Az ukrán példa
2004/11. lapszám | VGF&HKL online | 11 590 |
Figylem! Ez a cikk 21 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Egy több mint tíz évvel ezelőtti ukrajnai (vagy magyar?) túra emlékei kísértenek. Átérve a határon már a vasútállomáson érdekes épületgépészeti megoldás ejtette rabul kis csoportunkat. Az illemhelyen derékig bebetonozott WC-csészéket láttunk, melyeket így csak nagy nehézségek árán lehetett volna ellopni.
Többnyire felfedeztük a magyar vonatkozásokat az építészeti emlékek múlt századi stílusában; a tiszta emberi arcvonásokban, a szegénységükben is takaros portákban, csendes templomokban, az ízes beszédben. Mindez felemelő érzésként hatott ránk a messzi "idegenben". Az ország belsejébe haladtunkban a településeken, az út menti élmények részeként feltűnt, hogy majd’ minden nagyobb létesítmény szerkezetkészen vagy éppen csak megkezdve állván folyamatosan pusztulva várt sorsa beteljesedésére. Ezt a szomorú kilátástalanságot viszont ukrán sajátosságként könyveltük el. Sok beruházás elakadt a tőke hiánya miatt, végképp elvetélt megannyi termelési vagy munkahely-teremtési lehetőség. Akkor és ott azt hittük, hogy ez velünk sosem történhet meg.
Napjainkra már teljesen elfeledkeztünk egy több mint tíz éve elakadt nagyberuházásról, amikor annak teljes befejezése szándékként most újra napirendre került. Az adott készültségi fok annak idején a befejezés közeli stádiumát tükrözte. A berendezések, a célanyagok, a különféle csőhálózatok mind a helyükre kerültek, de a birtokbavétel feltételei még nem valósultak meg. Kivételt képezett a kapcsolódó, régóta és folyamatosan működő objektumok átmenő ellátása. Azt teljesen el kellett készíteni, beüzemelni.
Megmozdult a kivitelezői csoportosulások színe-java, kiváltképp az a patinás, jó hírű szerelőipari cég, amelyik annak idején a gépészeti munkákat végezte. Ezt a beruházó és a versenytársak is megnyugvással vették tudomásul. Ennyi idő elmúltával a kész gépházak, a hűtő- és hőközpontok inkább muzeális értékekként tarthatók számon. Akárhány helyszíni bejáráson veszünk részt, a hatalmas feladat körültekintő meghatározására hosszú hónapokra lenne szükségünk, amire nincs lehetőség. A reaktorok közül elég, hogy ha a gőz-víz hőcserélőket vizsgáljuk. Tegyük fel, hogy még megvan a régi gyártónk. Nem tudnánk olyan nyilatkozatot kicsikarni tőle, miszerint a beépített eredetihez képest azóta sem tudott magasabb színvonalú terméket előállítani. Miért fontos ez a kérdésünk? Mert a majdani vállalkozási szerződésünkben nem a 10-15 évvel ezelőtti első osztályú munkát, hanem a mostani állapotok szerinti minőséget várják el tőlünk. Kis túlzással a megvalósított rendszer mára már kihullik az osztályba sorolásból, joggal feltételezhetjük annak nagybani elbontását. A közbeszerzési eljáráson nyert munkáknál ugyanis kevés lehetőség nyílik arra, hogy a megrendelőnkkel EU szabványoktól eltérő alkukat kössünk. (Ami viszont lehetséges a magánszférában!)
Ebben a hihetetlenül hosszúra nyúlt pangási időben sokat lehetett volna csiszolni a koncepciókon. Ha csak a rohamos fejlődést vesszük alapul, akkor módosultak a funkcionális lehetőségek, a biztonságtechnikai követelmények, a számítástechnikai alkalmazások, a munkazónák levegőrávezetési követelményei, a komfort biztosítása stb. Valószínűsíthetjük, hogy több helyen változtatnunk kell a befúvási és elszívási helyeken, légsebességeken is. Végül a zajszint minimalizálása és a környezetvédelem törvényi szabályozottsága, de az alkalmazandó technológia teljes átalakulása kényszeríti ki valamennyi berendezés felülvizsgálatát és megújítását.
A rendkívül időigényes, de elvégzendő feladatok tótágasra állítják a természetes szerelési sorrendet. Mindenekelőtt valamennyi rendszert üzembe kell helyeznünk annak érdekében, hogy lássuk, hogyan viszonyulnak a régi és az új elvárásokhoz? Egyáltalán milyen lehetőségeink vannak a repasszálásokra?
A tervezési koncepciók módosulására vegyük a legegyszerűbb példát. Akkoriban a fűtési rendszert 90/70-es hőfoklépcsőre tervezték. Most azonban 80/60-nal kell mennünk. Minden radiátorméret változik. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy öntöttvas tagos hőleadók vannak. Közcsavar, dugó, segédanyagok dolgában nincsen eltérés. Ugyanakkor az öntött formák nem pontosan ugyanolyanok, holott minden kályhát bővítő tagosítással meg kell hosszabbítanunk. Ha ez nem lehetséges, akkor vagy szellőztetési oldalon gondoskodunk a hőmennyiség pótlásáról, vagy külön radiátorként szereljük a hiányzó pár tagot. A hőskorból származó termosztátfejes radiátorszelepekkel is meggyűlhet a bajunk löketeltérés és esetlegesen a 30-as menet emelkedésének változása miatt. (Ha minden rendben lenne, akkor is el kell dobnunk minimum a szelepbetéteket, mert a mozgó tüske a hosszú tétlenségben és a porterhelésre teljesen beszorult).
Komolyabb problémáink is adódhatnak. Akkoriban nem alkalmazták a hidraulikai váltót vagy a fűtő-hűtő rendszervizek gáztalanításának mai, hatékony módszereit. Sok feladattal bővült az épületfelügyelet, de a nyomáskülönbség strangonkénti beállítása sem volt követelmény. A rendszer hidraulikai viszonyai így mindenképpen módosulnak. Jó a megérzésünk, ha a keringtető szivattyúk teljes körű cseréjével számolunk. A létesítmény közvetlen környezetében a vízellátás oldalán is történhettek olyan változások, hogy mostanra nyomásfokozó telepítésével kell számolnunk.
A légkezelőknél sem árt, ha az eredeti berendezés gyártóját megtaláljuk, aki felülvizsgálja azok működési feltételeit. Utólagosan végrehajthatunk olyan kisebb-nagyobb beavatkozásokat, amelyekkel közelíthetünk a korszerűbb típusok színvonalához. A szellőzési fejezetben is szinte tételenként kell feléleszteni az ősrégi munkakapcsolatokat. Önök jól gondolják azt is, hogy több mint tízévnyi üzemeltetési tapasztalat hiányával is meg kell küzdenünk, lényegében ez itt az egyik legnagyobb problémánk. Egy másik példával tudjuk ezt megvilágítani, melyben a folyamatosan nyitva tartó üzletközpont gépészeti átalakítása volt a feladatunk. Ott az eredeti kiviteli terv, valamint az üzemben tartás hosszú évei alatt eszközölt átalakítások összevetése sokat segített. Megbízhatóan mutatták az elméleti és a gyakorlati szempontok egységesülését. Ha visszatérünk esetünkre, akkor a múlt generációs koncepciós hibákat is meg kell keresnünk, amelyhez üzemeltető, illetve gyakorlati emberek szakvéleménye szükséges.
Mindezekből következik, hogy egyetlen területre sem adható ki korszerűségi nyilatkozat. Másrészt a szolgáltatók által akkoriban kiadott szakvélemények és engedélyek felett is jócskán eljárt az idő. Hiába számoltak annak idején a létesítmény igényeivel, ha azóta sem volt elvétel. Az így kiesett villamos-, hő- és egyéb, "újként" jelentkező teljesítményszükségleteket ismételten össze kell vetniük a lehetőségeikkel. Még az is előfordulhat, hogy új energiaforrással kell számolni, például a gazdaságos gázmotorok telepítésével.
Ez csak egy példa a halasztott beruházásokra, az ukrán modelltől távol állunk - vélhetnék sokan. Mondhatjuk erre azt, hogy az el sem kezdett létesítmények köre szinte felmérhetetlen. Ha néha meg is lódul egy kivitelezés irányába mutató folyamat, az az ajánlatok versenyeztetésével ki is fullad. Ebben az informatívvá szelídülő rövid szakaszban a résztvevők a ráfordításaikat üresjárati veszteségként könyvelik el. A tárgyalt esetünk kapcsán naivan úgy gondolhatnánk, hogy 10-15 évnyi idő a reménybeli felhasználónak biztosan elegendő, hogy nagy precizitással és részletességgel kidolgozza saját ajánlatkérésének valamennyi szempontját. De nem így történt. A szokványos gyakorlat szerint minden vállalkozó maga határozhatja meg a készre teljesítés árát, a létező legrövidebb időn belül.
Meyer József
