A hajó vízellátási rendszere
2006/10. lapszám | Kövendi Dénes | 33 656 |
Figylem! Ez a cikk 20 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A kényelmi és luxusigények növekedésével az épületgépészek számára olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyek eddig nem léteztek. Ezek egyike a hajó-épületgépészet. A nagyobb vízi járművekbe építésükkor belekerülnek a különböző szerelvények, de a kisebb vagy régebbi típusoknál sokszor utólag szereltetnek fűtést, vízrendszert, áram- és melegvíz-termelőt. Ezeket a munkákat eddig általában nem épületgépész szakemberek végezték, hanem ügyes kezű hajóépítők, de a minőségi elvárások fokozódása itt is piacot teremthet számunkra.
Használati vagy ivóvízrendszerrel csak a nagyobb kajütös hajókon találkozunk, de jelentősége nem kicsi, hiszen napjainkban a hajó komfortjának alapvető berendezésévé vált. Cikkünk megismertetni szándékozik az olvasót egy hagyományosnak tekinthető rendszer felépítésével, lényeges elemeivel.
Egy mai, átlagos balatoni túrahajón a használati vízrendszer az alábbiakat szolgáltatja a hajó legénységének: folyóvíz a mosogatónál, folyóvíz a mosdóban, zuhanyozási lehetőség ugyanott, valamint a hajó tatján vagy a farkilépőn. Ide sorolhatjuk még a pumpás WC vízöblítését és a beépített motor hűtővízbeszívását is. Nagyobb hajókon a kifolyócsapok meleg vizet is szolgáltatnak, továbbá találhatunk itt fedélzet- és horgonylemosó rendszert, valamint külsővíz-rendszert is.
A használati vagy ivóvízrendszer főbb elemei a következők: vízbetöltő cső, fedélzeti beöntőnyílás, beöntőcső, víztartály, belső szívóvezeték, szivattyú, nyomóvezeték, kifolyócsap. Ezen kívül a vízrendszer fontos kellékei a szűrők, vízkezelő szerek, visszacsapó szelepek, elosztó-, szakaszoló- és váltószelepek. A vízbetöltő csövet általában külön kell beszereznünk, az a gyári felszereléseknek nem része. Ez egyszerű slag is lehet, de célszerűbb vastag falú, megtörésre nem hajlamos 1/2"-os, dobra felcsévélhető csövet használnunk. Vízbetöltő fedélzeti nyílás általában annyi van egy hajón, ahány víztartály. Ha a számuk egynél több, akkor általában az egyiket az oldalfedélzeten, a másikat a tatnál, ritkábban az orrban találjuk. A betöltők többségükben csörlőkulccsal nyithatók, de kaphatók külön kulcsok is erre a célra, melyeket zsinórral a legközelebbi relingoszlopra vagy relingsínre kötözhetünk, hogy mindig kéznél legyen.
A betöltő kupakja lánccal rögzített. Ha ez elszakad, mielőbb javítsuk meg, mert elvesztése esetén a pótlás nehezen megoldható. A különféle gyártmányok egymással ritkán helyettesíthetők. A fedélzeten többféle betöltő is lehet, melyek szinte teljesen azonosak, csupán feliratuk vagy színük alapján különböztethetjük meg a vízbetöltőt az üzemanyag-betöltőtől vagy éppen a szennyvíz-szippantó nyílástól. Öregebb charterhajókon a megkopott feliratok miatt fokozott alaposságot igényel a megfelelő nyílás megkeresése. A beöntőcső 1,5"-os spirálbetétes, hajlékony vastag cső. Két végén csőbilinccsel csatlakozik a fedélzeti szerelvényhez, illetve a tartályhoz. Időnként vizsgáljuk meg a csőbilincseket, ha ezek rozsdásodnak, cseréljük ki azokat. Csak A4 (AISI 316) minőségű rozsdamentes csőbilincset használjunk. Ez természetesen vonatkozik a vízrendszernél használt összes acélelemre (csavarok, csőbilincsek). Sajnálatos tapasztalat újabban, hogy a hajóépítők spórolnak ezekkel az anyagokkal, gyakran A2 (AISI 304) minőségű anyagokat használnak, melyek rozsdamentesnek csak nem vizes közegben tekinthetők.
A víztartály általában merev falú műanyag tartály, térfogata 100-300 liter között van. Alakja igazodik a hajó vonalvezetéséhez és bútorozásához, leginkább az orrkajüt ágya alatt helyezkedik el. A második tartály - ha van ilyen - többnyire a hátsó kajüt ágya alá kerül. Kis szériás hajóknál, ahol a víztartály sablonját gazdaságosan nem tudják a hajóépítők elkészíteni, flexibilis tartályokkal találkozhatunk. Ezek kettős falú zsákok, 50-100-120-150-200 literesek. Ilyen tartályokat nagyobb tengeri utak során a merevfalú tartály melletti tartalékként is használhatunk. A flexibilis tartályoknál nagyon fontos ezek rögzítése, ami a zsákok sarkába varrt fülek segítségével történhet. A nem rögzített zsákos tartály azon túl, hogy a hajó egyensúlyi állapotát zavarja, előbb-utóbb ki is lyukad.
A víztartályon 3 csatlakozó szerelvényt találunk. A befolyó és elfolyó csatlakozás mellett van még egy harmadik, az ún. szuszogó vagy szellőzőcső számára. Ez egy vékonyabb, 1/2"-os csőhöz csatlakozik, mely a héj felső részéhez van kivezetve egy tankszellőző szerelvényen keresztül. Feladata az üres tartályból a töltéskor kiszoruló levegő eltávolítása. Ha ez eldugul, vagy a cső megtörik, nem fogjuk tudni majd a tartályunkat teljesen feltölteni. A tartályvíz hamar megposhad, rosszabb esetben baktériumtenyészetté válik. Ennek megelőzésére rendszeresen használjunk vízfertőtlenítőt, mely folyadék vagy tabletta alakjában kapható.
A hajón belüli csőhálózat felépítése a rendszer talán leglényegesebb része. Mivel ezek a csővezetékek általában teljesen rejtetten, bútor mögött vezetve készülnek, nagy biztonsággal ki kell szolgálják a hajót annak teljes élettartamán keresztül. Ehhez pedig azok az elnagyolt, hanyag szerelési módok, mellyel munkánk során gyakran találkozunk, nem felelnek meg. A helyes csőhálózati felépítés hasonló az épületek vízhálózatához. A csövek viszonylag merev falú műanyagból készülnek olyan fittingekkel, melyeket a vízvezeték-szerelők is használnak. Ma már kapható olyan fit-ting-rendszer, mely a kerti locsolóalkalmatosságok révén ismertté vált Gardena mintájára szerszám nélkül teszi lehetővé bármely szerelvény csőhöz való vízmentes rögzítését. Ezek ugyanilyen egyszerűen oldhatók is, ami megkönnyíti a vízhálózat esetleges későbbi átalakítását. Kimondhatjuk tehát, hogy szinte tilos olyan slagcsövek alkalmazása, melyek fitting nélkül nagyobb iránytöréseket szenvednek el. Az ilyen törések rövid időn belül ellapulnak, elzárják a víz útját, tönkreteszik a szivatytyúkat, és ráadásul a hiba igen nehezen deríthető fel.
A csöveket rögzítőbilincs vagy kötegelő segítségével a teljes hosszon rögzíteni kell a hajótesthez vagy a bútorzathoz. A csővezetékeket egy jól hozzáférhető helyre, pl. mosdóhelyiség falában e célra kialakított szekrénybe célszerű elvezetni, ahol a különféle elzáró- és egyéb szerelvények elhelyezhetők és kezelhetők. Különösen fontos ez nagyobb hajóknál, ahol legalább két tartály és két szivattyú van. A szelepekkel tudjuk szabályozni, hogy melyik szivattyú melyik tartályból dolgozzon. Ez biztosítja, hogy ne érjen váratlanul vízkészletünk kifogyása. Igencsak fontos szűrő és ülepítő beépítése a rendszerbe, hiszen a kikötői vizek nem mindig makulátlanok. Ha azok is, a szivattyúnak a hálózati vízben megtalálható apró szennyeződések sem használnak.
A szivattyú tárgyalásánál külön kell választanunk a kisebb hajók egyszerűbb vízrendszerét a teljes komfortot jelentő nyomás alatti rendszerekétől. Körülbelül 25 lábnál kisebb hajókban csupán egyetlen vízkifolyó van, melyhez nem szokás nyomás alatti rendszert kiépíteni. Ilyen hajókban a leghelyesebb mechanikus pumpával megoldani a víz eljuttatását a tartálytól a kifolyóig. Ezek lehetnek pedálos vagy gumiharangos lábpumpák, vagy a kifolyó-fejbe szerelt karos kézipumpák. Létezik olyan padlóba építhető lábszivattyú is, mely használaton kívül teljesen belesimul a padlódeszka szintjébe. A kis, kajütös hajók vízellátása terén kialakult egy kritika nélkül nem hagyható gyakorlat a hazai hajóépítők körében. Általában elektromos kisszivattyúkat építenek be, melyek vagy külön kapcsolóról (térddel vagy lábbal nyomható), vagy a kifolyócsapba épített mikrokapcsolóról működtethetők. Ezek kisteljesítményű, nem önfelszívó, átfolyó rendszerű szivatytyúk, melyek hamar kilehelik lelküket, ha levegőt kell felszívniuk. Hiába a szivattyú elé beépített visszacsapó szelep, ez a jelenség elkerülhetetlen. Az ilyen kisszivattyúk hosszú távon csak akkor életképesek, ha mechanikus szivattyúval kombinált rendszerben alkalmazzuk azokat. Ekkor a vízfolyást a pedálos vagy karos szivattyúval indítjuk meg, majd tovább már az elektromos szivattyú is győzi a folyamatos vízszállítást.
Valamivel szerencsésebb a helyzet, ha az elektromos kisszivattyú meríthető típusú. Itt azonban az alkalmazás feltétele, hogy a tartály fixfalú és viszonylag mély legyen, valamint a nyílása elég nagy legyen a szivattyú behelyezéséhez. Egész más a helyzet a nagyobb hajókban, ahol van létjogosultsága a viszonylag nagyteljesítményű (8-18 l/perc), önfelszívó szivattyúk alkalmazásának, melyek a teljes hálózatot nyomás alatt tartják attól kezdve, hogy áram alá helyeztük. A szivattyúba épített nyomáskapcsoló érzékeli a nyomáscsökkenést, ha valamikor kinyitjuk, és elkezd dolgozni a szivattyú. A csap nyitásakor a vízfolyás lökésszerűen indul meg, a szivattyú pedig a beállított nyomásértéknek megfelelően ki-be kapcsol. Ezeken a jelenségeken egy hidrofort helyettesítő puffertartálynak a rendszerbe építésével segíthetünk, ami a szivattyúnk élettartamát is jelentősen megnöveli. Jól megépített rendszereknél két szivattyút is találunk, melyből az egyik tartalék.
Itt kell megemlítenünk, hogy a nagyobb tengeri hajók majd mindegyikében van külső vízrendszer is, melynek segítségével általában a mosogatónál nyerhetünk nem ivóvíz-minőségű, de a mosogatás durvább részére, kézmosásra stb. viszont megfelelő vizet, anélkül hogy ezzel "értékes" tartálykészletünket csökkentenénk. Ez a Balatonra százszorosan is igaz, hiszen a tó vizének minősége a legtöbb előforduló vízhasználatra megfelelő. Leginkább igaz ez a zuhanyozásra, történjen az akár a fürdőben vagy a hajó farán. Igazán sajnálatos, hogy ezt az előnyt alig néhány balatoni hajó használja ki. A külső vízrendszer kiépítése a tartályos rendszerétől teljesen különválik. Kezdő eleme a beszívó nyílás, mely lehet közös a WC öblítővizével vagy a motor hűtővizével is. Megjegyzendő, hogy a külső beszívónyílást olyan héjon átmenő fittinggel kell szerelni, mely szűrővel ellátott. Ezt követően a rendszer a korábban taglalttal megegyezik.
Kifolyók, csaptelepek
A csaptelepek - leszámítva a nem elektromos vízrendszerek szabad kifolyóit - az adott kor divatját tükrözik, csakúgy, mint a háztartásban. A melegvízellátással rendelkező hajókban teret nyert az egykaros, folyamatosan szabályozható keverő csaptelep. A csapok a közelmúltig döntően műanyagból készültek, ma már egyre inkább hódít a háztartási csapokhoz kísértetiesen hasonló krómozott fém. Ne tévesszen meg senkit, a háztartási csapok ugyan kis kompromisszummal alkalmazhatók hajóban, de még ha hozzá is tudjuk kényszeríteni csatlakozásukat a hajó csőhálózatához, nem leszünk elégedettek velük, mivel azok más vízszállítási és nyomásviszonyokra lettek kialakítva.
Lefolyók
Kényes része a hajó vízhálózatának, melynek nem csak helyes kialakítása, de folyamatos kezelése is szükségessé válik a hajó legénysége részéről. A lefolyók a legrövidebb úton kivezetik a használt vizet a hajóból egy általában 3/4"-os spirálerősítésű csövön és a héjon átmenő szerelvényen keresztül. Ez utóbbi három részből kell álljon: a csőcsatlakozó, melynek a hajó belseje felé eső vége alkalmas a flexibilis cső bilinccsel történő rögzítésére, a másik vége külső menettel rendelkezik. Ezután következik a karral zárható gömbcsap, majd az ehhez ugyancsak menetesen csatlakozó héjon átmenő szerelvény, a kifolyó. E rendszer helyes megépítése esetén a hajó testének átfúrása semmilyen veszélyt nem hordoz magában. Ezek a szerelvények azonban időszakosan felülvizsgálandók, mert a legkisebb hiba is hajónk elsüllyedését okozhatja. Kezelési feladataink közé tartozik továbbá, hogy erős szeles menetben a szél alatti oldalon a kifolyót el kell zárnunk, mert megdőlés következtében a víz a hajóba a mosogatón, mosdón keresztül bejuthat. Menet közben aligha figyelhetünk, az aranyszabály az, hogy minden kifolyóhoz tartozó csap elzárandó, ahogy vitorlázni kezdünk.
Meleg víz
Ki ne sóhajtott volna fel hajós élete során többször is: mit nem adnék most egy jó meleg zuhanyért. Nos, ma már a melegvíz-készítő bojler teljesen létjogosult egy akár 30 láb hosszú hajóban is, amely rendelkezik beépített motorral. A bojlerek általában 15-20-30-40 literesek. Minden hajóban található annyi holttér, hogy valamelyik típus elférjen. A víz felfűtése parti áramról (220 V) vagy a motor hűtővizéről, egy hőcserélő segítségével történik. Az így kapott igen forró vizet alaposan kell "hígítanunk" a normál tartályvízzel, így aztán a relatív kis bojlertérfogat a gyakorlatban elegendőnek bizonyul.
