A gázellátás korai története
2006/4. lapszám | Cséki István | 3741 |
Figylem! Ez a cikk 20 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Manapság, amikor az orosz-ukrán gázválság kapcsán előtérbe került Magyarországon a földgázellátás kérdése, nem érdektelen némi tájékozódás arról, hogyan is kezdődött és bontakozott ki az európai gázfelhasználás.
A szénhidrogének szénből és hidrogénből álló szerves vegyületek. Lehetnek természetes vagy mesterséges eredetűek. A kőolaj és a földgáz természetes eredetű (élő szervezetek bomlásával, átalakulásával keletkezett) szénhidrogének elegye. A földgáz alacsony szénatomszámú, gáz halmazállapotú szénhidrogéneket, a kőolaj magasabb szénatomszámú telített és telítetlen, szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú szénhidrogéneket tartalmaz. A Föld szilárd kérgében található szénhidrogének (kőolaj és földgáz) felkutatásával, kitermelésével, feldolgozásával foglalkozó iparág a szénhidrogénipar. Két nagy ágazata a szénhidrogén-bányászat, valamint a szénhidrogén-feldolgozó ipar. A földgáz természetes módon, kb. 600 millió évvel ezelőtt keletkezett a tengerek mélyén elhalt élőlényekből, a felgyűrődő kőzetek hatására, a levegőtől elzárva és magas nyomáson. A földgáz a növényekben szén és szénvegyületek formájában elraktározott napenergiát zárta magába, vagyis nem más, mint "napenergia a földből. 85-98% közötti mértékben metánból és egyéb szénhidrogén- vegyületekből áll. Nem mérgező gáz. A földgáz kitermelése először is nagyszabású kutató- és feltárómunkát jelent tudósok ezreinek, akik majd fúrótornyokon, bonyolult műszaki berendezések segítségével termelik ki a földgázt a föld vagy a tengerek mélyéről. A kitermelés után következik a fogyasztókhoz történő szállítás, mely hosszú és biztonságos földalatti vezetékeken keresztül történik. A földgázt az elégetéshez szükséges gázhalmazállapotban szállítják, majd így kerül szétosztásra és felhasználásra is.
A szénhidrogéneket már nagyon korán ismerték természetes előfordulásaikból. Magyar nyelvű írott forrásainkban a "szurok" szó 1075-ben, az "olaj" szó 1309-ben jelent meg először. 1358-ban a honti erdőkben fellelhető "szurkos patakok"-at említi az egyik oklevél. 1536-ban Oláh Miklós: Hungaria című művében egy Szi-lágy megyei természetes előfordulást ír le: "Nem hallgathatom el, hogy van Magyarországon olyan ragacsos föld is, amelyből, mint a viaszból, gyertyákat, fáklyákat és világító szereket is csinálnak, azonban a szaguk kellemetlen." Szenczi Molnár Albert latin-magyar szótárában (1604) a kőolajat a következőképpen határozta meg: "petróleum: kősziklából csöpögő olay". Pápai-Páriz Ferenc latin-magyar szótárában (1767): "Naphtha Gr. Szurkos gyanta, mellyen a láng mondhatatlan képet kap. Kő-olaj". Fridvaldszky István 1767-ben írt le egy erdélyi kőolaj- és földgáz-előfordulást az Erdély ásványkincseiről szóló könyvében. Az akkor még a kének csoportjába sorolt petróleumról, aszfaltról, naftáról írja, hogy azt a Közép-Medgyes mögötti árokból meregetni lehet.
Az éghető ásványok, a gyanták és kőszenek csoportjába tartozónak véli a kőolajat és aszfaltot M. Ferdinánd Jakab (1778). Benkő Ferenc ásványtani rendszerében (Magyar mineralógia, 1786) a földolaj, petróleum a "lágy enyvek", a földszurok és aszfalt a "kemény enyvek" csoportjába tartozik. A kőolaj összetételére vonatkozó első tudományos vizsgálatot Winterl Jakab, a budai egyetem vegytan-tanára végezte el 1788-ban, a muraközi kőolajat elemezte desztillációs módszerrel. Valamivel később, 1791-ben Martinovics Ignác, a lembergi egyetem fizikatanára írt a galíciai kőolajról értekezést. 1842-ben a Királyi Magyar Természettudományi Társulat pályadíjat tűzött ki a hazai aszfalt-előfordulások leírására, különös tekintettel a technikai hasznosításra. Nedtwich Károly, a pesti egyetem professzora első dí-jat nyert "A gyulányok neméhez tartozó kátrányos fekete hegyi olaj" című munkájával, melyben a muraközi és a hagymádi előfordulásokkal foglalkozott. Az aszfaltot útburkolásra, az olajat világításra és gázgyártásra javasolta felhasználni.
A mai Belgium területére eső Leuven városkában 1784-ben Jan Peter Minkelaers kőszénből, lepárlás útján nyert gázzal előadótermet világított ki. Szinte egy időben a párizsi Philipp Lebon 1785-ben hőlámpának nevezett gázfejlesztő készülékében fából (később kőszénből) állított elő gázt, amelyet lakásának világítására használt, és a würzburgi gyógyszerész, Pickel, gyógyszertárát csontlepárlás útján nyert gázzal világította meg. Az 1790-1792. években az angol William Murdoch és Samuel Clegg (Redruch, Cornwall) a kőszénből előállított gázt disznóhólyagban tárolva, már több helyen alkalmazta világításra. Murdoch a nagyüzemi gázgyártás első alapjait rakta le. Kísérleteire felfigyelve, Watt őt bízta meg, hogy készítse el gőzgépgyárának gázvilágítását. Clegg nevéhez fűződik a gáz tisztítása, mérése, a nyomásszabályozás és a felhasználás elvi alapjainak kidolgozása.
A legelső gázvezetéket Lord Dundal (Anglia, 1785) alakította ki, aki a világítási célokra kőszénből előállított gázt bádogtartályban tárolta. Oroszországban a gázgyártás több mint százötven évvel ezelőtt indult meg. Az első gázgyárakat 1835-ben létesítették mesterséges világítógáz előállítására, előbb Pétervárott, majd Moszkvában, Harkovban, Kijevben, Odeszszában, Kazánban stb. A XIX. század végén mintegy kétszáz gázgyár működött a vasúthálózat mentén.
A forradalom előtti Oroszországban földgázipar egyáltalán nem volt, pedig az ásványolajkörzetekben hatalmas gáztömegek voltak. Ám a földgázt tüzelőanyagként egészen primitív módon, már több mint két évszázaddal ezelőtt felhasználták. Így ír például Szojmonov kapitány a Tudományos Akadémia kiadásában az 1763. évben megjelent "A Kaspi-tenger leírása" című munkájában: "A házakban a lakók kis, félársin mély lyukakat ásnak (1 ársin = 0,711 m). Ebbe 4-5 versok (egy versok 4,445 cm) agyagból, vagy nádból készített csöveket állítanak. A csövön át kiáramló gázt forgáccsal vagy szalmával meggyújtják, a tűzre felteszik az ételt és megfőzik. Ugyanezt az eljárást világításra is használták." A gázelosztás, a gázellátás kezdete elválaszthatatlan az első gáztársaság alapítója, a német származású Friedrich Winzer (később Winsor) nevétől. 1813 szilveszterén a londoni Westminster-híd díszkivilágítását helyezte üzembe, majd 1814. április 1-jén a St. Margarete városnegyed közvilágítását. Ennek eredményeképpen a gázvilágítás rohamosan terjedt Európa fővárosaiban, megszüntetve az utcai olajlámpák egyeduralmát (1815: Párizs, 1818: Bécs, 1862: Berlin stb.).
A gázt kezdetben szinte kizárólag világítási célokra alkalmazták. A felhasználási lehetőségek bővülésével a gyártott gáz elnevezése városi gázra változott. A gáz ipari hasznosítása a XX. századé, bár a legelső ipari jellegű felhasználást Winzer Bécsben már 1802-ben megvalósította, amikor a szénből lepárolt gázzal téglaégető kemencét fűtött. (1897. szept. 6-án Tatatóvárosban, a világon először acetilén közvilágítást helyeztek üzembe. Ferenc József szeptember 10-15. között találkozott a városban egy hadgyakorlat alkalmából II. Vilmos német császárral, a díszes világítást a találkozó tiszteletére hozták létre. A berendezést, amely 500 lámpát szolgált ki, a budapesti Acetiléngáz Rt. készítette Berdenich Győző mérnök tervei szerint.)
