Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

Ha eljön a gyártó

2006/9. lapszám | Meyer József |  2630 |

Figylem! Ez a cikk 18 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Lassan ennek a nyárnak is vége. Letelnek a szabadságok, és a napi munka sodrásában egyre gyakoribbak az érdekes találkozások. Ezek közé a kivételes élmények közé tartozik a termékeket és berendezéseket ismertető-népszerűsítő kollégánk megjelenése a munkahelyünkön. Rendszerint jó előre, telefonunkat megcsörrentve jelentkezik be, kér egy alkalmas időpontot. Régi ismerősünk ő, akitől a gondosan őrzött szakmai háttéranyagaink, mint a katalógusok, CD-k, egy-egy értékesebb árajánlat származik.

A szakemberünk lehet egy forgalmazó, vagy akár jelentősebb hazai gyártó képviselője egyaránt. Mégis a konstruktőr az, aki igazán izgalmassá tehetné az eszmecseréinket. Bátran bele lehetne menni fejlesztési kérdésekbe, még ha naivabbak is akadnának köztük. (Korábbi írásokban már említett ötletekből merítve feleleveníthető egy ilyen egyszerű példa, mint a nem lyukasztott mosdók esete. Szerettük volna elérni az álló csaptelepek három lehetséges pozícióját jelző, átütési pontokat mutató, célkereszteket tartalmazó fóliacsíkok felragasztását). Nem fenyeget az a veszély sem, hogy vendégünk teleintegrál annyi ív papírost, amivel akár egy ferencvárosi bérház tűzfalát ki lehetne tapétázni. A diskurzusunk mindvégig megmaradhat a közérthetőség szintjén. Akár az időközben betévedő kollégáink is bekapcsolódhatnak, már amennyiben az idejük és az irányultságuk ezt megengedi.

A mosdó mindig hálás téma

Ez a fóliás példa önmagában nem nagy ügy, vethetik fel teljes joggal. Viszont további ötletek táptalaja lehet, ha a csaptelep és a kerámiáink kapcsolatát veszszük górcső alá. Mint tudjuk, az alsóhidas változat felett eljárt már az idő, olyannyira, hogy célanyagként – egyedi megrendelésre – tudnánk csak hozzájutni egy-egy példányukhoz. Végképp zavarba jönnénk, amennyiben felszerelésüket szifontakaróval kellene kombinálnunk. Most, hogy ezzel egy harmadik fontos elemet is felvettünk vizsgálódásaink körébe, ideje, hogy felüssük a fajanszberendezéseket gyártó cégünk szereléstechnológiáját. Vajon minden kérdésünkre kielégítő választ kapunk?

A szélre szerelt csaptelepek esetében ki kellene kerülnünk a szifontakarót a flexibilis kötőcsövekkel és a két tartalék elzáróval, nem beszélve a falon kívül vezetett lefolyó ágvezetékről, ami végképp kizárja alkalmazását, döntően a házgyári térelemekben. Erre azonban a szereléstechnológia külön nem tér ki. Inkább ránk, a kivitelezőkre bízza ezeket az egyedi eseteket. Attól sem ijedünk meg, ha a megrendelőnk valamelyik oldalra kéri az álló mosdó-csaptelepet, ráadásul felülről vezérelt leeresztő szeleppel. Ilyenkor a pálcás-csuklós működtető mechanizmust a megfelelő irányba elfordítva szereljük. Szükséges lehet egy hosszabb, amúgy a KMT csaptelephez rendszeresített kifolyócső beszerzése, esetleg az eredeti, a csaptelephez tartozó lecserélésével még a vásárlás során (már amennyiben a kádat is innen kell tölteni).

Még egy örökzöld

Tegyünk egy újabb kitérőt. Bár sok helyütt már több mint harminc éve külön van választva a csapadékvíz- és a szennyvízhálózat legalább az épületeken belül, az esővíz hasznosítása még várat magára, a vízgazdálkodás jelenlegi szintjén ez inkább gesztusértékű megoldás. Sokkal többet várhatunk a háztartási felhasználói igények szokásformáló erejétől. Ha már elég erős az egyéni késztetés és gazdaságossági megfontolás arra, hogy a keletkezett nem fekáliás szennyvizek alkalmasnak ítélt hányadát – ülepítéssel, tárolással és szűréssel – újrahasznosítsuk, ahhoz egy lényeges csatornaszerelvény egyelőre hiányzik. De van egy víznyerési lehetőségünk, amihez még az sem szükséges. A mosógépünk bizonyos programpontjánál, például második vagy harmadik öblítéstől még a háztartási gépünk konstrukciós feladatkörén belül(!) adhatnánk egy olyan utasítást, miszerint az a vízmennyiség másik vezetéken ürüljön egy erre a célra telepített tárolóba, és ne egyenest a csatornába. Fürdőszobai berendezéseink esetében mosdónál és kádnál is hozhatnánk ilyen értelmű döntéseket, de ezekhez szükséges lenne ez a bizonyos, még nem létező váltócsappantyú, amellyel a kiválasztott vízelvezetési utat még a szifon előtt meghatározhatnánk. Ezek működtetése a mosdóknál azok csaptelepein „társbérletben” történhetne a felülvezérelt vízleeresztéssel, a vidage-zsal. Előbb a csappantyú állításával határoznánk a medencében visszatartott, alig szennyezett víz sorsáról, és csak utána emelnénk ki a dugót a zárt állapotából. Kádak esetében hasonlóan járhatnánk el.

A szakirodalomban egyre több cikk foglalkozik a tárolásban rejlő egészségügyi kockázatokkal, így annak szabályait meg kell határozni. Végképp leegyszerűsödik a dolog, ha egyértelműen eldöntjük az újrafelhasználását: csak még egyszer utoljára, akkor is öblítővízként, a WC-berendezésünkben. Nem kell bizonygatnunk, hogy az illemhelyünk vízigénye az összes fogyasztásunk egyik nagy tétele, ha nem a legnagyobb. A forgalomban lévő tartályaink túlnyomó többségében mindkét oldalukon felszerelhetjük a töltőszelepet és a hozzá tartozó kötőcsövet. Ezt a lehetőséget itt kihasználhatjuk, annál is inkább, mivel egyidejűleg meg kell hagynunk az eredeti hálózati csatlakozást is. Falsík alatti tartályok két vízmennyiséges nyomólapjai még inkább inspirálhatják a fejlesztéseket a különböző tisztaságú vizek szerint megosztott tartálytérfogatok irányába. Az ilyen ötleteknek azután se szeri, se száma. Már a sorrendiségen törhetjük a fejünket. Ha tőlünk függ a beosztás, akkor a szennyezettel (4-6 liter) kezdjük, és a tiszta vízzel (2-3 liter) fejezzük be az öblítést.

Új gyorscsatlakozó idom

Ideje visszatérnünk az eredeti témánkhoz. A kölcsönös üdvözlést követően már bele is lapozhatunk a hazai gyártónk műanyag cső- és idomválasztékát ismertető legújabb kiadású katalógusába. Legfontosabbnak érezzük a nyomócsőkötések fejlődését. Csak címszavakban, sorrendiséget sem tartva átvesszük a jól ismert és bevált technológiákat, a ragasztásos, a hegesztett és a préskötéseseket. Miközben méltatjuk a joggal világhírű konkurens cég leágazó vízvezetéki rendszerének azon erényét, miszerint a gumigyűrűs kapcsolat már önmagában víztömör a cső és idomának összeillesztéskor, megjegyezzük, hogy ott mégis szükséges a sajtoló szerszám használata ahhoz, hogy a kötés véglegessé, bonthatatlanná váljék. Nemzetközi – többek között például holland, német, angol és magyar – együttműködés eredményeképp még az év végéig piacra kerülhet az új, még gyorsabb csőkapcsolat létrehozására alkalmas, igazán csúcsminőségű idom a 16, 20 és 25 milliméteres dimenziókban. Használatával a műanyag vízvezetéki és fűtési-hűtési csőrendszerek szerelésében érhetjük el a gyorsasági sebességhatárt az egy kötés = 30 másodperc ráfordítással. A csővéget a tokba tolva egy kattanás jelzi, hogy mikor jön létre a végleges kapcsolat. Préselni nem kell, máris jöhet a következő szakasz.

Ebben az egészen leegyszerűsített mozdulatban elevenednek meg többek között a tokos öntöttvas víznyomócsövek szerelési erényei a sima gumigyűrűs, még inkább az acélkörmös, húzásbiztos változatok 100%-os biztonságában. Ráadásul ott a gyártó által megjelölt csővégek mutatják, hogy dilatációs hézagot kell hagynunk a tokban. Éppenséggel kifogásolhatónak minősül az a kötés, amelynél betoláskor a csővég „koccan” a karmantyú fenekéhez. Ez a párhuzam is sejteti, hogy a préskötések még az oly biztosnak gondolt fémcső-fém(prés)idom kapcsolatokból is kiszorulhatnak, vagy alkalmazásuk idővel a fixpontok és az irányváltozások környékére korlátozódhat.

Búcsú a PVC-től?

Tovább tanulmányozva a nyomtatott ismertető anyagot, kiviláglik, hogy a lefolyócső-választékban is komoly a fejlődés. A KA és a KG PVC trónfosztása különösebb megrázkódtatás nélkül zajlik, pláne ebben az esetben, amikor a gyártó egy és ugyanaz a cég. Így a polipropilén, a zajcsökkentett és a magas hőmérsékletet bíró polipropilén lefolyócső, még inkább a csapadékvíz-elvezetés (klasszikus anyaga a polietilén) jól elhatárolható feladatkörökben valósítja meg a békés egymás mellett élést.
Kivitelezőként fontos megjegyeznünk, hogy szeretnénk végleg kiiktatni a ragasztásos csőkötési módot többek között a veszélyes anyag-, veszélyes hulladék-kezelési mizériák miatt, még inkább az eseti energiabevitel csökkentése érdekében. A PVC-től válunk meg a legkönnyebben, mivel annak melegítése és képlékeny alakítása során – igaz, hogy jelentéktelen mennyiségben – klórtartalmú gáz szabadulhat fel, ami nem használ az egészségünknek. A gyártó igyekszik lépést tartani a felhasználói igényekkel, amikor a polipropilén anyagú tokozott lefolyócsövek gyártási méretválasztékát 250 milliméteres darabbal kezdve (a zajcsökkentetteknél van 150 mm-es is) 500, 1000, 2000 és 3000 mm-es hosszakat ajánl d=32-től 160 mm-es átmérőig. Meg kell mondani, hogy ez az igyekezet önmagában édeskevés. Ha megkérdezzük a szerelőt, akkor világossá válik, hogy a méretre darabolásokkal esetenként nagy veszteségek alakulhatnak ki. Mire gondolunk? Egy 60 centiméter méretű darabnál a 40 cm-es stucnit el kell dobnunk, mert ezen már nincsen gyártott tok, amivel újfent felhasználhatóvá válhatna. A két végén gyárilag tokozott cső sem jelentene tökéletes megoldást, mert előfordulna, hogy éppen a karmantyút kellene feleslegként levágnunk.

A megoldás itt is adja magát, amennyiben egy kérdésben egyezségre jutnánk, nevezetesen abban, hogy a folyási irány ne legyen tabutéma. Ha beletekintünk egy csővégre feltolt idom belsejébe, akkor nem látunk mást, mint egy rendkívül keskeny, szabályos gyűrű alakú sorjamentes rést, amelynek jelenléte semmilyen hatással sincsen az áramló közegre. Veszteségmentes anyagfelhasználáshoz juthatunk azzal, ha a lefolyóidomok gyártásánál avatkozunk be. Ívek és könyökök esetében két-, ágaknál háromtokos változattal egyszerre több eredmény is adódik. Hangsúlyoznunk kell, hogy a már gyártásban lévő választék bővítéséről van szó, amivel rendkívüli módon megnöveljük a variációk számát. A cső külső átmérőjének egységessége folytán akár egy hálózaton belül válogathatunk az anyagminőségekben. Van, ahol erősen ívelődik a nyomvonalunk, esetleg hullámos. Ott használhatjuk a PVC-t, mert azt nagy rádiusszal melegen alakíthatjuk. Azután jöhet egy olyan szakasz, ahol a zajszintet kell a minimumra csökkenteni, vagyis hangcsillapított csövet szerelhetünk. Más rendszerrészen magas hőmérsékletű szennyvizet kell elvezetnünk, amire a már hivatkozott hőálló cső kiválóan megfelel. De ezt sem szükséges rutinszerűen végig fektetnünk, elegendő a legközelebbi tisztítóidomig/aknáig, még inkább a forró szennyvizet kibocsátó készüléktől legfeljebb 12 méteres távolságig. Sokat várunk a vezetékben uralkodó huzattól, a különféle hőfokú szennyvizek keveredésétől és egyéb hűtőhatások érvényesülésétől.

Levonhatjuk a végső következtetésünket, miszerint ezeknél a rendszereknél is könnyen elértük a szerelési sebesség végső határát és a szerteágazó igények figyelembe vételét.