A szerelő beleszól
2001/6. lapszám | Meyer József | 3521 |
Figylem! Ez a cikk 24 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Sok színvonalas írás jelenik meg a szaklapokban, nagy a pezsgés. Nem szégyen az, hogy ha ezekre hivatkozva a témáikat tovább gondoljuk. Olvasva az egyik épületgépészeti szaklap példányát, a neves szerző cikkében éppen a vízellátás szerelvényeit vizsgálja az európai normák (MSZ-EN) szerint. Nagyon tanulságosak az osztályozási szempontok, érdemes ezeket felidézni.
– A szerelvények névleges (működési) nyomását 3 bar-ban állapítják meg.
– A csapokat kifolyási osztályba sorolják, melyek főbb sarokszámait az említett nyomáson mért vízátbocsátás, valamint az áramlási zajszint mértéke adja.
– Jobbára keverő üzemű csapokkal foglalkoznak az előírások.
– A minimális vízhozamokat egységesítik stb.
A szerző szerint is egyértelmű, hogy a tervezéskor figyelembe vett egységcsapoló (N=1) MSZ-04-132 szerinti alkalmazása felett rég eljárt az idő. Dolgozatában körültekintően kifejti a túlhaladott – 0,5 baros – kifolyási nyomással kapcsolatos fenntartásait. Sommázatával is egyetértünk, miszerint nem létező csapokkal ne számoljunk, mert a növekvő vízfogyasztási igényeket mutató tervezési és gyakorlati tapasztalataink ezzel egybevágóak./p>
Fájdalmas kivételek is akadnak. Még mindig előfordul, hogy néhány település regionális ivóvízellátása nem tudja követni a növekvő igényeket. Felbukkan ez a jelenség a nagyvárosi ellátórendszereknél is. Másutt megemlítettük már: tudunk olyan kerületrészekről, ahol a tervezett új, középmagas létesítményekben nyomásfokozók telepítésével számolnak a tervező kollégák, mert az illetékes közcső szállítóképességét és nyomásviszonyait a terület gyors fejlődéséből adódó ivóvíz-felhasználások rég meghaladták. A hivatkozott cikk felvetései kapcsán a szerelői gyakorlat oldaláról közelítve két dolgot érdemes megemlítenünk. A szerelvények, kifolyók áramlási zajosságát egyfelől, másrészt a mellékvízmérők utólagos telepítését. (Köteteket lehetne írni a gépészeti zajoktól harsogó lakásokról és egyéb létesítményekről, de itt most csak a vízvezetéki csapolókat vesszük számba.)
Valóban egyre gyakoribbak az olyan felhasználói panaszok, amelyek a meglévő, huzamosabb ideje működő gépészeti berendezések zajosságával kapcsolatosak. A szerelők lehetőségei korlátozottak. Lényegében alkatrész vagy a berendezés cseréje jöhet szóba. Ennek klasszikus példája az, amikor a csaptelep vagy a kifolyószelep kopott orsójú zenélő betétjét újra cseréljük. A WC tartályok töltőszelepei rendre hangosabbak a kelleténél. A beáramló töltővíz sarok tartalékelzárón történő fojtásával és modernebb kivitelű, csendes üzemű vízellátó szelep beépítésével csökkentjük a zajszintet. Új szerelési munkáknál sem ritka eset, hogy igényes kivitelűnek hitt, zömmel egykaros csaptelepekről csak a felszerelést követő üzembe helyezéskor derül ki, hogy munkaköri zajszintje eléri vagy meghaladja a 40 dB-es értéket. A mellékvízmérők utólagos telepítésén lassan már minden lakóközösség túljutott, egyre több háztartásban, de még inkább a különböző bérlemények működtetői körében a vízóra beszerelése nélkülözhetetlen a költségek megosztása érdekében. Panelekből épült lakásokban a mérési helyek eleve meghatározottak a különféle térelemek vagy aknák által. Az utolsó generációs épülettípusok Uni-Magjaiban a konstruktőrök a beépítés lehetőségével számolva már elegendő helyet biztosítottak a H-M mérőknek. (A HMV strangonkénti keringtetése folytán a meleg víz mérése nem gond.) Ilyen esetekben a mellékvízmérő kiviteli tervének készítése során nem kell a vízellátó rendszert újra méreteznünk, vagy számítással ellenőriznünk.
Merőben más a helyzet a szilikát alapanyagú, hagyományos építési technológiájú házakban kialakított csőhálózatokkal. Minél idősebbek, annál gyakrabban fordul elő bennük a helyi melegvíz-készítés. Ezeknél szinte biztos, hogy több leágazással kell számolnunk, mert a WC, a konyhai mosogató és a fürdőszoba hidegvíz-ellátását régebben függetlenítették egymástól. Kivételt képeznek a legfelső szinti lakások, azokban már csökkenhet az ágvezetékek száma, sőt előfordulhat az a szerencsés eset, amikor elégséges egy darab, a strangvég átmérője szerinti mellékvízmérőt szerelnünk. Ha van központi légbeszívó, azt a méretlen oldalon meghagyjuk. (Nyugodt szívvel elhanyagolhatjuk a vízelzárásokból és feltöltésekből adódó számláló-pörgéseket, amikor visszafelé és előre is mér az óránk egy keveset.) Az esetek többségében a mellékvízmérők telepítési feladata a tisztelt szerelő kollégákra hárul. A vízórák szerelési tervei jobbára már a megvalósult állapotot rögzítik. Végezetül utalnunk kell arra, hogy az ilyen munkálatok során adódhatnak kényszerítő körülmények, melyek során a kivitelezőnek a becsatlakozó ágakat az óra előtt egyesítenie kell. Utána persze ugyanúgy szétválasztja, amint azt a mellékelt vázlaton látjuk.
Azzal, hogy barátunk a közös szakaszt egy dimenzióval megnöveli, rutinszerűen eltekint a számítással történő ellenőrzéstől és a mérőóra érzékenységével sem foglalkozik. Ez utóbbival talán helyesen, mert egy szokványos felhasználás esetében nem fordul elő 0,4-0,7 liter/órás csekélységű vízelvételi igény, ami észrevétlenül elfolyhatna a számlálómű „alatt”. Nem kell bizonygatnunk ugyanakkor, hogy az ellenőrizetlen vagy átgondolatlan összekötésekkel milyen komoly kárt okozhatunk. A nyomáscsökkenést azonnal észre lehet venni. Ilyenkor az a védekezés sem helytálló, ha valaki egy személyben használja a lakása berendezéseit, és a szerelő az „egyszeres egyidejűségre” hivatkozik, mert többségben vannak azok a berendezéseink – és itt kanyarodunk vissza a hivatkozott cikkhez -, melyeknél egy meghatározott vízmennyiség és nyomás a komfortos, biztonságos működés alapfeltétele.
