Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

Mi lapul a padláson?

2007/11. lapszám | Varga László |  5627 |

Az alábbi tartalom archív, 14 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Mi lapul a padláson?

A padlás, mint sötét, misztikus hely, mindig tartogatott valami meglepetést az oda látogató ember számára. Eleink a padláson tartották a szalonnát, sonkát, kolbászt, és a padlásdeszkán elterítve a csöves kukoricát, diót. Ez a hely megfelelően szellős, ámde fagymentes volt a finomságok tárolására. A mai kor emberei számára a padlás már más feladatot lát el. Itt tároljuk a már nem használatos – ámde jó lesz még valamire – holmikat, a kinőtt ruhákat, gondolván a rosszabb időkre. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor egy munkám alkalmával fel kellett menni az öreg parasztház padlására. Na de kezdjük a történetet az elején!

A nyáron egyik ismerősömmel összefutva néhány udvariassági kérdés után szóba került, hogy én tulajdonképpen mivel is foglalkozom, nevezetesen az épületgépészettel. Elmesélte, hogy szüleinél, akik egy közeli kis borsodi faluban laknak, valami nincs rendben a fűtés körül. Megkért, hogy ha arra járok, s időm is engedi, nézzem már meg, mi lehet probléma?

Kérdésemre, hogy milyen fűtési rendszere van a szülei házának, elmondta, hogy korábban egy kombi kéményes gázkazán szolgáltatta a fűtést és a meleg vizet. Az elmúlt ősszel azonban beépítettek egy szilárd tüzelésű kazánt, mert a gáz ára számukra már túl magas lett. Mivel a ház körül mindig akad hulladék, és fát is olcsón tudnak venni a faluban, ezért határoztak úgy, hogy mellékfűtésként beépíttetnek egy szilárd tüzelésű kazánt. Azért, hogy a lehető legolcsóbb legyen a „beruházás”, az ismerősöm egy mások által ajánlott falusi ezermestert bízott meg a kivitelezéssel. Mint később kiderült, az illető villanyszerelő volt aktív éveiben, és a beruházás villanyszerelési oldalát tekintve a saját szakmájának kiváló művelője lehetett, azonban az általam meglelt corpus delicti alapján a fizikának a víznyomással foglalkozó fejezeténél igen keveset lehetett jelen az iskolai fizikaórákon.

Nézzük azonban a konkrét esetet! Ahogy azt már fentebb leírtam, a fűtési rendszer úgy volt kialakítva, hogy a korábban egyedüli fűtőkészülékként üzemelő kombi, kéményes, zárt tágulási tartályos, XY gyártmányú fali gázkazán szolgáltatta a fűtést és a használati meleg vizet is. A rendszer kiválóan működött, azonban – milyen a magyar ember, biztos, ami biztos – a fürdőszobában, a kád fölött meghagyták a korábbi melegvíztermelőt, a 120 literes villanybojlert is, amelyet azonban a téli időszakban kizártak a rendszerből, a villanyóraszekrényben pedig lekapcsolták a kismegszakítót, megszüntetendő az áramellátást. A szilárd tüzelésű kazánt a gázkazánnal párhuzamosan kötötték a fűtési rendszerre, a garázsból lefalazott kazánházban a meglévő fűtési rendszer utolsó – a gázkazántól legtávolabb lévő – radiátorát ellátó félcolos vezetékre.

A fűtővíz keringtetését a szilárd tüzelésű kazán visszatérő vezetékébe épített szivattyú látta el. A táguló vizet a padláson elhelyezett tágulási tartály volt hivatott befogadni, melynek félcolos vezetéke a kazán előremenő csonkjára volt kötve, az elzáró golyós csap után, a fűtési rendszer felé. Így, ha a golyós csapot kizárják, akkor a víz a radiátorok, illetve a párhuzamosan kapcsolt cirkó felé tudott volna tágulni. Szerencsére nem zárta el senki az előremenő vezeték golyós csapját, így nem történt kazánrobbanás. Azonban nem ez volt az a hiba, amiért ismerősöm megkért, hogy nézzem át a fűtési rendszert. Az üzemeltetők elmondása szerint az volt a hibajelenség, hogy a vízoszlopmagasságot mérő műszer reggelre mindig alacsonyabb értéket mutatott, mint a műszeren a szerelő által bejelölt középérték. Ők a kivitelező utasításának megfelelően, begyújtás előtt mindig utántöltötték a fűtési rendszert a maximális vízoszlopmagasságig, azaz amíg a jelzővezetéken meg nem jelent a víz. Elmondásuk szerint a jelzővezetékből a víz csöpögése szinte sohasem szűnt meg, de ezt betudták annak, hogy a víz tágul. Másnap és utána minden utántöltéskor megismétlődött a jelenség.

A rendszert a tulajdonosok úgy üzemeltették, hogy átmeneti időben – őszszel és tavasszal – a villanybojler szolgáltatta a meleg vizet, és a szilárd tüzelésű kazán a fűtést. A szerelő utasításának megfelelően, este, éjszaka, amikor a fűtővíz hőmérséklete 30 °C alá csökkent, átkapcsolták a gázkazán mellé a falra szerelt kapcsolót gázkazán-állásba. Ennek a határhőmérsékletnek az észleléséhez elegendő volt rápillantani a gázkazán saját beépített hőmérőjére, amely a szilárd tüzelésű kazán szivatytyúja által a gázkazánon is átáramoltatott víz hőmérsékletét mutatta. Ezáltal a lenti kazán szivattyúját kikapcsolva, a gázkazánnak áramot adva üzembe helyezték az utóbbit, amely a szobatermosztát beállításának megfelelően, automatikusan be-, majd kikapcsolt, amint a lakás hőmérséklete elérte a beállított értékeket.

Ez így nagyon ötletes, azonban az átkapcsolás után a szilárd tüzelésű kazán fűtőtestként, hőleadóként kezdett üzemelni, mivel nem volt visszacsapó szelep sem az előremenőben, sem a viszszatérőben, így a kazán tűzterén átáramló levegő a jó huzatú kéményen át tekintélyes mennyiségű meleget vitt magával a szabadba. Ami megjött a réven, az elveszett a vámon. A gázkazánnál ez a hőleadás, hőpazarlás jóval csekélyebb mértékű, mivel nyitott égésterű lévén, működési ciklusában és üzemszünet esetén is a lakás légteréből a deflektoron át amúgy is jelentős menynyiségű eltávozó meleg levegő általi energiaveszteséget a hőcserélőn (égőtéren) átáramló levegő már nem növeli számottevően.

Idáig eljutva a rendszer ellenőrzésében, már nem sok jóra számítottam. Következő lépésként én is utántöltöttem a fűtési rendszert, és az, ahogy a tulajdonosok korábban elmondták, szinte azonnal visszajelzett, és mivel még nem volt begyújtva a kazánba, kisvártatva a csurgás megszűnt a jelzővezetéken. Ezután másztam fel a padlásra, s mivel nem volt világítás, a félhomályban tapogatózva haladtam a tágulási tartály feltételezett helye felé. Itt azonban semmit nem találtam. Helyesebben szólva a kémény mellett egy rakás téglát tapogattam ki. Mivel nem voltam téglapakoláshoz öltözve, lementem, és átöltöztem munkaruhába. Visszamenve a padlásra most már egy zseblámpát és egy kőműveskalapácsot is vittem magammal, s nekiálltam a téglarakást szétbontani. Nem volt nehéz dolgom, mivel a téglákat úgy rakták egymásra, hogy közéjük nem tettek semmilyen kötőanyagot. Némi munka után kiderült, hogy a téglarakás nem csupán egy téglatároló hely, hanem a tágulási tartály „rejtekhelye” is.

Mivel „szakemberünk” nem bízott eléggé a padlás fagymentességében, a tágulási tartályt a kémény mellett helyezte el, s lábnak két téglát helyezett alá. A maradék három oldalon pedig körberakta a lapjukkal – kötőanyag nélkül – egymásra rakott téglákkal. A rejtekhely tetejét egy deszkalap fedte, amely aktív korában talán zsalutábla lehetett. Hőszigetelésként, sicher ist sicher, a tartályt hullámpapír vette körül. Miután eltávolítottam a „burkolatot”, szemügyre vettem a tartályt. Két cső vezetett hozzá. Az egyik a tartály palástjának az aljába, a másik a tetejébe volt oldható kötéssel bekötve.

Ami megdöbbentett, az nem az elhelyezés, a hőszigetelés elégtelen volta vagy a csövek szűk keresztmetszete (16-os ötrétegű) volt, hanem az, hogy a tartály teljesen össze volt lapulva átmérőjében, nem fért bele talán még egy liter víz sem. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért tüzetesebben szemügyre vettem a „bűnjelet”, mert most már biztos voltam benne, hogy „Ő” lehet az. Henger alakú, zárt műanyagtartály volt, ami önmagában nem ellenkezik a nyitott fűtési rendszer tágulási tartályával szemben támasztott követelményekkel, azonban az az állapot, ahogyan kinézett, megfogalmazta a kérdést: miért lapult össze? Gyakorlott és elméletileg is képzett kollégák nyilván maguktól is tudják a választ, mint ahogy a víz ismét, ebben az esetben is tudta a fizikát.

A kérdésre a válasz a következő. Mivel a tartálynak csak egy bemenő és elmenő csöve volt, feltöltéskor – amikor a tartály megtelt – a távozó víz a felső, azaz a jelző vezetéken (ami itt, ebben az esetben egyben a túlfolyó is volt), a rendszer mélypontját jelentő kazánház padlószintjéig leeresztve úgy működött, mint egy leszívó cső, úgy, ahogyan az ászokfára állított hordóból a mélyebbre helyezett boroskancsóba szokás a hegy levét leereszteni. A tágulási tartály szintje és a jelzővezeték alja közötti vízoszlop súlyából adódó vákuum nagysága nagyobb volt, mint a tartály oldalirányú stabilitása, ezért a palást képtelen volt ellenállni annak, egyszerűen – engedve az erőszaknak – összelapult a tartály. A minduntalan utántöltött rendszerben a kazánba való begyújtás után sem alakulhatott ki olyan nyomás, amely a tartályt az eredeti térfogatára vissza tudta volna nyomni, így alaptérfogatának alig öt százalékára horpadva utántöltéskor azonnal visszajelzett. A tartály stabilitására jellemző, hogy az összelapulást szájjal a tartályba belefújva ki tudtam fújni csaknem az eredeti alakjáig.

A hiba megszüntetésének érdekében a jelzővezetéket elvágtam, egy T-idom beépítésével kialakítottam egy túlfolyót, amelyet kellően leszigetelve kivezettem a házeresz csatornájába. Így most már az utántöltéskor a jelzővezetékből kifolyó víz vákuumja, a túlfolyó vezetéken keresztül levegőt kapván, nem képes összelapítani a tágulási tartályt. Természetesen a tartályt kellőképpen leszigetelve – a tulajdonos kérésére – újból elrejtettem téglara-kásnak álcázva. Mivel a rendszer leürítését a tulajdonosok nem kérték és nem engedélyezték, így a szabálytalan és robbanásveszélyt jelentő tágulási vezeték-becsatlakozást nem tudtam átszerelni az előremenő vezetéket elzáró golyós csap és a kazán közé. Saját lelkiismeretem megnyugtatására leszereltem a golyós csap karját, és ráakasztottam a helyére egy ELZÁRNI CSAK A KAZÁN KIBONTÁSA ESETÉN SZABAD feliratú táblát. A kazán félcolos vezetékre való rákötéséből adódó csőellenállást, amelyről már a cikk elején említést tettem, a jócskán túlméretezett keringtető szivattyú képes leküzdeni, legfeljebb kicsit zajos lesz a rendszer. Egyszer talán majd e zaj megszüntetésére kérnek fel valakit.

Kívánom a ház lakóinak, hogy legközelebb ne csak a réven, hanem a vámon is nyerjenek, és a cikk címére apellálva ne a tágulási tartály lapuljon, hanem a szakszerű, biztonságosan és jól kivitelezett munka hosszan tartó használatával megtakarított bankók a pénztárcájukban.


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem