A csatornázás története
2001/9. lapszám | Cséki István | 18 350 |
Figylem! Ez a cikk 23 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A csatornázás nem a modern kor vívmánya. A szenny- és a csapadékvizeket elvezető berendezéseket már az ókori népek, például a görögök és a rómaiak is építettek. A csatornázás majdnem olyan régi, mint az emberiség. Ahol ősrégi városi településeket feltártak, ott mindenütt — ha kezdetleges formában is — fellelhetők voltak a csatornázás nyomai.
Görögök
A görögök csatornaépítéseiknél már elődeik tapasztalataira támaszkodhattak. Athén csatornáit részben kőbe vésték, részben égetett agyagcsövekből készítették. A föld alatti csatornák a szennyvizeket összegyűjtötték, és az emberi környezetből elvezették. Feltehetően a szennyvizet öntözésre is felhasználták.
Róma
Rómában i. e. 514 évben egy etruszk mérnök építette meg a közismert Cloaca Maxima nevű csatornát, amellyel a Róma hét dombja közötti mocsaras területet is lecsapolták (1. ábra). A csatorna magasságára abból a feljegyzésből lehet következtetni, amely szerint abban egy szénásszekér elfért (2. ábra). A város fejlődését több csatorna építése követte, ami szükségessé tette, hogy a csatornák karbantartását is megszervezzék. Természetesen Róma nem minden utcája volt csatornázva, így több utcában a folyókák és a kocsikerék-nyomok szolgáltak a vizek elvezetésére.
A római csatornahálózat elsősorban a talajvizet és a csapadékvizet vezette el, míg a fekáliát váza alakú gyűjtötték és a házak elé állították, ahonnan rendszeresen elszállították. Julius Caesar uralkodása alatt már minden elhasznált vizet, valamint a fekáliát is a csatornába kellett vezetni. Vespasianus császár idején már nyilvános illemhelyek is létesültek. A római eredetű csatorna Spanyolországban, Franciaországban, sőt még Afrika több városában is elterjedt. Pompei romjai arról tanúskodnak, hogy a városban összefüggő csatornahálózat volt, s emellett még vízöblítéses klozetokat is használtak. A római birodalom bukásával a csatornázás fejlődése is megakadt, sőt visszafejlődött.
Középkor
A középkor várrendszerű építkezései a várakban tömörítette a lakosságot, ennek megfelelően a szennyvizek szűkebb területen keletkeztek, illetve gyűjtötték össze, rendszerint a várárokba vezették, vagy a várhegy meredek lejtőjére terelték. A szenny, az anyagok bűzös rothadása, a legyek és a patkányok mérhetetlen elszaporodása a legnagyobb járványveszélyt zúdította a vár lakóira. A járványok ezrével szedték az áldozataikat, és a hatóságok ezek kialakulásával szemben tehetetlenek voltak. A nagyarányú halálozás nem kizárólag a csatornázás hiányára vezethető vissza, kétségtelen azonban, hogy az egészségügyi berendezések hiányának a járványok terjedésében döntő része volt.
A középkorban a csatornázás visszafejlődött, a meglevő hálózatokat elhanyagolták, s ezek részben el is pusztultak. A városokban a házak melletti árkok nemcsak a csapadékvizet vezették el, hanem ebbe dobták a szemetet, az állati és egyéb hulladékot, és ide jutott a házakból kifolyó szennyvíz is. A szennyvíz az árkokban rothadt, bűzt terjesztett, a talajba szivárogva pedig a talajvizet fertőzte. A közegészségügyi állapotok rohamos romlása a hatóságokat tevékenységre serkentette. Kötelezték a vásárra bejövő falusi kocsik gazdáit, hogy a városból való távozásukkor a megüresedett kocsijukban szemetet szállítsanak ki. Ez a rendelkezés természetesen nem lehetett eredményes, csupán csökkentette a veszély nagyságát.
Párizs
Érdekes az a Párizsban 1372-ben kiadott rendelet, amely szerint a szennyvizet és a fekáliát csak előzetes figyelmeztető kiáltás után volt szabad az utcára önteni. Az utcákban a szennyvíz nyitott szegélyárokban folyt tovább. Elképzelhető, hogy az utcán folydogáló szennyvíz milyen bűzt terjesztett, és nyáron a légyinvázió milyen kellemetlen volt. Később fejlődést jelentett, hogy hatósági rendelet tiltotta meg a fekáliás szennyvizek utcára történő kiöntését, és a fekália gyűjtése céljából pöcegödrök építésére kötelezte a lakosságot.
Az új szemlélet
A járvány okainak felismerése után világszerte érvényesülni kezdett a helyes szemlélet, és egymást követték a rendeletek, amelyek megtiltották a szemét utcákra való kidobálását, és a fekália kiöntését. Bevezették a szemét és a fekália elszállítását, melyet zárt kocsikkal végeztek. A pöcegödrök ekkor már kőből épültek, és kővel le is fedték azokat. Később a pöcegödrökből kiszedett fekália tárolására külön rakodóhelyet jelöltek ki.
A csapadékvizeket az úttest szélén húzódó árokban vezették el. Az árkok kezdetben nyitottak voltak, majd az idők folyamán fokozatosan lefedték. Ezután a lefedett árkok mélyebbre kerültek, és ezzel megindult a tulajdonképpeni csatornázás.
A csatornahálózat kezdetei
A csatornahálózatok fejlesztése csak lassan haladt előre. Köztudomású, hogy a csatornázás az egyik legköltségesebb közművesítés, s ez magyarázza, hogy már a középkorban — miként napjainkban is — a csatornázás elmaradt a vízszolgáltatástól. A csatornahálózatok fejlesztése egyik napról a másikra pénzügyi okok miatt nem volt elérhető. A világ jelentős fővárosai sokáig nélkülözték a csatornázást, és az ezzel járó egészségügyi előnyöket. Fokozta még a bajokat, hogy a pöcegödrök tartalma — rendszeresen, de rendellenesen — a folyókba, patakokba jutott, és az élővizek rohamosan szennyeződtek. Súlyosbította ezt a helyzetet az ipari szennyvizek levezetése is. A lakosság számának növekedése ezek után már parancsolólag vetette fel a rendszeres csatornázás szükségességét. Párizs, London, Berlin csatornázása kezdetét vette. A csatornák mészhabarcsba rakott kövekből épültek olyan minőségben, hogy belőlük a szennyvíz nem szivárgott ki és nem fertőzte a talajvizet.
Hazai visszatekintés
Az Aquincumban található emlékek nem tekinthetők a fővárosi csatornahálózat ősének. Ez csupán a római civilizáció előretolt kis szigete volt. Az aquincumi csatornák mészhabarcsba rakott mészkőből épültek. A csatorna szélessége 50-60 cm, mélysége alig éri el az 1 métert. A csatornák lejtésének pontos kialakításából nagy képzettségű munkavezetésre következtethetünk.
Hazánkban kevés középkori emlék tanúskodik a csatornák létezéséről. Székesfehérvárott és Veszprémben ma is működő, középkori boltozott csatornaszakaszok találhatók. A középkori lovagvárak, kolostorok annyira elpusztultak, hogy a csatornázás emlékei már nem lelhetők fel. Mégis feltételezhető, hogy várainknak voltak csatornái, hiszen ezek építésekor külföldi építőmesterek is közreműködtek, és a külföldi várak csatornázottan épültek.
A budai várban valószínűleg volt szennyvízelvezetés, erről azonban nem maradtak kétséget kizáró emlékek, csupán a kövezetnek az utca közepe felé lejtése enged következtetni a csapadékvíz összegyűjtésére és elvezetésére. A szennyes vizek a várárokba folytak. A Vár jelenleg csatornázott.
Budapest
A főváros középkorból származó csatornázási emléke a budai Donáti utcában található. Ez a csatorna vörösmárványból, kézi faragással készült, mintegy 2-3 m-es egymáshoz illesztett darabokból. A faragott alsó szelvényt hatalmas terméskő lapokkal fedték le. Ez a középkori emlék a Fővárosi Csatornázási Művek központi szivattyútelepén van kiállítva, és élénken szemlélteti a csatornaépítés középkori nehézségeit. A XIX. század derekán a már ismert közegészségügyi visszásságok világszerte felvetették a rendszeres és általános csatornázás gondolatát. Főváro-sunk csatornázása is a XIX. században indult meg. Egy XIX. század végi WC képéről látható, hogy régebben igazi mestermunka volt egy-egy berendezési tárgy elkészítése (3. ábra). Napjainkat idézi a metróépítés miatti csatornaátépítés a körút és a Rákóczi út kereszteződésében (4. ábra).
A csatornázás közegészségügyi jelentősége
A fertőző betegségek kórokozóinak felfedezésével kiderült, hogy a bélcsatorna fertőző megbetegedéseit — az enterális fertőzéseket — a széklet és a vizelet is terjeszti, így ezek összegyűjtése és elvezetése egészségügyi érdek is. A tífuszbacilust 1880-ban Eberth, a kolera kórokozóját 1883-ban Robert Koch fedezte fel. Ebben az időben a városok népessége rohamosan szaporodott, a városi vízvezetékek ugrásszerűen fejlődtek, a nagyarányú vízfogyasztással arányosan a szennyvíz mennyisége is növekedett, ami magával hozta a csatornázás mielőbbi kiépítésének igényét.
A szennyvízben a betegségeket nem okozó baktériumok mellett igen sok a kórokozó baktérium. Ilyen többek között a tífuszbacilus, a kolera vibris, a vérhasbacilus, a lépfene, a tetanusz, a rosszindulatú vizenyő kórokozója. A beteg és a bacilusgazda széklete a szennyvízben a fertőzés egyik terjesztője. A tífuszbacilus életképességét sokáig megtartja. Újabb felfedezések szerint a gyermekbénulás, a járványos májgyulladás kórokozói is a szennyvizekben élősködnek. A kórokozó baktériumok az ivóvizet, a nyersen fogyasztott élelmiszereket fertőzhetik, ha ellenük nem kielégítő a védekezés.
A járványt még az élőlények, a legyek és a patkányok is tovább hurcolják. A patkányok a csatornákban élősködnek, különösen, ha a felhagyott csatornákban búvóhelyet találnak. Előfordulhat, hogy a nem kellően tisztított szennyvíz a befogadó élővíz (patak, folyó) felszínén úszik, és előfordulhat, hogy a fertőzést hordozó szennyeződést a sirályok vagy más madarak az ivóvíztárolókhoz viszik, és így okoznak fertőzést. A szennyvizek szerepe a tífuszjárvány terjedésében több ízben beigazolódott. Hazánkban Pécsett volt szennyvíz által okozott járvány 1890-1891-ben, amikor is a vízvezetékcsövek hiányos tömítéseinél fertőződött a vezeték, s így az ivóvíz. A megfertőzött vízvezeték súlyos tífuszjárványt okozott. Több városunkban folyt kutatómunka a különböző fertőzések okainak felderítésére. Tapasztalatok szerint a legkevesebb fertőző megbetegedés a jól megépített vízvezetékkel és csatornázással ellátott városrészekben volt.
A csatornázás közegészségügyi jelentőségét számos külföldi és hazai tapasztalat igazolta. A csatornázás bevezetésével minden nagyvárosban jelentősen csökkent a tífuszos megbetegedések száma. A tapasztalatok azt is mutatták, hogy nem elég a csatornákat megépíteni, hanem a szennyvíz minél gyorsabb elvezetése érdekében azok karbantartásáról is gondoskodni kell. Az elvezetett szennyvizeket végül ártalmatlanná kell tenni. Erre ma már korszerű szennyvíztisztítási módszerek ismeretesek.
A fertőző betegségek ellen gyökerében csak a tisztaság szabályainak betartásával védekezhetünk, és ennek egyik legfontosabb tényezője a csatornázás, amely a fertőző baktériumokat hordozó szennyvizeket az ember környezetéből gyorsan elvezeti. A városok fejlődését sok esetben gátolja a csatornázás hiánya, ezért ma már a korszerű építkezések a csatornázást nem nélkülözhetik.
