Vélemények a szivattyúcseréről
2003/3. lapszám | VGF&HKL online | 2995 |
Figylem! Ez a cikk 22 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az oldott oxigén minden acélalapú berendezési tárgyat belső korróziónak vet alá, magyarán ki fog lyukadni a kazán, a tágulási tartály, bizonyos esetekben még akár az acélcső is, ha ott lassú az áramlás ill. korróziós termék rakódik le. A keletkező korróziós termék a vízben lebegve tönkreteszi a szelepeket, golyóscsapokat, szivattyúkat. Na és persze a víz tudja a fizikát, a tágulási tartályban többször fordul meg a fűtővíz, mint a radiátorokban, így a tágulási tartály, még ha az le is van szigetleve, fűti a környezetét, plusz a biztonsági vezeték és a tágulási vezeték is. A fűtési rendszer beszabályozottsága felborul a nagyobb szivattyú miatt.
Az olvasottakon túl „Mekk Mester” még több dologban is ludas volt. Természetesen a szivattyúcsere volt mindennek az oka, hisz a két szivattyú paramétereit nem egyeztette, s ez okozta az úgynevezett fizikai borulást. A rég szerelt fűtési rendszer nagy keresztmetszetéből adódóan az új szivattyú légörvényeket, légbuborékokat termel, ezáltal zajosabbá teszi a fűtést. A másik fő ok az, hogy ilyen esetben az egész fűtési rendszert újra be kellene szabályozni a fizika miatt. Ez problémákba ütközik, hiszen a radiátorok többféle szerelvénnyel vannak ellátva. Arról nem is beszélve, hogy a golyóscsap maga záró és nyitó szerelvény, ami szabályozásra nem alkalmas. Ebből adódik, hogy ezután a helységekben sem lesz az a hőmérséklet, amit valamikor, az első szerelés alkalmával terveztek. Így megállapítható, hogy ha a hőtermelő, a hőleadó és a fűtőközeget szállító szivattyú nincs összhangban, akkor csak „Mekk” fűtésről, és nem tervezett fűtésről van szó.
- Mivel a fűtési csővezetékek viszonylag nagy átmérőjűek, valószínű, hogy a rendszer részben gravitációsan is működhetett. Már csak azért is, mert a tágulási tartályon keresztül nagy mennyiségű víz áramlik folyamatosan, így itt alakult ki a szivattyú által egy értelmetlen és folyamatos cirkuláció nagy oxigénfelvétellel.
- Az, hogy minden radiátor visszatérőiben golyóscsap van beépítve, még nem lenne nagy baj, de ezzel lehetőséget adtunk az illetéktelen beavatkozáshoz, felborítva ezzel a fűtési rendszer beszabályozását.
- A nagyobb baj az, hogy az előremenő vezetéken a radiátor előtt nem egyforma az elzáró, szabályozó szerelvény. Ugyanis a kis, illetve nagy ellenállású radiátorszelepek, máshol a golyóscsapok különbözőképpen akadályozzák az áramló víz keringését, és az nem titok, hogy a fűtővíz arra cirkulál, amerre a legkisebb ellenállásba ütközik. Így a golyóscsappal szerelt radiátoroknál a kis ellenállás miatt –, még ha „távoli” a radiátor elhelyezkedése, akkor is – intenzívebb lesz az előremenő fűtővíz áramlása, mint a kis, illetve nagy ellenállású szelepekkel szerelt radiátoroknál.
Talán ennyit jelentene az, hogy a víz „jobban tudja” a fizikát, mint mi.
Bevallom, elszomorító volt olvasni Csorba Tamás írását, holott stílusa humoros és könnyed. A szomorúságra egyrészt az adott okot, hogy szakmánkban még mindig létezik ilyen súlyos hibákat hordozó berendezések, másrészt pedig az, a hogy t. Szerző említést sem tett arról a ma már számos megoldásról, amely a tervezők és a szerelők rendelkezésére áll az ilyen károsodások megelőzésére és javítására. Remélem, azért nem tartunk ott, hogy az ilyen és ehhez hasonló káresetek, ezek javításának a lehetőségei kevésbé érdeklik a szakembereket, mint a tréfás előadásmód. Lássuk ezek után röviden az acéllemez radiátorok korróziós káreseteinek a történeti hátterét.
Az ÉMI első ízben 1967-ben vizsgálta a cikkben leírt esethez hasonló kialakítású berendezésben az acéllemez radiátorok tömeges kilyukadásának az okait. A külföldi tapasztalatokkal összevetve már akkor megállapítottuk, hogy a lyukadás közvetlen oka oxigénkorrózió, közvetett oka pedig a biztonsági vezeték nem megfelelő hurokmagassága volt. A nyomott rendszerben a keringető szivattyú átdolgozott a biztonsági vezetéken, a tágulási tartályban állandóan áramlásban lévő víz pedig folyamatosan nyelte el a légkörből az oxigént (ennek a megoldásnak csupán az volt az egyetlen előnye, hogy a tágulási tartályban a víz télen nem fagyott be). Ezután még hosszú évekig vizsgáltuk mintegy 100-120 berendezésben a radiátorok tönkremenetelének az okait (a lyukadások mindig a tagok alsó közcsavar alatti pangó részében keletkeztek). E vizsgálatok jelentős része bírósági ügy is lett, amelyekben az elmarasztalt feleknek súlyos kártérítést kellett fizetniük. Pedig esetenként csak ott követték el a hibát, hogy cirkulációs átkötéssel fűtötték a tágulási tartályt vagy a biztonság kedvéért naponta jelentős mennyiségű friss vizet pótoltak a rendszerbe vagy a különleges kialakítású megszakító tartályos vagy hidropneumatikus biztonsági berendezést alkalmazták.
A szakmai körök azonban kétkedve fogadták ezeket a megállapításokat, mert még sokan voltak arról meggyőződve, hogy csakis a radiátor anyagában kell a hibák okát keresni. A káresetek számát növelte az a körülmény, hogy 30-40 évvel ezelőtt még nem voltak magasabb hőmérsékletet tűrő keringető szivattyúk, ezért azokat a visszatérő vezetékbe lehetett csak beépíteni, és így nyomott rendszer jött létre. A nyomott rendszerben a biztonsági előremenő vezetéket a szivattyú üresjárási magasságának megfelelő hosszúságú hurokkal kellene a tágulási tartály fölé vezetni ahhoz, hogy a tágulási tartályban ne legyen vízáramlás. Számos berendezésben azonban a miatt lyukadtak ki százával a radiátorok, hogy a hurok elhelyezésére nem volt elegendő hely, ezért azt a szükségesnél lényegesen rövidebbre kellett alakítani. Ha viszont szívott rendszert képeznek ki oly módon, hogy a szivattyút az előremenő vezetékbe építik, akkor magas hurokra nincs szükség, csak magasabb hőmérsékletet tűrő szivattyúra.
Erről és még számos okról lásd Dr. Ujhelyi Jánosné „Acéllemez radiátorok alkalmazásának feltételei a korrózió elleni védelem szempontjából” című, ma is érvényes tájékoztatóját (ÉTK, Budapest, 1977).
A kételyek eloszlatása végett éveken keresztül modelleztük azokat a berendezésbeli és üzemeltetési hibákat, amelyek a korróziót előidézhetik. Megjegyzem, hogy az ÉMI modellkísérleteivel párhuzamosan a BME Épületgépészeti Tanszék is végzett hasonló célú kutatásokat, csak más megközelítésben. A modellkísérletekkel, amelyek kiterjedtek a fűtővíz kémiai és a radiátorok acéllemez anyagának metallográfiai vizsgálatára is, végül sikerült bebizonyítanunk, hogy a radiátorok kilyukadása oxigénkorrózió következménye. Még jelszavunk is volt: „minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy a fűtővízbe folyamatosan oxigén kerüljön”. A kutatások és a helyszíni vizsgálatok eredményei megalapozták az MSZ 04.142 „Központi fűtőberendezések” című szabványsorozat kidolgozását, amely részletesen szabályozza a fűtőberendezések megfelelő és biztonságos kialakítását.
A szabvány 2. lapja a nyitott fűtőberendezések mellett a zárt fűtőberendezések kialakítását is szabályozza. Ez utóbbiak elterjedése is segített abban, hogy a röviden vázolt korróziós káresetek száma fokozatosan csökkent az évek folyamán s ma már szerencsére csak szórványosan fordul elő (lásd a cikket). Összegezve az elmondottakat, változatlanul elszomorító, hogy manapság is léteznek olyan fűtőberendezések, amelyeknek kialakítása és üzemeltetése rendkívül hiányos szakmai felkészültségről tanúskodik. Reményt ad azonban a jövőre nézve a korszerű, zárt fűtőberendezéseknek az acéllemez radiátorok élettartama szempontjából sokkal kisebb kockázattal járó széleskörű elterjedtsége.
