„Tessék mondani mester úr...”

Ha már egyszer tárolós vízmelegítőt választottunk

2000/10. lapszám | Meszlényi Zoltán |  9948 |

Figylem! Ez a cikk 25 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Előző lapszámunkban "Átfolyós vagy tárolós vízmelegítőt válasszunk?“ címmel megjelent cikk folytatásaként az alábbiakban tárolós vízmelegítők alkalmazásának főbb szempontjaival fogunk foglalkozni.

Röviden foglaljuk össze, milyen esetekben nem javasolható az átfolyós vízmelegítő alkalmazása:

• ha több csapoló egy idejű használatának igénye fennáll,
• ha a szolgáltatott meleg víz hőmérsékletének ingadozása nem engedhető meg,
• ha az ellátandó csapolók viszonylag távol vannak, emiatt cirkulációs vezeték (rendszer) kiépítése szükséges.

Az elmondottakból következik, hogy ilyen igények esetén csak tárolós megoldások jöhetnek szóba.Ha már eldöntöttük, hogy tárolós megoldást választunk, akkor a következő kérdés, hogy milyet és mekkorát? Ez a két kérdés szorosan összefügg, mert az eltérő technikai megoldások azonos térfogat mellett igencsak eltérő, ún. „vízadó képességgel” rendelkeznek.

Általánosságban a választási lehetőségek:

• közvetett (indirekt) fűtésű tároló – melyet szintén az előbbi lapszámban megjelent cikk ismertet,
• közvetlen (direkt) fűtésű tároló, mely tűztérrel, hőátadó felülettel, gázégővel rendelkezik,
• alkalmazástechnikai szempontból meg kell különböztetnünk a közvetlen fűtésű melegvíz-tároló kéményes és kémény nélküli változatát.

Ahhoz, hogy a három lehetőség (megoldás) használati értékét összevethessük, vizsgáljuk meg, hogy a három- fajta készülék egy-egy átlagosnak tekinthető, 120 literes példányából mennyi meleg víz vételére számíthatunk?
Vegyük a hálózati hideg víz hőmérsékletét +10 °C-nak, a tároló (termelt meleg víz) hőmérsékletét pedig +55 °C-nak. (55 °C-nál magasabb vízhőmérsékletet egyetlen tárolónál sem célszerű beállítani, mert a fokozott vízkő kiválás 55-60 °C-nál kezdődik!) A 120 liter víz +10 °C-ról +55 °C-ra történő felmelegítése kb. 6300 W hőenergia betáplálását kívánja meg.Egy 24 kW-os kazánról vagy cirkóról táplált indirekt fűtésű tároló esetében a 6300 W hőenergia elvileg 15 perc alatt betáplálható, tehát egy teljesen „kifogyasztott“ tároló 15 perc alatt teljesen üzemkész állapotra újra fűthető. (Gyakorlatilag ez az idő némileg hosszabb lehet, de erre még visszatérünk.) Direkt fűtésű kéményes melegvíz-tárolók égőinek teljesítménye úgy van meghatározva, hogy teljesen hideg állapotból 1-1,5 óra alatt fűtse fel a tárolót »üzemkészre". A 120 literes tárolótérfogathoz általában 4500 W-os égőt illesztenek, ez kb. 1,4 óra felfűtési időt jelent.
Látható, hogy az indirekt fűtésű tárolók – az őket fűtő hőtermelő kapacitásától függően – általában sokkal gyorsabb felfűtésűek, mint a direkt fűtésűek, ezzel különösen hosszabb ideig elhúzódó melegvíz-igény esetén kedvezőbb viszonyokat teremtenek. (Más kérdés, hogy vannak direkt fűtésű, ún. ipari vízmelegítők, melyek a térfogathoz viszonyítva kifejezetten nagy égőteljesítménnyel rendelkeznek.

Nézzünk meg két szélsőséges esetet

Egyik eset legyen egy focipálya öltözője, ahol a meccs végén 22 játékos egyszerre igyekszik zuhanyozni. Ezen a helyen tehát viszonylag nagy előre megtermelt melegvíz- mennyiséget kell tárolni, hogy a csúcsszerűen jelentkező fogyasztást kielégítse. Az égő hőteljesítménye lehet kicsi, hiszen elegendő idő áll rendelkezésre a meleg víz megtermelésére.Viszont egy olyan házban, ahol egyetlen fürdőszoba előtt toporog sorban minden zuhanyozásra vágyó: viszonylag kis tároló is elegendő, ha annak megfelelő utánfűtése biztosított.

De térjünk vissza még a felfűtési időkre a sajnos nagyon divatos kémény nélküli, közvetlen fűtésű tárolók esetében. Égéstermék-elvezetés nélküli (kémény nélküli) tárolós vízmelegítők égőjének maximális hőterhelését a vonatkozó előírás 2 kW-ban határolja be. A hatásfokot is figyelembe véve ez a 120 literes tároló esetében 4-5 óra felfűtési időt jelent! A kémény nélküli tárolós vízmelegítők alkalmazásával tehát igen óvatosan bánjunk. Nagyobb melegvíz- igény esetén (különösen, ha vendéglátásról van szó) a hosszú felfűtési idő miatt nem fog megfelelni az elvárásnak. Sajnos nem ritkán próbál ezen a tulajdonos vagy a „szakavatott” szomszéd a készülék „tuningolásával”, a bevezetett gázmennyiség, így a hőteljesítmény növelésével segíteni. Az ilyen beavatkozás eredménye az erősen megnövekedő CO-képződés; és – mivel a kémény nélküli készülék égésterméke a helyiségben marad – halálos tragédia is bekövetkezett már.

Magam részéről a kémény nélküli vízmelegítőket – bármennyire is csábítóan egyszerű elhelyezésük – szerencsétlen szükségmegoldásnak tartom, és alkalmazásukat lehetőleg elkerülöm.Ide tartozik még, hogy a tulajdonosnak senki sem hívja fel a figyelmét a még jól beállított készülék esetén is a helyiségben maradó égéstermék veszélyeire, káros hatására. Legalább a készülék dobozára kellene rányomtatni a cigerettához hasonlóan: „A gáz égéstermék káros az egészségre!”

Itt szeretném felhívni a figyelmet egy gyakori hibára: a kémény nélküli készülék füstcsövének tetején nem deflektor van, hanem általában valamilyen fojtóelem, pl. lyukas fémtányérka.Ennek a szerepe a készülék légfeleslegének (secunder levegő) beállítása. Ha ez hiányzik, akkor a készülék igen nagy légfelesleggel dolgozik, az égéstermék alacsony hőmérsékletű lesz; a készülék lassan és nem kellő hőfokra fűt fel. A közvetett fűtésű és a kéményes, közvetlen fűtésű tárolók méretének kiválasztására jól használható gyári segédletek vannak forgalomban. Gyakorlati „ökölszabályként” azt mondhatom, hogy családi házba, ahol zuhanyozó, mosdó, mosogató, mosógép, igényel meleg vizet, nem ajánlatos 100-120 literesnél kisebb tárolót alkalmazni. Az 50-80 literes tárolók, kisebb alapterületű lakásokban, nem nagy létszámú családok igényeinek kielégítésére elegendőek. Igényesebb házban, ahol esetleg nagyobb kád is van: a tároló térfogata haladja meg a kád űrtartalmát: 150-200 literes legyen. Persze mindezt nagy mértékben befolyásolják: a meleg vizet használók száma, használati szokások stb., amit előre gyakran sejteni sem lehet.

És az ezzel kapcsolatos cseppet sem vidám „sztori”

Kész szerelés, gázóra fenn, készülékeket beüzemeltük, megvártuk, amíg felmelegedett a víz az indirekt tárolóban, ezek után indulni készülünk.
– Halt! Probieren warmwasser! – szól a tulajdonos és körbelohol a házon, közben „tökig” kinyitva minden létező melegvíz-csapot: kádat, mosdókat, zuhanyt, mosogatót, még a bidét is. Öt perc alatt a tároló kifogy. A tulaj felháborodva szidja a magyar tervezőt, szerelőt. Végül a tárolót díjmentesen nagyobbra kellett cserélni.

Végezetül még néhány olyan egyszerű hiba, ami szervizgyakorlatunkban sűrűn „visszaköszön” és kis odafigyeléssel elkerülhető lenne:

Az indirekt fűtésű berendezések szabályozóinak egy része lehetővé teszi a tároló fűtővíz-hőmérséklet és a kívánt tárolt víz hőmérséklet külön-külön állítását. Ezek az állítási lehetőségek általában rejtve vannak avatatlan piszkálás elkerülése céljából. Persze barkácsoló hajlamú tulajdonosnak semmi nem elég, és ha a készüléken kívülről már nem talál semmi további babrálni valót, akkor jönnek az eldugottabb részek. Ha azután sikerül úgy „összeszabályozni” a készüléket, hogy a kívánt tárolt víz hőmérséklet magasabbra van állítva, mint a tároló felé kiadott fűtővíz hőmérséklet, akkor az előnykapcsolás miatt a készülék állandóan meleg vizet akar termelni, a központi fűtés pedig nem akar elindulni.

Még rejtélyesebb lehet az az eset, ha a két hőmérséklet nincs „keresztbe állítva” csak igen közel van egymáshoz. Ilyen esetben a készülék akár órákig rövid beindulásokkal próbálkozik a tároló felfűtésével, majd esetleg 4-6 óra elteltével sikerül neki, és akkor váratlanul elindulhat a fűtés.

A másik megjegyzés a már említett, előző lapszámban megjelent „indirekt tárolós” cikk egy mondatával kapcsolatos: „kivitelezéskor gyakran kimarad, vagy rossz helyre kerül a fűtési körök visszacsapó szelepe”. Ez nagyon fontos mondat, de csak a jelzett cikkben ismertetett, ún. töltőszivattyús tároló fűtésekre vonatkozik. Elsősorban cirkóknál alkalmazott váltószelepes megoldásoknál a visszacsapó szelep beépítése esetenként súlyos üzemzavarokat okoz. Ilyen esetben fordul elő, hogy a tároló felfűtése után, amikor a váltószelep a tároló felé lezár, a váltószelep és a feleslegesen beépített visszacsapó szelep közötti vezetékben lévő víz lehűl. Ha mindkét szelep (a váltószelep is és a visszacsapó szelep is) jól zár, akkor a lehűlés miatt a vezetékben keletkező vákuum beszívja egymás felé a két szeleptányért olyan erősen, hogy a váltószelep motorja azzal szemben nem tud nyitni. (Az első ilyen esetet még fél napig bámultuk, amíg rájöttünk a hiba okára. Az elhárítás már gyorsan ment: 4,2 mm átmérőjű fúróval átfúrtuk a visszacsapó szelep tányérját, a berendezés azóta is kifogástalanul működik. Azóta az eljárás már rutinszerűvé vált. Miért pont 4,2 mm átmérőjű fúróval? Mert az volt nálunk.) Az ilyen kellemtelenségek lehetőség szerinti elkerülésére csak megismételni tudom az indirekt fűtésű tárolóval kapcsolatos cikket író kollégám tanácsát: „érdemes áttanulmányozni a gyártók bekötési vázlatait”.

---