Ivóvizeink, vízbázisaink védelme

2005/7-8. lapszám | VGF&HKL online |  4673 |

Figylem! Ez a cikk 21 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Hazánk lakosságának vízellátását mintegy 95%-ban parti szűrésű-, talaj-, karszt-, illetve rétegvizek (összefoglalóan felszín alatti vizek) szolgáltatják. Ivóvizeink, ivóvízbázisaink védelmének szükségességét már több mint 100 éve felismerték, hiszen az első hidrogeológiai védőterület létesítését – hozzáértő szakemberek javaslata alapján – az 1900-as évek elején rendelte el a magyar királyi földművelésügyi miniszter. Láthatjuk, hogy a vízminőség megóvása, jó állapotban való tartása, illetve a jó állapot regenerálása Magyarországon nem új találmány, ennek évszázados hagyománya van.

A közvélemény a XXI. századot a víz évszázadának tekinti, mert a globális problémák között az egyik legjelentősebb feladatot az emberek vízzel, és főként egészséges ivóvízzel való ellátása jelenti. Ezt erősíti meg, húzza alá az Európai Unió „A közösségi cselekvés kereteinek meghatározásáról a víz-politika területén” című, 2000. december 22-én hatályba lépett, 2000/60/EK irányelve (a továbbiakban: Víz Keretirányelv), mely az EK új víz-politikája ér-vényesítésének legfontosabb eszköze. Előírásai szerint az Európai Unió tagállamaiban 2015-ig jó állapotba kell hozni a felszíni és felszín alatti vizeket, és fenntarthatóvá kell tenni ezt a jó állapotot. Ennek érdekében első lépésként 2009-ig meg kell ismerni a jelenlegi állapotot, benne az ivóvízellátásra igénybe vett vízbázisok jelenlegi állapotát is. Az irányelv jelentőségét elsősorban az adja, hogy egységes keretbe foglalva szabályozza a felszíni, felszín alatti vizek mennyiségi és minőségi védelmét, a pontszerű és diffúz szennyező-forrásokkal szembeni fellépést, és előírja a vizek jó állapotának eléréséhez vezető intézkedések vízgyűjtő szintű összehangolását. Ennek Magyarország számára kiemelt jelentősége van, mert Magyarország egész területe a Duna vízgyűjtőjében fekszik, és a Víz Keretirányelv szerint az egész Duna-medencét kell vízgyűjtő területnek tekinteni.

A vízbázis-védelem törvényi alapját az 1964-ben elfogadott vízügyi törvény, majd az ezt követő, 1995. évi LVII. törvény teremtette meg. Eszerint; a felszín alatti vizek és azok víztartó képződményei kizárólagos állami tulajdont képeznek. Továbbá az ivóvízellátást, az ásvány- és gyógyvízhasznosítást szolgáló vagy erre kijelölt vizeket védőidomainak, védőterületének kijelölésével és fenntartásával fokozott védelemben és biztonságban kell tartani. A védőidomok kialakításának követelményeit a 123/1997. sz. Kormányrendelet határozza meg. A vízművekkel feltárt (626 db), valamint a még használatba nem vett (ún. távlati, 86 db) 712 vízbázis sérülékeny, nincs természetes védőrétege, azaz a kőzetekben tárolt és mozgó vizet a felülről jövő, esetleges szennyeződéstől semmi sem védi meg. A felszíni eredetű szennyeződés vagy már megjelent a vízben, vagy potenciálisan bármikor megjelenhet (a talajvizek regionálisan veszítettek minőségükből, a mezőgazdasági területek alatt nitrátosak, míg az ipari területek alatt nehézfémeket, higanyt, klórozott szénhidrogéneket – pl. Szekszárd esetében – stb. tartalmaznak). A sérülékeny vízbázisokból ellátott települések között jelentős lakosság-számú városok (pl. Budapest, Miskolc, Pécs, Szekszárd stb.), valamint kis lélekszámú falvak egyaránt megtalálhatók.

A Lőtéri vízbázis

A vízbázisok elszennyeződésével járó hatásokat és következményeket egy konkrét, gyakorlati példával szeretnénk bemutatni. Ez a Szekszárd város vízellátását szolgáló, ún. Lőtéri vízbázis klórozott szénhidrogén-szennyezettsége. A klórozott szénhidrogének problémájával az országban – bár valószínűleg az iparvidékek talajvizeiben előfordulhatott – a ´90-es évek elejéig nem foglalkoztak. Az irodalmi adatok szerint a szennyezés olyan ipari üzemek környezetében keletkezik, ahol klórozott szénhidrogén-alapú oldószereket gyártottak vagy felhasználtak. Részben a törvényi szabályozás hiánya, részben gondatlanság miatt ezek a talajba, s ezen keresztül a talajvízbe kerültek.

1993 májusában jelezte a Pannónia Sörgyár Szekszárdi üzeme, hogy külföldi partnerük (Pepsi Cola) minőségellenőrző laboratóriumi vizsgálatai szerint a hálózati ivóvíz számottevő cisz-1,2-diklór-etilént (továbbiakban DCE) tartalmaz. Ezt követően a vízmű célirányos vizsgálatai megállapították, hogy a vízmű déli kútcsoportjai közül a „C”, „D”, „E” és „F” jelűekben 200-1200 g/l közötti DCE-koncentráció van. A Vízmű által megbízott VITUKI Rt. egy szenynyező gócot mutatott ki, azonban sem a múltban, sem a vizsgálat idején a szennyeződéssel kapcsolatba hozható szennyező forrást nem találtak.

A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM) az állami felelősségi körbe tartozó szennyezett területek kármentesítésére országos programot indított be, és az első 15 kiemelt objektum közé rangsorolta a Szekszárd Lőtéri vízbázist. A beadott pályázati anyag alapján a KTM az 1997. február elején aláírt szerződésében az ENVICOM Mérnöki és Számítástechnikai Kft.-t bízta meg a tényfeltárás elkészítésével.

A tényfeltáró munkálatokról készült dokumentáció alapján a KTM megállapította, hogy a mentesítés megkezdése előtt részletes tényfeltárást kell végezni, és célirányosan folytatni kell az 1997. tavaszán (I. ütem) végzett feltárásokat az addigi eredmények felhasználásával. A részletes tényfeltárás célja a CH-szennyezés célirányos feltárásának és eredetének pontosítása, az addig lehatárolt diklór-etilén legoptimálisabb mentesítési helyeinek feltárása, a mentesítési alternatívák meghatározása, a kármentesítés üzemi körülményeinek modellezése és a DCE koncentráció időbeni változásának megállapítása volt. A munkálatok műszaki tartalmát a KGI által készített 31-II.20 munkaszámú „Részletes tényfeltárás és megvalósíthatósági tanulmány, pályázati műszaki dokumentáció (I/B szakasz) Szekszárd Lőtéri vízbázis klórozott szénhidrogén-szennyezettsége” című pályázati anyag, az ENVICOM Kft. kiírást figyelembe vevő ajánlata, továbbá az ezeken alapuló műszaki ellenőrrel történt pontosítás határozta meg. Ennek megfelelően elkészült a részletes tényfeltárási munkálatok kutatási és engedélyeztetési terve. Ezeket az illetékes hatóságok – egyeztetés után – engedélyezték.

A feltárási terv az alábbi munkálatokat tartalmazta:

• geofizikai mérések (VESZ) a feküdomborzat meghatározására,
• feltáró fúrások létesítése a szennyező gócok határainak pontosítására (11 db),
• figyelőkutak telepítése (4 db),
• vízmintavétel a DCE-koncentráció eloszlásváltozásának meghatározására,
• gyűjtőfúrás létesítése,
• DE-101. sz. fúrásnál levegőztető rendszer kiépítése,
• kémiai vizsgálatok a szénhidrogének arányának meghatározására.

A vizsgálati program végrehajtása után lehetőségünk volt a DCE-eloszlás megállapítására, valamint a szennyezettségi kategóriák meghatározására, azaz:

A kategória: ebbe a csoportba tartoznak az 50-500 µg/l közötti koncentrációk, mely kategóriát gyengén szennyezettnek tartunk. Ez az a tartomány, amely magában foglalja a magasabb kategóriák mentesítésére vonatkozó határértékeket, azaz azokat a koncentrációkat, melyeknek elérésekor a mentesítés befejezhető. Abban az esetben ugyanis, ha 500 µg/l-nél nagyobb koncentrációk nem fordulnának elő, nem volna szükség a mentesítési manőverre.

B kategória: szennyezett kategória, melynek határértékeit az 500–1000 µg/l koncentrációértékek jelzik.

C kategória: ebbe a csoportba az erősen szennyezett területek tartoznak. A „C” kategória határait az 1000 és az 5000 µg/l diklór-etilén koncentrációk képezik. A csoport felső határértékét azért vontuk meg az 5000 µg/l DCE-tartalomnál, mert ez már több nagyságrendi változást jelent az ivóvízre meghatározott 50 µg/l határértékhez képest.

D kategória: az igen szennyezett területeket jelzi, ahol a DCE oldott mennyisége a vízben meghaladja az ivóvízre meghatározott 50 µg/l határérték 100-szorosát, azaz az 5000 µg/l-t.

Az A kategóriába 2 260 400 m² szenynyezett terület tartozik, mely az egész terület 90,5%-a. A B kategóriába az egész terület 7,1%-a (176 700 m²), míg a C kategóriába 2,4%-a (59 700 m²) tartozik. Külön D kategória nem volt elkülöníthető, habár a BHG területén 1 mérés DCE-koncentrációja 5000 µg/l fölé esett. Látható, hogy jelentősebb gócok a feküagyag horpáihoz képest mindig mélyedések körül találhatók, azonban nem a legmélyebb helyzetben (a feküagyag jelenlegi ismertségi fokának megfelelően). Két helyen vizsgáltuk a talajvízben levő DCE-koncentráció mélységi változását. A Vízi Társulatnál megállapíthatjuk, hogy a kimutatott gócban a felszíntől számított 10 méter mélységig (talajvízszint alatt 4-5 m) az ÁNTSZ által megszabott 50 µg/l határérték alatti a koncentráció. 15 méter alatt a víz koncentrációja 5000 µg/l-nél nagyobb. A közbenső zónában 2-3000 µg/l-es koncentrációkra lehet számítani. Az agyagfelszínen lévő horpában pedig mm-es, esetleg néhány cm vastagságú, „tiszta”, eredeti, bomlás nélküli anyag valószínűsíthető. A MEZŐGÉP volt telepe környezetében a 7-1 és a 7-2 fúrásokból ismeretes a koncentráció mélységi változása. A 7-2 fúrásban 7 méter mélységből vett minta 1823, míg a 19 méterből vett minta 4560 g/l koncentrációt mutatott. Tehát itt is lehet kis mennyiségű szabad fázissal számolni.

A tényfeltáró munka keretében 3 olyan vizsgálatokat is végzett az ENVICOM Kft., melyeknek célja az volt, hogy adatokat kapjunk a tényleges kármentesítési munkálatok tervezéséhez. Ezek közül egy már meghaladta a kísérleti fázist, és hozzájárult a tényleges kármentesítéshez, valamint ahhoz, hogy az ivóvízhálózatba ne kerüljön határérték feletti DCE-tartalmú víz.

A vízbázisvédelem jelenlegi helyzete

Az önkormányzati törvény a lakosság jó minőségű ivóvízzel történő ellátását a helyi önkormányzatok feladatává tette. A megvalósítás érdekében a közművagyont, beleértve a vízbázisokat is, az állam az önkormányzatoknak átadta. A közművagyon átadása során vetődött fel, hogy a korábban is fennállt védelmi kötelezettséggel az állam nem tudott hiánytalanul elszámolni. Az esetek többségében a vízellátás nagyarányú fejlesztésének időszakában nem végezték el a vízbázisok védelmét szolgáló kutatásokat, nem épültek meg a vízellátás biztonságát szolgáló figyelőrendszerek. Az ivóvízbázisok védelmének célprogramjáról szóló kormányhatározat szerint költségvetési keretből az állam végezteti el a munka korábban elmaradt, de igen fontos részét, amit a szaknyelv állapotfelmérésnek (diagnosztikának) nevez. Az előző, gyakorlati példából világosan kitűnik, hogy a törvényi szabályozás hiánya, az átgondolatlan intézkedések, és nem utolsó sorban az emberi felelőtlenség milyen károkat okoz, amelyeknek kiküszöbölése 100 milliós nagyságrendnyi ráfordítást igényel. A Kormány tehát – felismerve a vízbázisok védelmének szükségességét – a 2249/1995. (VIII. 31.) rendeletében gondoskodott a sérülékeny vízbázisok biztonságba helyezésének anyagi fedezetéről. Kétévi előkészítő munka után 1997-ben indult el a sérülékeny vízbázisok biztonságba helyezésének beruházási folyamata, mely szakmailag a már hivatkozott 123/1997. (VII. 18.) Korm. rendeleten alapszik („A vízbázisok, távlati vízbázisok, valamint ivóvízellátást szolgáló vízilétesítmények védelméről”).

A munkálatok egységes értelmezése és műszaki tartalma érdekében metodikai útmutató készült a sérülékeny vízbázisok diagnosztikai munkálataihoz. Ebben vízfajtánkként határozták meg azokat a műszaki irányelveket (vízföldtani helyzet feltárása, rétegparaméterek feltárása, észlelőkutak létesítése, a hazai és az EU előírások szerinti vízkémiai elemzések, tényleges és potenciális szennyezőforrások felderítése, a vízmozgás hidrodinamikai és transzport modellezése stb.) melyeknek alapján összehasonlítható módon lehet értékelni az egyes vízbázisokat. Az egyes vízbázisoknál a diagnosztikai munkálatok két ütemben készülnek el. Az első ütemben eldöntik, hogy a vízbázis valóban sérülékeny-e, és az adott feltételek mellett a vízbázis megvédhető, megmenthető-e. Ha igen, akkor a második fázisban határozzák meg a védőidomokat és a szükséges intézkedéseket. Az ily módon végrehajtott vízbázis-diagnosztikai program nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó (ha csak nem egyedi jellegű), és a magyar vízügyi szakemberek hozzáértését, korszerű, komplex gondolkodás módját dicséri.

1997 és 2004 között 229 db sérülékeny vízbázis diagnosztikai munkálatai fejeződtek be. Az 1. ábrán látható, hogy igazgatóságonként miként áll a helyzet, vagyis hány vízbázisnál fejeződtek be a munkálatok, és mennyi van még hátra A 2. ábrán a vízbázis-védelmi munkálatokra (diagnosztika) a költségvetésben előirányzott és a ténylegesen ráfordított összegeket láthatjuk évi bontásban. 1997 és 2004 között a költségvetés összesen 12,1 milliárd forintot irányzott elő, a tényleges ráfordítás 11,4 milliárd forint volt. Látható, hogy 2002-től a források jelentősen csökkentek. 2004-ben a tényleges ráfordítás az eredeti költségvetési előirányzat mintegy 40%-a volt. A 3. ábra azt mutatja, hogy 2003 végéig a működő és a távlati vízbázisok hány százalékánál fejeződtek be a munkálatok (ezeket az arányokat a 2004-es év lényegesen nem változtatta meg). Ha az ábrán látható trend folytatódhatna, akkor a hátralevő vízbázisok diagnosztikai munkálatai 2015-re fejeződnének be. A helyzet azonban ennél is rosszabb és szomorúbb, mivel a költségvetési tervezet 2005-re megakasztja a diagnosztikai munkálatokat, sőt, a tervezet szerint 2008 előtt nem is lehet számítani a folytatásra. Tévhit az illetékeseknek az az elképzelése, hogy a diagnosztikai munkálatok szüneteltetését, illetve az EU források e célra történő megnyitását (2007-2008) követően a források megnyílása esetén gyorsított ütemben lehet a feladat végére járni. Ugyanis a munkálatoknak tematikában meghatározott sorrendje és időütemezése van, melyet csak a minőség rovására lehet felrúgni. A felszín alatti vizeknél nem lehet előbb vízmintát venni és megelemeztetni, majd utána lefúrni a mintavételi kutat. Ebből következik, hogy az ország az EU irányelvekben rögzített határidőkre az általa vállalt feladatait nem tudja teljesíteni.

A sérülékeny vízbázisok állapotfelmérésének programját egy kormányhatározat alapozta meg, garantált finanszírozási forrással. A beruházás menetét, ütemezését és annak megvalósulását akadályozza meg a forráshiány. Sajnálatos, hogy mindez akkor következik be, amikor a „szemét szőnyeg alá söprése elv” helyett végre egy odafigyelő, elvárásokat megfogalmazó preventív védelmi stratégiát sikerült kidolgozni, elkezdeni. A munkák leállítása e helyes koncepció teljes feladását jelentené.

Dr. techn. Böcker Tivadar
aranyokleveles geológusmérnök, a műszaki tudományok kandidátusa, a „Szövetség Ivóvizeink Védelméért” közhasznú egyesület elnöke

---