Üzlet vagy élvezet
2005/10. lapszám | Veresegyházi Béla | 3638 |
Figylem! Ez a cikk 21 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Ne ijedjenek meg – vagy reménykedjenek, ki-ki vérmérsékletétől függően -, a cikk címe nem valami tiltott vagy elítélendő dologra utal. A magyarázat egyszerű: riportalanyunk szerint a szakma igazi szeretete nem összeegyeztethető a cégvezetéssel: vagy-vagy. Egy főnök munkája nagyrészt adminisztrálásból, menedzselésből, alkuból és megbeszélésből áll, nem jut ideje a jó öreg, kézzelfogható épületgépészetre. Akkor hát lássuk Varga Lászlót, aki éppen ezért sohase lett (túlságosan) nagy főnök.
László jó fél évszázada Miskolc Vasgyár városrészében született, egy igazi munkáskörzetben, ami nevében hordva végzetét, azonnal a gépészet felé vezérelte. Édesapja is vasas volt, forgácsoló művezető, ő maga pedig már ötéves korától átjárt a szomszédba, az idős lakatosmesterhez segíteni. „Gyere isten bogara, tartsál rá” – volt az öreg szavajárása, amikor a sparherd kilyukadt, és László különböző csöveken, udvari csapokon tanulta ki a mesterség alapjait. Az alapozás következő lépcsőfoka a gépipari technikum volt, ahol – mivel gyerekkori vágya volt, hogy vízre szálljon – általános gépészként végzett. Álma – félig-meddig – beteljesült, amikor a szakmunkás-bizonyítvány kézhez vétele után felvették a MAHART-hoz, az egyetlen szépséghiba az volt, hogy mivel még nem volt katona, tengerre, külföldre nem mehetett. Így sem panaszkodott, hiszen a folyamhajózásnál szép időket töltött. Egy hajón rengeteg gépészet van, kezdve a hatalmas Riello-kazánoktól a kipufogó hulladékhőjéből nyert használati meleg vízig. Hét évig hullámzott alatta a Duna és a Tisza, Regensburgtól a Fekete-tengerig (már a katonaság után).
A kedvencei a hatalmas vontatók voltak, no meg a SZOT Budapest gőzhajó, amelyben pakura-fűtésű gőzkazán dohogott, a kéthengeres gőzgép hajtotta lapátok szelepüléseit pedig minden hétvégén fel kellett marózni és -csiszolni a kavitáció miatt. Ezen az üdülőhajón a standard gépészeten (szivattyúk, gőzmotor stb.) kívül még lakóházakra jellemző dolgok is voltak, például a kabinokban lévő fürdőszobák, ahol a lányok időnként meztelenül ugráltak ki a zuhany alól a szabályozhatatlan gőzfűtésű hőcserélők miatt. Közben megnősült, egy hajóstársa lányát vette el.
Édesapja halála szólította haza, Miskolcra ebből a szabad agglegényéletből. Miután rendezte a családi ügyeket, nem maradt sokáig munka nélkül; tapasztalata, munkakedve egy felkérést kamatoztak a Lenin Kohászati Művekhez, ahol hidraulika-lakatos csoportvezető lett. Itt újabb – mesebeli – 7 évet töltött, és megismerkedett az épületgépészet újabb szeleteivel, a vágógyűrűvel és a lapostömítéssel. A Borsodtávhőnél, szakmai pályafutása következő állomásán már épületgépészeti csoportvezetőként számítottak rá. Ő ugyan mondta, hogy konkrétan épületgépészettel, főleg azonban távfűtéssel sohasem foglalkozott, ám a Távhőnél bíztak benne, és nem is kellett csalódniuk. A vezetékrendszer és a kiszolgáló létesítmények karbantartása, üzemeltetése tartozott hozzá, sőt, a kivitelezés is (pl. hőközpontok). Iskolák, lakások vezetékeit cserélték, valamint néhány szakadást (csúszni kezdett az Avas) is kijavítottak.
1981-ben, amikor lehetőség nyílt rá, GMK-t alapított néhány társával, és mindent csináltak, ami épületgépészet, kivéve a vizet, bár maszekban arra is vállalkozott. A Borsodtávhőnél a rendszerváltás után megindult az átszervezés, a leépítés, nem maradt a cégben túl sok perspektíva. Varga László is lépett, kapcsolatba került egy budapesti kft.-vel, ami folyamatosan Németországban vállalt munkát, mint német fővállalkozók, generálkivitelezők alvállalkozója, hozzájuk szegődött el épületgépészeti építésvezetőnek. A németeknél aztán volt része mindenben, ami szépséget az épületgépészet tartogathat a Geberittől a Mannesmannig, a feketecsöves fűtésszereléstől a horganyzott, menetes kötéses gázszerelésig (ami itthon tilos).
Nagy kedvvel csinálta a kis tanyák rákötését a szennyvíz-hálózatra (Németországban nincs emésztő, ott mindent rákötöttek a hálózatra). Érdekes kihívás volt az Audi fröccsöntő-üzeme, ahol a présszerszámok visszahűtését megoldani hivatott új berendezést kötötték, csövezték be, úgy, hogy közben a régi rendszer is üzemelt. Itt, amikor elkészültek egy-egy szakasszal, szombat esténként 10 órától vasárnap estig nyomáspróbázhattak és ráköthettek a régi hálózatra, mert csak ennyi időre állt le a munka – nem kell mondani, ez mekkora precizitást követelt tőlük, a kivi- telezőktől.
Düsseldorfban a Vodafone-ház 22 emeletes épületének tűzoltó- és ivóvíz-vezetékét, valamint az SML szennyvíz-vezetéket kivitelezték, illetve az irodák légtechnikai csőrendszerét. Münchenben a pasingi, illetve a Modern Képtár légtechnikai vezetékeit szerelték. Szabad idejében – a maga helyén kezelve a jellemzőbb sörözést – az ócskapiacokat járta, no és mit vásárolt? Szerszámokat, újat, régit, kereket, szögleteset, készletet és darabot. Bizony egy épületgépész a piacon sem tagadja meg önmagát. Másik kedvenc időtöltése a helyi nevezetességek, képtárak, múzeumok, várak felkeresése volt. (Speciális ajánlata a Stuttgart-környéki Lichtenstein vára, amelyet egy ékszerdobozhoz hasonlított.)
A németországi szép időket megszakította az ún. kivárás, amikor 4 kint töltött év után haza kellett jönnie 2 évre. Itthon, Miskolcon a Cementipari Gépjavítónál vállalt munkát, hatalmas méretű cementipari berendezéseket gyártottak és építettek be. Jól jött ekkor a gépipari tudás, mert lényegében egyedül ő tudta a terepen dolgozók közül kiszerkeszteni az áthatásokat. Később több cégnél is volt; szerepelt a palettán a HVG-székház fűtése, a Gresham-palota sprinkler-rendszere, a Százhalombattai Erőmű pakuravezetékének duplikációja (védőcsőbe helyezése) – itt ultrahangos vizsgálatú, minősített hegesztéssel dolgoztak. Hogy ez miért érdemel említést? Mert Varga László szerint minden munkájában az alapképzésére építkezett, amit a gépész-iskolában megtanult, viszsza-visszaköszönt, és elkísérte egész életén át.
Még Magyarországon részt vett az Asia Center fűtésének, fan-coilos rendszerének kivitelezésében, majd az Airport Business Park fan-coil-, folyadékhűtő- és hőközpont-telepítésében. Azt hiszem, mindenkiben felmerül a kérdés, hogy hogyan fért bele mindez az itthon töltött két évbe (avagy a németországi munkák a 4-be). Hiszen amit fentebb vázlatosan felsoroltunk, két jó, éppen nyugdíjba vonuló épületgépész teljes szakmai múltjára elég lenne. Varga László magyarázata egyszerű: sohasem szerette a lötyögős állásokat, az olyan munkahelyeket, ahol egy-egy projekt után hónapokig nem történt semmi, esetleg apró-cseprő fusizásokkal töltötték ki az időt és termelték meg a fennmaradáshoz szükséges összeget. Ő mindig ugrott a munka után; amikor valahol befejeződött a beruházás, már kereste a következőt. Így szállt cégről cégre, és mindenhol szívesen fogadták, mert jolly jokerként széles spektrumot átfogó szakértelme, munkaszeretete és nem utolsó sorban vezetői, irányítói vénája garancia volt a jó munkára.
Németországba visszatérve folytatódott a vándorút. A stuttgarti régi Nemzetközi Szállodában épületgépészeti rekonstrukciót végeztek, teljes armatúra-cserére került sor (szelepek, szivattyúk stb.). A Porsche kísérleti üzemében folyadékhűtős rendszer lett telepítve, Mainzban és Frankfurtban víz- és szennyvízvezeték-rendszert szereltek. Németország az ígéret és a csalódás földje volt László számára. Az ígéreté, mert azt a munkát végezhette, amit szeret, méghozzá magas színvonalon, érdekes projekteken. És a csalódásé, mert bár a német emberekkel, a közvetlen munkatársakkal, szakemberekkel végig jó volt a magyarok kapcsolata, 2005-ben a hatóságok bekeményítettek, és adminisztratív úton kiszorították a külföldieket az épületgépész (és még több más) piacról. A kérdés – bár már nem a hazatért magyaroké – az, hogy ki fogja betölteni a helyüket? Mert – Varga László szerint – ugyan van elég képzett szakembe-rük, csakhogy azok nem vállalnak el mindent, hiszen éppen ezért volt szükség a külföldiekre. László tapasztalata alapján a német szakik jóval lassabbak, mint a magyarok, nem teljesítményorientáltak – hétvégi munkáról szó sem lehet –, és persze sok olyan munka is van, amit el sem vállalnak. A szervezésben jók – lásd a pörgős, célra törő Baubespre-chung-okat, építési megbeszéléseket, amiket a magyarok csak Muppet Show-nak neveztek –, de a kivitelezésben nem.
Az idén tavaszi hazatérés nem ment zökkenők nélkül. Lánya, fia már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, viszont az unokák az ő – addig csak vasalásra használt – ágyán aludtak, ha átjöttek, mert így szokták meg, Lászlót pedig kiküldték a heverőre! Felesége, aki annak idején nagyon nehezen viselte huzamosabb távolléteit, mostanra teljesen önálló lett, bizony, újra össze kellett szokniuk. A másik a munka. Miskolcon, számítása szerint kb. 15%-os a munkanélküliség, a keresetek is kicsik. Régi magánmegrendelői, akiknél azelőtt maszekolt, új mestert kerestek, azokat vissza kellett csalogatni, hogy a mellékes meglegyen (no meg nem telhet munka nélkül el egy nap). Főállásban egy több társasház kivitelezését bonyolító cég épületgépészeti vezetője; hozzá tartozik az anyagbeszerzéstől a kivitelezésig minden.
Végszóként visszatérünk cikkünk címére, illetve a bevezetőben leírtakra. Szóval miért is nem lett Varga László vállalkozó, mikor látszólag minden alapja megvolt hozzá? Az okok egymásra épülnek. A legkisebb – de nem elhanyagolható – az alaptőke hiánya. Egy súlyosabb érv a vállalkozás ellen az, hogy a főnöknek a szaladgálás mellett általában nem jut ideje az épületgépészetre, márpedig ő mindig ezt szerette igazán. (Itt vissza lehet utalni az iskolára, ahol a szakma szeretetét belénevelték, de a menedzseri magatartást – akkoriban – nem.) A harmadik tényező az, hogy –- álszerénységet félretéve – szerinte senki sem tudja úgy megcsinálni azt, amit kell, mint ő, aki mindig örök garanciát vállalt munkáira. De a legfontosabb dolgot gyermekkora szomszédja, az öreg lakatos mondta, amikor megkérdezték tőle a gyárban, hogy elvállalná-e a művezetőséget, és beköltözne-e az irodába. A mester válasza ez volt: „Bevihetem a satut?”
