A távhőszolgáltatás átalakulása Magyarországon a rendszerváltást követően
2005/12. lapszám | Hernyák Imre | 4546 |
Figylem! Ez a cikk 21 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Ahhoz, hogy elemezni tudjuk a rendszerváltozás 15 évében történteket, először is azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen állapotban érkezett a magyarországi távhőszolgáltatás az 1990-es évekhez. A vizsgálat során kitekintek a tulajdonformákra, a hőtermelés és -elosztás, a fogyasztói berendezések műszaki jellegére, valamint az árak alakulására, illetőleg a díjfizetés kérdéseire is.
A magyarországi távhőrendszerek állapota a rendszerváltozáskor
A tulajdonformát tekintve a kép rendkívül egyszerű volt. Egységesen állami tulajdonban voltak a hőtermelést végző erőművek, illetve fűtőművek, a hőszolgáltatást végző vállalatok, sőt nagyobbrészt (a szövetkezeti lakásokat leszámítva) még a lakások is. A hőtermelésben alacsony szerepet töltött be a villamosenergia-termeléssel kapcsoltan termelt hő aránya, a hőt döntően forró vizes kazánokban (PTVM-50, KVGM-100) állították elő. A hő-távvezetékekre jellemzők voltak a vasbeton védőcsatornákba szerelt, hagyományos szigetelésű csővezetékek, az előre szigetelt, közvetlenül földbe fektethető rendszerek csak a ´80-as évek közepe tájékán jelentek meg.
A hőközpontok kialakítására jellemző minták voltak az akár több ezer lakás ellátását végző hatalmas szolgáltatói hőközpontok, amelyek az épületek felé már előszabályozott, többnyire 90/70 0C-os szekunder közeget állítottak elő, amit az épületek gyakorlatilag mérés (sok esetben újabb szabályozás) nélkül kaptak meg. Az épületek fűtési rendszerére jellemző volt az egycsöves rendszer, sőt jelentős volt az ún. átfolyós rendszerek száma is, ahol még a beavatkozás elvi lehetősége sem állott fent, hiszen a hőleadók csak kötőszerelvényekkel csatlakoztak a csőhálózathoz. A használati melegvíz-termelés is nagy szolgáltatói hőközpontokban került kialakításra, elosztása külön előremenő és cirkulációs alapvezetékekkel valósult meg, úgy, hogy az épületeken belül sokszor még függőleges cirkulációs vezeték sem került kiépítésre, a lakások pedig minden mérés nélkül kapcsolódtak a hálózatra.
Fentiek ellenére a fogyasztók szerették a távhőszolgáltatást, mert rendkívül tiszta és kényelmes volt. Az elszámolásra jellemző volt a fogyasztás mértékétől független átalánydíj, melyet jelentős mértékű állami árkiegészítés tett vonzóvá. Ezen okok miatt 1990-ig csak igen kis mértékű díjhátralék jellemezte a távhőszolgáltatást. Ami a fogyasztói állományt érinti, 1990-ben az országban 328 távhőszolgáltató rendszer működött, a fűtött lakások száma meghaladta a 638 ezret, mely akkor az összes lakásállomány 16,57%-át tette ki, jelentős volt az ipari (elsősorban gőzös) távhőszolgáltatás is, melynek volumene akkor meghaladta az összes értékesített hő felét (52%).
Harc a túlélésért
A rendszerváltozás forgatagában nagyon sokan úgy ítélték meg, abból kiindulva, hogy a távhőszolgáltatás fejlődése szorosan összefonódott a szocializmus tömeges lakásépítésével, hogy az is a régi rendszer itt maradt csökevénye, ezért sürgősen fel kell számolni. A helyzet akkor vált drámaivá, amikor 1991-ben egy tollvonással, egyik pillanatról a másikra megszüntették az árkiegészítést, és a fogyasztók nyakába szakadt a piaci távhődíj. Ekkor a távhőszolgáltatást korábban kifejezetten szerető fogyasztók is a távhőszolgáltatás ellen fordultak. Nos, a távhőszolgáltatás nem szocialista találmány! A mai értelemben véve is minden tekintetben távhőszolgáltatásnak minősülő energiaellátó rendszer első fogyasztója a United Bank hatalmas székháza volt New Yorkban, a Broadway és a Wall Street sarkán.
Noha a volt Szovjetunió tagállamaiban jelentős mértékben terjedt el a távhőszolgáltatás, hiszen világrekordként Moszkvában 1981-ben a lakások távfűtéssel való ellátottsági aránya elérte a 99%-ot, a távhőszolgáltatás még csak nem is szovjet találmány, hiszen Szentpéterváron már 1903-ban létesült egy távfűtőrendszer!
Magyarországon példa erre Knuth Károly munkássága is – akiről egyébként 2000-ben a szakma legmagasabb díját nevezték el –, aki már az 1932-ben közreadott Budapest távfűtése műszaki és gazdasági szempontból című tanulmányában kifejti: „Egy várost tényleg füsttől mentesíteni csak úgy lehet, ha sok száz kis fűtés helyett egy nagy fűtési központot építünk, és onnan föld alatti csatornákba elhelyezett acélcsövekben az egyes házakhoz vezetjük a gőzt vagy a forró vizet.”
Azt hiszem, nem kell különösebben indokolni azt, hogy a környezeti állapotok romlása miatt a távhőszolgáltatás szerepe mára még jelentősebb mértékben felértékelődött, elsősorban a közlekedés szennyezőanyag-kibocsátásával amúgy is súlyosan terhelt nagyvárosokban. Ezt támasztja alá a városomban (Debrecen) kidolgozott energiastratégia is, melyben az egyetem kutatói modellezték a távhőszolgáltatás esetleges megszüntetésekor kialakuló környezeti állapotot.
Az átalakulás folyamata
A tulajdonviszonyok változása
Az 1990-ben szabadon választott országgyűlés a helységekben lévő távhőszolgáltató rendszereket (hőtermelők, elosztóhálózat, hőközpontok) térítésmentesen a települési önkormányzatok tulajdonába adta. Sajnos ezen intézkedés nem volt teljes körű, mert nem terjedt ki a területi áramszolgáltatók tulajdonában lévő hőtermelő létesítményekre (erőművek, fűtőművek), ahonnan a távhőtermelés 60%-a származik, azok az 1995-ben lezajlott privatizáció eredményeként döntő részben nagy multinacionális cégek tulajdonába kerültek. Az elosztást végző távhőszolgáltató vállalatok tehát önkormányzati tulajdonba kerültek, melyeket azok rövid időn belül gazdasági társaságokká (rt., kft. stb.) alakítottak. A távhőszolgáltatási tevékenység végzését a mai napig döntő mértékben, a távfűtött lakásállomány mintegy 80%-át a ezek az önkormányzati tulajdonban lévő gazdasági társaságok végzik.
Említést érdemel két eltérő típusú üzemeltetési mód. Az egyik egy magyar tulajdonú szakmai befektető, az EGA-NOVA Kft. irányításával működő vállalatcsoport, mely koncessziós szerződés keretében üzemelteti több nagyváros (Szeged, Szolnok, Dunaújváros stb.) távhőszolgáltatását. A másik egy francia multinacionális cég, a Dalkia csoport tulajdonában lévő magyarországi cég, a Prometheus Rt. által 13 kisebb település távhőszolgáltatási rendszerének koncessziós szerződés keretében történő működtetése.
Fontos változás még, hogy a korábban állami tulajdonban lévő bérlakásokat előbb önkormányzati, majd nagy hányadban magántulajdonba kerültek.
Központi szabályozás
A távhőrendszerek működését hosszú időn keresztül csak alacsonyabb szintű jogszabályok (kormány-, illetve miniszteri rendeletek) határozták meg. Az első igazán átfogó szabályozás, mely megteremtette ennek az igazán fontos helyi közüzemi szolgáltatásnak a jogi keretfeltételeit, az 1998-ban elfogadott törvény a távhőszolgáltatásról. Ez a törvény beváltotta a hozzá fűzött reményeket, kiszámíthatóvá tette az ágazatban uralkodó viszonyokat, és emellett több nagyon fontos, újszerű kezdeményezést is tartalmaz, melyek a teljesség igénye nélkül a következők:
- előírta, hogy a villamosenergia-termeléssel kapcsolatban termelt hő energetikai hasznából a távhőszolgáltatókat is részesíteni kell,
- lehetővé tette a települési önkormányzatok számára, hogy környezetvédelmi és levegőtisztaság-védelmi szempontból a településen a távhőszolgáltatás fejlesztésére területeket jelölhessenek ki,
- előírta a távhő épületenkénti mérésének és elszámolásának kötelezettségét,
- általános közüzemiszerződés-kötési kötelezettséget csak a lakossági fogyasztók részére ír elő, a piaci viszonyok meghonosítása érdekében pedig az egyéb fogyasztóknak lehetővé teszi a szolgáltatóval történő egyedi megállapodást.
A távhőszolgáltatás területén nincs egységes előírásokat tartalmazó európai uniós irányelv, így ebből származó jogharmonizációs követelmény sincs, a törvény előírásai összhangban vannak több uniós tagállam jogi szabályozásával. Ezt a szabályt az élet azonban sok tekintetben meghaladta, ezért új távhőtörvény készült, melynek tervezete ez év február 22-én került általános vitára az országgyűlés elé. A törvényjavaslat kidolgozásánál a következő fontosabb elvek érvényesültek:
- a távhőszolgáltatásról szóló törvény rendelkezései álljanak összhangban az európai uniós jogharmonizáció keretében módosított, a piacnyitást lehetővé tévő, villamos energiáról, illetve a földgázszolgáltatásról szóló törvényekkel,
- a távhőszolgáltatás, elsősorban lakossági felhasználók esetében természetes monopolhelyzetet élvező szolgáltatás, ezért a felhasználót az e helyzetből fakadó hátrányoktól meg kell védeni,
- az átalánydíjas szolgáltatás megszűnése miatt kizárólagossá vált mért hőmennyiség szerinti szolgáltatásra és díjfizetésre irányuló jogviszonyt, a szolgáltató és felhasználó jogait és kötelezettségeit részletesen és egyértelműen kell szabályozni,
- a jogi szabályozás a távhőrendszer egyik szereplőjét (termelő, szolgáltató, felhasználó) se hozza aránytalanul hátrányos helyzetbe,
- a törvényi szabályozás vegye figyelembe a távhőrendszerek sokszínűségét, azt, hogy a hőtermelésben a nagy kapacitású létesítmények mellett terjednek a gazdaságos, kisebb kapacitású kapcsolt energiatermelő berendezések.
Az új távhőtörvény tervezete sem változtat azon a helyzeten, amely a magyarországi távhőszolgáltatás jellegzetessége, nevezetesen azon, hogy addig, míg a lakossági távhőszolgáltatás esetén a fogyasztó az épület közössége, a díjfizető a lakás tulajdonosa, bérlője, felhasználója. Ez azt jelenti, hogy a távhőszolgáltató köteles az épület által közösen elfogyasztott hőt a lakások légtere szerint felosztani, amennyiben a közösség más megosztási módot (pl. költségmegosztó készülékek szerintit) nem választ. Vagyis a távhőszolgáltató annyi számlát bocsát ki a lakossági fogyasztók felé, amennyi a fűtött lakások száma. E sajátos törvényi szabályozás miatt a magyarországi távhőszolgáltatók munkájában elsősorban a kintlévőségek elleni harc miatt igen jelentős szerep jut a számlázást, díjbeszedést és hátralékkezelést is végző értékesítési tevékenységnek.
Különleges szerepe van a központi szabályozásnak az árszabályozásban. A miniszteri rendelet, amely a már említett módon 1991. szeptember 30-tól megszüntette az állami fogyasztói árkiegészítést, 1991 nyarán született. Ezt követően az 1992. évben módosításra került az ártörvény, melynek értelmében a távhőszolgáltatási díjak megállapításának feladatai a helyi önkormányzatokra hárultak. Kivéve a közcélú villamosműben termelt hőt, melynek díjmegállapítása a Magyar Energia Hivatal előterjesztésében továbbra is miniszteri hatáskörben maradt. 2004. január 1-től az új villamos energia törvény értelmében az 50 MWe villamos teljesítmény alatti kiserőművek által termelt távhő díjmegállapítása is átkerült önkormányzati hatáskörbe.
Új elem az állami fogyasztói árkiegészítések történetében, hogy a földgáz világpiaci árának folyamatos emelkedése miatt 2003. október 1-től ismételten bevezették a 12 éve megszüntetett lakossági árkompenzációt. Mivel ebbe a rendszerbe bevonták a távhőtermelőket is, legalább nem romlott a távhőszolgáltatásnak a lakossági földgázszolgáltatással szemben korábban kialakult jelentős versenyhátránya.
Helyi szabályozás
Mint a fentiekből is kitűnik, a távhőszolgáltatási tevékenység irányításában rendkívül fontos a helyi önkormányzatok szerepe. Törvényi felhatalmazás alapján az önkormányzat adja ki a távhőszolgáltatók és távhőtermelést is végző 50 MWe villamos teljesítmény alatti kiserőművek működési engedélyét. Ugyanebben a körben ő végzi a hőtermelői, illetve a távhőszolgáltatási díjak megállapítását, és szabályozza a díjalkalmazás módját is. Megállapítja az országos tüzelőanyag-hiány esetén alkalmazott fogyasztói korlátozás sorrendjét. Meghatározza a távhőszolgáltatóknak, illetve -termelőknek a fogyasztóvédelmi érdekképviseletekkel való együttműködésük rendjét. Megjelöli a települések azon részeit, melyeket szabályozási tervében, környezetvédelmi és levegőtisztaság-védelmi szempontból a távhőszolgáltatás fejlesztésére jelöl ki.
Ezzel a törvény adta lehetőséggel nem minden önkormányzat élt. Például Budapest 23 kerületéből egy sem, Debrecen városa azonban igen.
(Folytatása következik)
