A mester úr
2002/11. lapszám | Veresegyházi Béla | 2685 |
Figylem! Ez a cikk 23 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az elmúlt pár hétben több olvasói levél és telefon figyelmeztetett bennünket arra, hogy rovatunkban szinte csak hálózatszerelőket, -létesítőket szerepeltetünk és mellőzzük a készülék szerelőket. Most, hogy mulasztásunkat pótoljuk, egy olyan kollégát kerestünk meg, aki több mint harminc éve fűtő- és főzőkészülékeket javít, szervizel.
Balogh Ernő még a PB-s korszakban kezdte a szakmát a Tigáznál, Kispesten. Mikor beletalált a kerékvágásba, Dél Pest megyében járt városról városra, faluról falura. Mikor a Tigáz leépítette szerviztevékenységét, a Gelka vette át a szakembereket, de mivel ez a cég inkább az elektromos készülékekkel foglalkozott, nemsokára innen is tovább állt. Taksonyi lakos lévén a Kiskunlacházi Vegyesipari Szövetkezetnél helyezkedett el, ahol a szocialista államrendszer adta legnagyobb szabadságban volt része mint gebinesnek. A szövetkezet adta a munkájához a jogi kereteket, számolt el a hatóságok felé, ő maga pedig mint önálló vállalkozó dolgozhatott. Aztán eljött a papír szerint is valódi önállóság; 1988-ban kiváltotta az ipart és azóta a maga útját járja.
Ernő maga a „régi vágású mester”. No nem azért, mintha – a hajdani sztorik mintájára – csak hosszas imádkozás után és méregdrágán jönne ki. Ernő szeretettel emlékszik vissza; hajdanán ketten-hárman voltak a megyében szerelők, meg is becsülték őket, sőt ha már az ima került szóba, szinte istenekként fogadták mindenhol. Az sem volt egészséges, de a mai helyzet sem az. Most, hogy sok a szerelő és még több az igazolvány és számla nélküli kontár, a megrendelők között is elszaporodtak a kevésbé tisztességes elemek, konkrétan azok, akik nem fizetnek. Ernő tapasztalata szerint az ingyenmunka kedvelői elsősorban azok közül kerülnek ki, akiknek pedig bőven lenne pénzük arra, hogy kiegyenlítsék a számlát. Az egyszerűbb embereknek, az idősebbeknek eszükbe sem jut, hogy ilyesmit egyáltalán megtehetnének, ám a gazdagok néhányszor már vízben hagyták a mestert. Mert ki vállalja szívesen a bizonytalan kimenetelű, pénznyelő pereskedést?
Szerencsére Balogh Ernőnek kialakult „vevőköre” van, nem kell beleugrania minden bizonytalanba. Harminc éve járja a dabasi közetet, hát hogyne lenne? Reklámot sohasem vett igénybe; hírét elégedett megrendelői terjesztették. A környéken a nyolcvanas évek végén vezették be a (vonalas) telefont, addig egy-egy településen a címbegyűjtőnél lehetett leadni az igényeket. Ernő pedig ment: hétfőn Dunaharasztira, kedden Varsányba, szerdán Dabasra… Akkoriban még egyszerűbb volt minden, például a készülékek – és persze a hibáik is. Viccelődtek többször, hogy legjobb lenne csak az alkatrészt odaadni a néninek a kapuban és mindenki jól járna; a szerelők időt, a néni pénzt takarítana meg. Volt nap, hogy Ernő egymaga 27 címet „csinált meg”. Ez persze nem volt általános, hiszen a munkavégzés minőségének rovására ment volna, de érzékelteti a különbséget, a mai öt-hat címmel szemben. Bonyolultabbak lettek a gépek, több az importőr, a gyártó, újabb és újabb technológiák jelennek meg a piacon. Ernő is rengeteg tanfolyamra eljár, hogy lépést tudjon tartani.
De vajon lehet-e? Meg tud-e élni a mester a szakszervizek mellett? Ernő szerint igen. Meggazdagodni nem, de megélni meg lehet. Akkor lehet megélni, ha valaki jó szakember, ez alapvető. Ha udvarias és nem két hét múlva megy. Ha például előzetesen tájékoztatja a megrendelőt a várható költségekről (inkább fölé kell mondani, mint alá, mert akkor a végén csak olcsóbbak lehetünk), felhívja a figyelmet a szabálytalanságokra, de nem erőlteti az azonnali orvoslást. Ha már ismeri a tényeket, hadd döntse el a vevő, megcsináltatja-e vagy nem.
A legfontosabb pedig talán az, hogy a „régi vágású mester” olcsóbb és rugalmasabb, mint a szakszerviz. Balogh Ernőnél nincs kiszállási díj, ami vidékre egy szakszerviznél (amelynek nincs helyi képviselete) 5000-10 000 Ft között mozog. Ernő – hozzátéve, hogy csak pár ilyen esettel találkozott, azaz nem akar általánosítani – nem cserél azonnal panelt, hanem úgymond „kicsiben” gondolkodik, azaz megpróbálja megtalálni a legolcsóbb biztonságos megoldást. Munkadíja is töredéke a szakszervizének – egyszóval úgy aránylanak egymáshoz, mint a háziorvos a klinikai sebészhez. Ez a hasonlat más vonatkozásban is megállja a helyét; Ernő a fűtőkészülékeknél sokszor csak „diagnosztizál”, azaz megállapítja a hibát, de a szerelésére már nem vállalkozik. Bizony, a specializáció. Viszont a főzőkészülékek mindegyikét javítja. Haszna lényegében csak a munkadíjon van, pedig azt nagyon alacsonyan tartja. Nagyon sok az anyag nélküli és nagyon kevés a drága alkatrészt igénylő javítás, ezért nincs is benne az ÁFA-körben, így legalább a munkadíj ÁFÁ-ját sem kell a megrendelőre hárítania. Bár az igazság az, hogy az esetek 99,99%-ában nem kérnek tőle számlát. Minek is? Elszámolni nem tudják, egyedül arra lehetne jó, hogy probléma esetén legyen mivel igazolni, ki a felelős érte. Viszont probléma eddig nem volt.
Régen, a gázprogram előtt egész évben volt munkája. Egyrészt kevés volt a szerelő, másrészt az emberek be-be adogatták hozzá az akkor népszerű kempingkészülékeiket, amiket holtidőben javíthatott. Manapság viszont már csak a fűtési idényben van értékelhető mennyiségű megbízás, ebből pedig csak kenyérre jut. A rávaló vaj abból jön, hogy környékbeli mesterek összeállnak és elvállalnak egy-egy gáz- és fűtésirendszer-létesítést. Ernő is beszáll az ilyen munkákba, általában ő adja át a MEO-nak, de hegesztést például már nem vállal, azt csinálják csak a fiatalabbak.
Ernő nagyon szereti a munkáját, a jövés-menést, az új ismeretségeket, a régiek ápolását, azt hogy segíthet az embereknek. Két dolog van, ami hiányzik ahhoz, hogy tökéletesen elégedett legyen a szakmájában. Az egyik a garanciális feltételek egységesítése. Régebben a Ramovill hozta be az összes típust az országba és adta ki hozzá a garancialeveleket. Ma persze irrealitás és nem is kívánatos egy közös importcég beiktatása, de a garanciák közelítése kívánatos lenne mind a fogyasztó, mind a szerelő szempontjából. A másik kívánsága az lenne, hogy a gyártók kérjék ki időnként a szerelők véleményét is a termékeikről, mert szép az, hogy a vevő elégedett, de az sem mellékes, hogy a készülék milyen könnyen szerelhető. (Pl. Németországban már vannak ilyen felmérések. A szerk.) Hát ilyen a dabasi járás „Gázos Ernője”.
