Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

Régi idők fűtései Cserépkályhák és kandallók

2003/11. lapszám | VGF&HKL online |  17 236 |

Figylem! Ez a cikk 21 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Az 1960-as évekig majdnem kizárólag a fatüzelésű cserépkályhákat és esetleg szénfűtésű ö. v. kályhákat alkalmazták a lakások fűtésére. Mára majdnem elfelejtettük, hogy ilyen is volt. A fatüzelés jellemző előnye, hogy tiszta. A tüzelés ugyan munkaigényes, a fát általában fel kell aprítani, amivel örökös gond volt a fűtési hónapokban. Pozitív jellemzője viszont, hogy falában a cserépkályha jelentős mennyiségű hőt tárolt, pazarló túlfűtés általában nem jelentkezett, és további előnynek számított, hogy a kályhában lobogó rönkök a meleg mellett megnyugtató hangulatot is sugároztak. Ennek a fűtési módnak a mai központi fűtésekhez viszonyítva személyes varázsuk volt.

A fatüzelésű cserépkályhákat az ötvenes-hatvanas években főként a tűzifa-hiány miatt először széntüzelésre, majd a Héra égők megjelenésével gázra, vagy a ´70-es évek táján hőtárolós elektromosra alakították át, változatlanul felhasználva a cserépkályhák hőtároló képességét. A cserépkályhák „pusztulását” elsősorban a fáról szénre, ill. gáztüzelésre való átállás okozta, valamint a gázkonvektorok szélesebb körű elterjedése is ezt a tendenciát erősítette.

A műszaki fejlődés egy bizonyos szakaszában az emberek nagyon örültek a kedvező üzemi költségű gázkonvektorok megjelenésének. Korai volt az öröm. Senki sem tudhatta előre, hogy néhány évtizeddel később a gázárak az elviselhetetlenségig fognak megemelkedni. Az sem volt publikus, hogy a konvektorok hatásfoka alacsony. Az olcsó gázárak nem tették indokolttá az ilyen jellegű vizsgálódásokat. Történetünk szálai az 1974-es, első világméretű energiaválság előtti időszakra nyúlnak vissza. Az igazi, hagyományos kandallóépítések kora hazánkban szinte teljesen kimaradt a történelemből. A körülfalazható kandalló- és kályhabetétek korszaka viszont mintegy öt éve indult el hódító útjára, ez magasabb színvonalon próbálja meg visszavarázsolni az egykori nyílt tűzteres fatüzelések, cserépkályhák és kandallók békebeli hangulatvilágát. Ezek gazdaságos kiegészítő fűtésnek tekinthetők, főként olyan koraőszi napokon, amikor a központi fűtést még nem üzemeltetik.

Nem szeretnénk senkit sem riogatni a fejlődő, modern világ energiakészleteinek csökkenésével kapcsolatos előrejelzésekkel, prognosztizálással. Egy mindenesetre biztos, a világ energiatartalékainak csökkenésével, az energiaárak rövidebb-hosszabb távú emelkedésével mindenképpen számolni kell. Ha ezekre figyelünk, és lehetőségünk van takarékoskodni, keressünk lehetőséget az egyébként veszendőbe menő fahulladék eltüzelésére. A takarékoskodás mellett a fatüzelés és égésterméke ugyanis csak csökkentett módon környezetszennyező, és a keletkezett lúgos kémhatású, ún. fahamu szinte bárhol károsodási következmények nélkül elhelyezhető (a talaj a legtöbb helyen ugyanis savas kémhatású, és a hamu kedvezően képes közömbösíteni azt).

Ha már a régi lakásfűtéseket boncolgatjuk, érdemes talán megemlíteni, hogy a ´30-as, ´40-es években az akkori középosztály korszerűnek ítélhető lakásaiban a cserépkályhák mellé sokszor még egy etage-fűtést is felszereltek MARABU I. hazai gyártású, kokszfűtésű kazánnal. Oh, hazai gyártás, amely egykoron annyi embernek adott megélhetést, hol van az már? A II. világháború után a kokszhiány miatt ezeknek a kazánoknak az ideje leáldozott, továbbá kis fűtőfelületük miatt a gyengébb tüzelőanyaggal való hátrányos üzemeltethetőségük is elősegítette eltűnésüket. Megfelelő kazánok és cirkogejzírek hiányában kb. 25 évig, 1945-1970-ig semmiféle előrelépés nem történt. A FÉG cirkók ebben az időben kezdtek elterjedni, majd a rendszerváltozás után megindult a cirkók dömpingszerű beáramlása, és létrejött a túlkínálat.

A fogalmak használatával is baj van néha, és sajnos a „kandalló” meghatározás is sokszor téves. Tisztázzuk elsősorban, hogy mit értünk kandalló alatt. Egy olyan nyílt tűzterű tüzelőberendezést, amelynél a felmelegített levegő a füstgázzal együtt (régen hasznosítás nélkül, a legutóbbi évtizedekben hőhasznosítással) a szabadba távozik, és a keletkezett hő elsősorban sugárzással hasznosul. A kandallók kialakítása a középkorra vezethető vissza, amikor a kastélyok falában elől nyitott, szabad tűztereket alakítottak ki, és a bemeneti részeket különféle módon díszítették. A helyiségek méretének megfelelően ezek a kandallók viszonylag nagyok voltak. A fejlődés későbbi fázisaiban esetenként a korábbi nyitott részt rácsozott szikrafogóval és teleajtóval is ellátták – amelyet ha a tűz leégett, bezártak, így parázs keletkezett. A kandallót körülvevő falrész gyors kihűlését meg lehetett akadályozni. Hol van tehát a baj a meghatározásnál? Ott, hogy néhol már a kisméretű, alacsony, egy kicsit igényesebb üvegajtós vaskályhát is kandallónak titulálják. Ez sem baj, de a meghatározás ettől mégis hibás marad.

A jelen cikk egy visszaemlékezés, amely semmiképpen sem kívánja visszasírni azokat az időket, amikor csak cserépkályhát használtak, mindössze azok alternatív felhasználási lehetőségére, úgymond reneszánszára szeretné felhívni a figyelmet.

Szerencsémre 1962-től tervezőként egy helyen dolgoztam a hazai cserépkályhások egyik legjelentősebb alakjával, Derecskei Sándor okleveles épületgépész mérnökkel. Derecskei édesapja kályhás mester volt. A II. világháborút követő különféle üldöztetések során Derecskei kitanulta a kályhás mesterséget is, és gondolkozó, kreatív ember lévén 1963-ban könyvet írt a „Kályhás mesterség”-ről, amely azóta is alapműnek számít. A könyv lényege, hogy olyan ember írta, aki már sok kályhát épített, és ezen felül műszakilag is az épületgépész-kalorikus szakma élmezőnyébe tartozott, a BME Épületgépészeti Tanszékén is oktatott. Derecskei már a ´60-as évek elején felismerte a hazai kéményállomány tarthatatlanul veszélyes állapotát, amelyről több tanulmányt készített. Ezeket a legutóbbi évekig semmire sem érdemesítették. Csak néhány éve történt, hogy törvényesítették gáztüzeléseknél a kéménybélés-csöveket.

A cserépkályhák iránti érdeklődésemnek az az alapja, hogy gyerekkoromban, kb. 1970-ig a mi lakásunkban is ezek szolgáltatták a fűtést. Továbbá Derecskei Sándorral a vidék egykori gyenge energiaellátottsága miatt (gáz- és olajtüzelés Magyarországon 1962. táján még alig létezett) a cserépkályhák különféle kisebb-nagyobb változatát terveztük és valósítottuk meg, főként mezőgazdasági, és esetenként lakásfűtési célra. Ekkor több olyan nagyméretű, kétajtós cserépkályha-jellegű fatüzelés megvalósításában közreműködtem, ahol a kályhacserép hiánya miatt klinker téglát alkalmaztunk. A kályhák így is kiválóan működtek. De ez már történelem, évtizedekkel ezelőtti sztori. Ezen a helyen is szeretettel gondolok egykori tanítómesteremre, Derecskei Sándorra, aki immár 40 évvel ezelőtt szigorú követelményeivel és útbaigazításával egyengette a szakmai munkám kezdő lépéseit, és sok mindenre megtanított.

A cserépkályhákban való gáztüzeléses korszaka is lejárt. Ilyen rendszerrel ma már nem engedélyezik a gázfelhasználást. Iparengedéllyel rendelkező iparos ilysmi megépítésére nem vállalkozik. A fatüzelésről gázra való átállás emelkedő nagyságú baleseti veszélyforrást jelent. A kályha falának repedése esetén ugyanis a helyiségbe áramló égéstermék életveszélyes. Ehhez még hozzájárul a bélés nélküli kémények beomlásveszélyes, rossz állapota is, amelyet Derecskei Sándor már korábban felismert.

Kétségtelen, hogy a felgyorsult világban az igazi kályhás mesterek szinte teljes kihalásával egyre nagyobb feladatot jelent egy klasszikus, nem betétes kályha felépítése. Ennek a problémának a – látszólagos – megoldására szolgálnak tehát az ún. körülfalazható kályhabetétek. Beépítésük nem igényel különös kályhásmesteri képességet. Jellemzőjük a csekély hőtárolási képesség, valamint az üvegajtó által lecsökkentett égés-tüzelési hangeffektusok. Ezek különböző variációkban víz- és légoldali hőhasznosítási lehetőséggel rendelkeznek, amelyek segítségével az épületek fűtésére, főként kiegészítésként előnyösen alkalmazhatók. Az úton-útfélen kandallóként hirdetett szerkezetek tehát lényegében öntöttvasból készített kályhabetétek, amelyeknél kedvezően lehet kihasználni az ipari sorozatgyártás és hőhasznosítás lehetőségeit. A műszaki fejlesztések rohamos terjedésével egy ideig úgy nézett ki, hogy a cserépkályhák korszaka végérvényesen lejárt. Remélem tévedtünk. Az új létesítményeknél egyre több helyen épülnek ilyen, legalább cserépkályha-jellegű fafűtéses, alternatív fűtőberendezések. A hétvégi házakban és főleg vidéken még ma is jelentős lehet szerepvállalásuk a nagy mennyiségű hulladékfa gazdaságos felhasználásával.

Az épített cserépkályhák teljesítmény-leadását nehéz egzakt módon meghatározni. Ökölszabályként régen fatüzeléseknél úgy számolták, hogy 1db csempével (0,052 m²) 1 m³ légtérfogatot lehet kifűteni. A cserépkályha-csempék hazai elterjedt mérete 21,2x24,5 mm. Kevésbé ismert, hogy mint azt már az előbbiekben említettük, pl. klinker téglából is -, samott béléssel – esztétikus kályhát, ill. kandalló-tűzteret lehet építeni. Ehhez azonban nem hátrány, ha az építést végző iparos a kályhaépítésben és a kőműves szakmában is jártassággal rendelkezik. A cserépkályhák, kandallók, ill. kályhabetétek jelenlegi várható létesítési költségei országosan változók. A kályhabetétekből ma már hihetetlenül nagy a választék, mindez azonban nem zárja ki, hogy kedvezőbb költséggel lehessen hagyományos építéssel tüzelőberendezést létesíteni. Elsősorban vidéki viszonylatban lehet olcsóbban kályhát-kandallót építtetni.

A cserépkályhák telepítésénél sok ötletes megoldás született, pl. hogyan lehet egy kályhával több helyiséget fűteni. Ilyenkor a kályhát az épület központi helyére telepítették, ahol több falrész találkozott. Ugyanabba a falba telepítették a kéményt is. A csempék mérete és a célszerű felépíthetőség szab határt a cserépkályhák méreteinek. 6-7 soros magasság és az alapméretnél a 3,5x4-es csempeszám átlagértéknek tekinthető. A cserépkályhák és a kandallók alkalmazási területe eltért egymástól. Régebbi, nagyobb belmagasságú épületeknél a 6×6/5×5-ös alapméretű csempeszámú, és a 8-9 soros magasság (csempeszám cca. 270 db, ill. ugyanannyi légköbméternek felel meg) is előfordult. 4×4×7=112 db csempével 5×6×3,5=105 légköbméter fűthető ki (112 105 megfelel!). A hagyományos kandallókat inkább a nagyobb, míg a cserépkályhákat a kisebb helyiségekben alkalmazták. Az átlag cserépkályhával a kifűthetőség 125 légköbméter körüli.

De álljunk meg még egy szóra a cserépkályhánál. Mint az kiderült, java részük elpusztult, szeméttelepre került. De ahogyan az lenni szokás, már csak akkor siránkozunk, amikor nem lehet megfordítani az idő kerekét. Így van ez a cserépkályháknál is, és a kandallóbetétek sajnos csak részben fogják kielégíteni az egyre fokozódó, esetenként magasabb esztétikai igényeket. A szép cserépkályhákat az igényes, jó keresetű családoknál inkább egy használható, de magas esztétikai tartalmú műtárgyként fogják építtetni. Sokan újra igényelni fogják ezeket a lakás díszét is jelentő iparművészeti alkotásokat. Reméljük, ismét lesznek olyan mesterek, akik az ilyen egyedi megvalósítású, hagyományos kandallók építésére vállalkoznak.

A cserépkályhák hőleadása az alacsony hőmérsékletű sugárzók kategóriájába sorolható. Ez a hőérzetnek előnyös tulajdonságot kölcsönöz. A cserépkályhák tüzelőajtaján keresztül, annak kis mérete miatt a tűz sugárzó hője alig érvényesül, míg a kandallóknál ez szinte elsődleges jelentőségű. További fontos különbség, hogy a cserépkályháknál a hőtárolás elsődleges, míg a kandallóknál kevésbé, ill. a fémből készült, ún. K-betéteknél a jelentősége még kisebb. A kandallóbetéteket, mint fém konstrukciót egy fatüzelésű kályhának tekinthetjük, ill. ezeknél a víz-, valamint légoldali hőhasznosítás optimális lehet. Ma már csak elvétve, véletlenül lehet olyan cserépkályhákat találni, amelyeket 40 évnél régebben építettek. A fatüzelésesek 8-15, míg a szén- és gáztüzeléses kiviteleket 2-3 évenként volt szükséges átrakni, és esetleg néhány csempét is pótolni kellett. Az átrakásokhoz mindig új samottbélést alkalmaztak. A fatüzelésű cserépkályhákat évenként egyszer célszerű volt kályhásmesterrel kikormoztatni. Ezt a kályha tetejének leszedésével gyorsan el lehetett végezni.

A német kályhás-kandallóépítési szakirodalomból kb. negyed évszázada ismerünk olyan megoldásokat, amelyeknél a klasszikus építésű kandallókba építettek be hőhasznosító kazánjellegű, csöves, terelőlapos szerkezeteket. Ez hazánkban nem tudott elterjedni, mert régebben hosszú ideig elsősorban a fa- és szilárd tüzelések teljes likvidálására törekedtek, mára viszont a kályha-kandallóbetétek térhódításával a hőhasznosító betétek feltehetően elvesztették jelentőségüket.

Péter bácsi, a fűtő
(Dipl. Ing. Agonás Péter)
2003.09