országok fővárosaira jellemző órabér. A fogyasztóra nehezedő teher nagyságának ez is egyfajta fokmérője, ennek alapján Budapesten az uniós átlag 40%-a körül keres egy átlagdolgozó (UBS – Prices and Earnings).
Az energiaárak nagyságát két oldalról is vizsgálhatjuk: részint az eladó, a szolgáltató szempontjából, részint hogy mennyibe kerül a vevőnek, a fogyasztónak nominálisan, valamint a vásárlóerő alapján.
Energiaárak a szolgáltató szempontjából
A rezsicsökkentés kommunikációjában gyakran érte a szolgáltatókat a vád, hogy a magyarországi lakossági fogyasztókon szereztek extraprofitot. 2012-ben a magyarországi nagykereskedők a földgázt durván 30-32 euró/MWh áron vették, ami nagyjából 88-89 Ft/m3 költséget jelent. Európában ez közepesnek számít, volt olyan ország, ahol már 26 euróért is hozzájutottak, máshol 40 eurót kellett fizetni érte, függően a szerződés jellegétől. Nálunk a meghatározó nagykereskedő az E.ON TRADE, ami megalakulása óta csak egyetlen évben tudott profitot termelni. 2011-ben 794 milliárd forgalom mellett, adózás után 600 millió forintos veszteséggel zárt. Az itthoni szállítás az egész országot behálózó, 5784 kilométer hosszú, nagynyomású földgázszállító távvezetékrendszeren történik, ahonnan a szolgáltatók csatlakoznak. Ezt a MOL – így 25%-ban az állam – tulajdonában álló FGSZ Zrt. üzemelteti. A cég 2011-ben 75 milliárd forint körüli éves árbevétel és nagyjából 6,5% haszon mellett működött.
A lakossági ellátást végző egyetemes szolgáltatók az Energia Hivatal adatai szerint 2012 első félévben a földgázt átlagosan 93 Ft/m³ áron vették a nagykereskedőtől, és 111 Ft/m³ (bruttó 141 Ft/m³) áron adták tovább a fogyasztóknak. A két ár különbségének nagyjából a felét a rendszerirányító FGSZ kapta, a maradék az alapdíj, amivel a szolgáltató gazdálkodik, ebből tartja fenn, üzemelteti és korszerűsíti a saját 82 ezer kilométeres hálózatát.
Ugyancsak 2011-ben – a mainál kedvezőbb adózási viszonyok mellett – a nagy egyetemes szolgáltatók közül a TIGÁZ (olasz–német) 288 milliárd forint forgalom mellett 7,2 milliárd, a GDF SUEZ (francia) 211 milliárdnál 5,7 milliárd forint adózás utáni veszteséggel zárta az évet. Velük ellentétben a Fővárosi Gázművek (Budapesti Önkormányzat – RWE) 246 milliárd forint forgalom mellett 8,2 milliárd nyereséget termelt.
Az 1-2. ábrák idősoros diagramjai a földgáz nettó kiskereskedelmi árának (ez tartozik a szolgáltató kompetenciájába) változását mutatják 2008 és 2012 között. A diagramokban szereplő Magyarország, Szlovákia és Csehország között – múltjában, méretében, gazdasági fejlettségében – számos hasonlóság van. Sok szempontból az Unió ugyanazon csoportjába sorolhatók.
Energetikai szempontból mindhárom döntően hosszú távú (nálunk 2015-ig tartó) szerződések alapján Oroszországból szerzi be a földgázt. Az elosztás jelentős részben külföldi tulajdonú cégek kezében van, de az árképzés mindegyiknél állami felügyelettel történik.
A lakossági gázellátást Magyarországon többségében külföldi (a német E.ON és RWE, a francia GDF SUEZ, az olasz ENI, a svájci ALPIQ) kézben levő cégek végzik. Számottevő, 50%-nyi részesedése egyedül a Budapesti Önkormányzatnak van a Fővárosi Gázművekben.
Csehországban a gázszolgáltatást végző cégek nagyjából 60%-ban vannak a német E.ON és az RWE tulajdonában. Szlovákiában az ország háztartásainak 90%-át a Szlovák Gázipari Vállalat, az SPP látja el. Ezt 2002-ben részben privatizálták, azóta 49%-os részvénycsomagját az E.ON és a GDF SUEZ alkotta konzorcium birtokolja. A fennmaradó részt a Nemzeti Vagyonalapon (FNM) keresztül az állam ellenőrzi.
2008 elején mindhárom országban, a lakossági szektorban még hasonló volt az euróban számolt nettó kiskereskedelmi árszint, egyaránt nagyjából 20%-kal az uniós átlag alatt. Mint a diagramból látszik, két évvel később, 2010 első felében Magyarországon a szolgáltatók a lakossági szektorban már nagyobb összeget kértek a gázért, mint Cseh-országban és Szlovákiában, többet az uniós átlagnál, és többet az eurózóna országainak átlagánál. A kormányváltás után, az árbefagyasztást követően, nálunk gyakorlatilag stagnáltak, máshol nőttek az árak, tavaly ilyenkor csak Szlovákia volt olcsóbb nálunk. Ott az E.ON és a GDF SUEZ eladja vagy eladni készül a szektorban való részesedését.
Aggodalomra adhat okot az ipari szektorban eladott gáz ára, ami 2011 eleje óta meredeken emelkedik. Talán részben ezzel kompenzálták a szolgáltatók a lakosságnál elszenvedett veszteségeiket. Egy éve a gáz már drágább volt, mint Csehországban vagy Szlovákiában, drágább az uniós átlagnál és az eurózóna országainak átlagánál. Ez gondot jelenthet az ágazat versenyképességében.
Energiaárak felhasználói szempontból
A következő adatsorok a mindenki számára hozzáférhető uniós statisztikai adatbázis alapján születtek, amit a saját műfajában hitelesnek szokás tekinteni. Ebben jelenleg területileg átfogó adatok 2012 első félévéig vannak, amit Magyarországra nézve kiegészítettem a jelenlegi, 10%-kal csökkentett árakkal. Az összehasonlíthatóság miatt az árak euró és PPS (purchasing power standard) alapon is szerepelnek.
Utóbbi az egy főre jutó GDP-vásárlóerőt jellemzi, leegyszerűsítve azt mutatja, hogy egy adott ország lakója számára – a jövedelme és az átlagos árszínvonal mellett – menynyire olcsó vagy drága az adott termék.
2012-ben Magyarországon a fogyasztás, egy gondosan összeállított terméksor alapján, az uniós átlag 60%-a, a PPS az euróhoz viszonyított szorzószáma 1,71 volt, ennél nagyobbat csak három országban találunk, Lengyelországban (1,74), Romániában (1,98) és Bulgáriában (2,17). A vizsgált évben a sor elején Dánia (0,74) és Svédország (0,78) állt.
Ami a diagramokból első pillantásra látszik, az, hogy míg az elektromos áram és a földgáz esetén, 2012-ben euróra számítva Magyarország Európában az olcsóbb kategóriába tartozott, addig vásárlóerő-paritáson egyike volt a legdrágábbaknak, és ez a helyzet alapvetően az idei rezsicsökkentéssel sem változott. Ha az órabéreket nézzük, 2012-ben egy magyar dolgozó két és félszer több időt dolgozott egy köbméter gázért vagy kilowattóra elektromos áramért, mint amennyi az uniós átlag volt; nem az energia drága, hanem a jövedelmünk alacsony.
A lakossági árakba való valamilyen állami beavatkozás minden uniós országban van, mint a diagramokból látszik, számos gazdagabb országban a fogyasztást különadóval sújtják, amit azután energetikai beruházások támogatására fordíthatnak – ezt a szegényebbek nehezen tehetik meg, mert ezzel túl sok családnál jelentene megoldhatatlan problémát az alapszintű ellátás meg- fizetése is. Nálunk egy ilyen tétel van, az áram árába épített 1,20 Ft/kWh, amivel a kapcsolt energiatermelést támogatják.
Magyarországon komoly gondot jelent a rezsi kifizetése, nagyságrendjében évi 1000 milliárd forint lakossági fogyasztás mellett, idén januárban az energiaszolgáltatók az 1. táblázat szerinti tartozásokat tartották számon.
Egyes becslések szerint ma a háztartások közel felének van valamilyen hátraléka a szolgáltatók felé. A 60 napot meghaladó kintlevőségük meghaladta a 70 milliárd forintot. Hatvan napi tartozás után lehet kezdeményezni a szolgáltatásból való kikapcsolást. Ez januárban az Energia Hivatal közlése szerint a 2. táblázat szerinti képet mutatta.
Főleg a tartozások miatt, eddig mindegyik magyar kormány igyekezett könnyíteni a lakossági terheken, a távfűtés forgalmi adóját még 2009-ben csökkentették 18, 2010 elején pedig 5%-ra. A Robin Hood-adót sem ez a kormány találta ki, a Gyurcsány adminisztráció 2008-ban 8%-os különadót vetett ki a nagy energiaellátó és kereskedő cégekre, hogy abból támogassák a távfűtést. Az akkori előterjesztésre a Fidesz–KDNP természetesen egységesen nemmel szavazott, majd kormányra kerülve, ezt növelték több lépésben a mai (összességében) 31%-ra, megfejelve a közműadóval, a tranzakciós illetékkel és az általános 10% rezsicsökkentéssel. Ezt viszont (szintén természetesen) a régebbi kormánypárt, a mai ellenzék kárhoztatja. Hasonlóság mindkét kormányzat esetében, hogy mind a távfűtési, mind az általános rezsicsökkentés teljes körű volt, a többet fogyasztók összegszerűen többet is takarítottak meg. Ez valószínűleg azzal a következménnyel is jár, hogy annál a rétegnél, amelynek anyagi helyzete ezt lehetővé tenné, csökken a késztetés valamilyen energiatakarékossági beruházás megtételére, amire pedig nagy szükség lenne.
Összefoglalva
Ha az energiaárakat a vásárlók anyagi lehetősége felől nézzük, sokak számára komoly gondot okoz a kifizetése. A szolgáltatásból kizártak száma magas, érthető, ha az állam megpróbálta valahogy a folyamatot fékezni, és az is, hogy a mai, fölöttébb szűkös anyagi lehetőségei mellett úgy döntött, hogy a terhek egy részét a szolgáltatókra terheli, főleg, ha ebben a döntésében széles körű lakossági támogatásra számíthatott.
A rezsicsökkentés alapja az indoklás szerint az volt, hogy Európában – a külföldi kézben levő szolgáltatók mértéktelen pénzéhsége miatt – nálunk a legmagasabbak az energiaárak, a többi ország adataival összehasonlítva vagy az érintett cégek gazdasági eredményeit nézve viszont inkább az látszik, hogy – legalábbis az utóbbi években, a lakossági ellátás esetén, általános érvénynyel – náluk nehezen beszélhetünk extraprofitról.
Ha a nettó árakat nézzük, amiből a szolgáltató gazdálkodhat, látható, hogy tavaly az E.ON Németországban 13,22 euróért, a GDF SUEZ Franciaországban 14,70 euróért tudta eladni a helyi lakosságnak ugyanazt az 1 GJ földgázt, amiért nálunk akkor csak 10,99 eurót kérhettek. A gáz beszerzési ára hasonló, és ugyan valamit enyhít az eladási árak különbségén, hogy a rendszer fenntartásában a munkaerőköltségen itt valamennyit megtakaríthatnak, azonban a kiadásoknak csak egy csekély része az élőmunka-hányad.
Anyagi helyzetünknél fogva mi természetesen ezt az alacsonyabb árat is nehezebben fizetjük meg, mint a németek vagy a franciák a magukét, valamint nálunk egy lakás fajlagos fűtési energiaigénye is meghaladja az átlagot, de ezt nehéz lenne pont a szolgáltatók szemére vetni.
A januári rezsicsökkentés miatti lakossági megtakarítás éves szinten nagyjából 100 milliárd, egy háztartásra vetítve átlagosan mintegy 25 ezer forint. Nehéz pontos számot mondani, de ennek durván a harmadát (főleg az elmaradt ÁFA-bevétel és a többlet távfűtés-támogatás miatt) a költségvetés állja, természetesen valamilyen egyéb kiadás terhére, a többit a szolgáltatóknak kell kigazdálkodniuk. Utóbbiaknál elég nehéz a következményeket megjósolni. Valamelyest, bár szerintem nem meghatározó mértékben, csökkenhet a hátralékosok száma, ami mindenképpen pozitívum. A szolgáltató csökkentheti a kiadásait a dolgozói létszám csökkentésével, a fejlesztések és karbantartások halasztásával. A bevételkiesés valamekkora részét talán tovább tudják hárítani a nem lakossági fogyasztókra, akik viszont emiatt átmehetnek olyan kereskedőhöz, amelyik nem foglalkozik lakossági szolgáltatással, mivel a versenyképességük szempontjából fontos szerepe lehet a felhasznált energia árának. A szolgáltatók, mint általában elég nagy, nemzetközi cégek, széles energetikai portfólióval, egy ideig egyensúlyozhatnak a nyereség–veszteség határán, egy idő múlva persze előfordulhat, hogy inkább feladják ezt az üzletágat. Lehet, hogy az állam átvenné, neki kevésbé fontos, hogy nyereségesen üzemeltesse.
