Kinőttük a gyermekbetegségeket?
2007/9. lapszám | Meyer József | 2606 |
Figylem! Ez a cikk 18 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Számos cikkben foglalkoztunk már a pályáztatásokkal. A létesítmények megvalósításáért, a munkák kivitelezéséért vívott küzdelmek okán ismétlésként hivatkozhatunk a szabadabban értelmezhető, legalább négy szintet megkülönböztető árajánlati formátumra, mint a fajlagos adatokból merítő költségbecslésre, a tervezői árazatlan költségvetés-bázisú előirányzatra, az árazatlan költségvetés feldolgozásával történő mérnökár meghatározására, utoljára a tételes költségvetésre építő, de végső, engedményekkel csökkentett versenyárra.
Akár magánmegrendelőként saját bőrünkön is tapasztalhatjuk, hogy létszükségletté válhat számunkra egy ilyen folyamat rigorózus végigvitele. Nem engedhetünk meg magunknak olyan elnagyolásokat, miszerint a mester tudja, hogy mit és mennyiért kell neki megcsinálnia, akár felújításról, akár új munkáról légyen szó. Nem győzünk csodálkozni azon, hogy néha milyen szakadék tátong a megrendelő (vagy a magunk, mint megbízó) által elképzelt és a kivitelező vélekedésével kalkulált műszaki– megvalósítási tartalmak között. Ráadásul a fuvar és felvonulás, közterület-igénybevétel, a környezetvédelem, az engedélyeztetés, a garanciális, valamint a hatóságok közreműködési költségeinek vállalása tárgyában is keletkezhetnek nagyon komoly véleményeltérések, ami miatt az írásban kölcsönösen rögzített teljesítési rend megkerülhetetlenné válik. Nem lehet mentesítő körülményként felvetni a hozzá nem értésünket.
Az intervenciók korszaka lejárt
Mit tudhattunk mi a szabadpiaci módszerekről? A kezdetekben még édeskeveset, bár amint megvetették itt a lábukat a zömmel közel-keleti és nyugat- európai befektetőink, a vállalkozói pályázati rendszer korántsem mutatott szabályozott, lépcsőzetes rendezettséget. Néhány ismérvet sorszámmal jelölünk a következőkben.
Mind a mai napig kimutatható olyan túlfűtött megbízói törekvés, hogy (1) a verseny és az eredményhirdetés minél embrionálisabb szakaszban bonyolódjék. Lehetőleg akkor, (2) amikor még csak sejteni lehet a teljes műszaki tartalmat, vagy az a tenderdokumentációk (!) különböző helyein szétszórtan, eldugottan, leginkább homályos, kétértelmű megfogalmazásokban, labilis teljesítményigényekben és funkcionalitásban lelhető meg. Csak a (3) legkörültekintőbb pályázók értelmezhetik, gyűjthetik össze hiánytalanul. Vesztükre, mert (4) ez egy kizáró momentum a burjánzó követelmények és a nyerő ár ellenmozgásában. Már ebben a korai szakaszban végképp eldől, hogy a kivitelezők profitérdekei semmilyen formában sem érvényesülhetnek, mert bármilyen csekély mértékű is a vállalkozónál maradó eredmény, azt a bonyolító személyes kudarcként könyveli el.
Mindezek dacára lassacskán kezdjük visszaszorítani a hőskorban, vagyis még a kilencvenes években az idegen tőke által meghonosított intervenciós taktikákat és a csalafintábbnál csalafintább elszámolási trükköket. Mi több, van elegendő tapasztalati tőkénk arra, hogy ezeket kiebrudaljuk a vállalkozási gyakorlatból, vagy legalább a megkövesedett hányadát továbbhárítsuk, elsősorban az egyeztetett szerződéses szövegek egyszerűsítésével (amire ösztönözhet az a tapasztalat is, miszerint döbbenten látjuk, hogy uniós szállítási szerződéskötéseink alkalmával a Lajtán túl ezek a túlhatározott, biztosítékokkal agyontűzdelt, agyonrafinált megállapodások szövegükben és szellemükben teljesen ismeretlenek, vagyis az egész, napjainkig tartó szakaszban végig megvezettek minket).
Vállalkozói érdekképviseleti állásfoglalásokban napi aktualitásában is világosan nyomon követhető az a természetes igény, hogy a megvalósításban résztvevők viszonyától függetlenül (megrendelő, fővállalkozó, alvállalkozók, szub-alvállalkozók, beszállítók) a kontraktusok szövegezése legalább a műszaki tartalom, a pénzügyi ütemezés, a kifizetési feltételek, a műszaki átadáshoz kötött garancia vonatkozásában legyenek egységesek az adott létesítményen. Persze ezek az önvédelmi lépésekként elkönyvelhető, közös nevezőre hozott szerződéses fejezetek is könnyen kijátszhatók olyan, a megvalósítás folyamatába beiktatott külön megállapodásokkal, mint például amit a beruházó és a fővállalkozó köt, leggyakrabban a közös hasznosításra vagy az értékesítésre társulás formáiban. A beruházó egy személyben is kiválhat az élbolyból taktikus adásvételi tranzakció segítségével, amikor éppen a létesítmény megvalósulásának előrehaladott fázisában szabadul meg tőle. Az új tulajdonos aztán az összes szerződést felülvizsgálhatja és módosíthatja, lecserélhet vállalkozókat és beszállítókat, új tervezőket vonhat be, felmérhetetlen károkat okozva a törvényességben reménykedő, végtelenül naiv honfitárs vállalkozóink köreiben.
Elfoszló kontraszelekció
Példák sokaságát citálhatnánk arra, hogy külföldi munkavégzéseiknek köszönhetően számos honi, magasan kvalifikált vállalkozónknak rutinból ismertek olyan gyakorlati dolgok, mint az elvárt európai műszaki színvonal, az ahhoz illeszkedő modern szereléstechnológia, a kivitelezési munkákkal kapcsolatos minőségbiztosítási és környezetvédelmi előírások legjava, valamint a teljesítések és azok elszámolásainak formai feltételei, a szakmában átlagosan kifizethető régiós bér, a tartományonként eltérő munkavállalási feltételek, a munkavédelmi követelmények. Nem mellékesen ők és a munkatársaik is rendelkeznek azzal a helyben szükséges nyelvtudással, ami szuverenitásuk alapfeltétele egy idegen területen.
Ők aztán pontosan tudják, hogy a külföldi befektetők által megkövetelt termelési és építési feladatok ténylegesen milyen ráfordításokkal, költségekkel járnak. Viszont itthon az elbíráló ellenérdekű felek az értékelés során ezeket a professzionális árajánlatokat azonnal lesöprik az asztalról. Gyakorta előfordul, hogy éppenséggel pont a tisztességesen eljáró pályázókat szabályosan elkergetik. Referenciákon, szakmai biztosítékokon, jogosultságokon, megfelelő kivitelezői potenciálon átlépve a számukra legkedvezőbbet, legolcsóbbat választják, mit sem törődve annak csődközeli gazdasági helyzetével, súlyosan megkérdőjelezhető teljesítőkész- ségével, képességével. Nem beszélve arról, hogy sokkal könnyebben lehet minden együttműködést és fizetési kötelezettséget sietve felrúgni egy „kiválasztottan kifogásolható”, gátlástalan (al)vállalkozóval szemben. Érintettként kiváltképp fájdalmas megélni ezt a megalázó arroganciát a feltételezett nincstelenségünk, sokszoros kiszolgáltatottságunk tükrében. Tartalékok híján ugyanis egyetlen ki nem fizetett és egy rákövetkező elfektetett részszámlával bárkit tönkre lehet tenni.
Mégis bekövetkezhet egy minőségjavulás. Elsősorban a fővállalkozói kör jóvoltából, amennyiben az építőipari kivitelezői piac igencsak szerény rendelésállományából és kapacitásából indulunk ki. Ez az ismeretségi kör mostanra akár személyre lebontva meg tudja mondani, hogy kikre lehet számítani egyáltalán, és kik azok a vállalkozók, akik minden szempontból kirostálandók. Ugyanis ennek, az építőipart reprezentáló vezető rétegnek elege van abból, hogy míg ők pontosan fizetnek, addig ezek a kompromittálódott partnerek gátlástalanul veszteségbe viszik a beszállítóikat, alvállalkozóikat. A visszamenőleges elemzések, értékelések során aztán minden ilyen esetben bizonyossá válik a legócskább, leggátlástalanabb gyakorlat: a nyertes mélyen ár alatt úgy vitte el mások elől a munkát, hogy eleve kalkulált az anyagrendeléseknél és alvállalkozókkal szemben elkövetett sikkasztással, csalással, nemfizetéssel. Ez azután nagyon rossz fényben tünteti fel, szinte magával rántja a megrendelőt is, mint a végső felhasználóhoz legközelebb álló partnert.
Másodsorban kifulladóban, kivonulóban van az az első generációs kalandortőke, amely sablonos, sivár, a végtelenségig manipulálható, de még fizetőképes fogyasztói rétegekre számító beruházásaival a fantáziátlan és lealacsonyító, janicsár létformák kultuszát erőltette ránk. (Nincs annál lehangolóbb, mint azt végig gondolnunk, hogy miféle régészeti és kulturális értéke lett volna annak, hogyha az ókorban Róma hét dombjára mondjuk a mai hét legnagyobb élelmiszerlánc korabeli megfelelője települt volna, kiszorítva azokat a csodálatos építészeti remekeket, amelyek romjaikban is bűvöletbe ejtenek bennünket. Akkor a kutya se lenne kíváncsi az örök városra.) Adódik a következtetés, hogy ez a kufármentalitás szükségszerű szimbiózisban élt magával a kontraszelekcióval.
Szerencsére mostanság már ritkábban találkozunk olyan kirívó mohósággal, amelyre engedjék meg, hogy példát is említsünk. Annál is inkább, mivel ez nagyon régen történt, így senkit sem sértünk meg vele. A főváros egyik legszebb telkén felépített kulturális központ gépészeti fejezetére kellett bérmunkaajánlatot készíteni, aminek végső árát a megbízó még mindig túlzónak, magasnak tartotta, így a létesítmény kivitelezésében nem vehettünk részt, dacára annak, hogy az ominózus összeg akkoriban nem érte el egy jó hírű párizsi nőgyógyász háromhavi jövedelmét.
Felszámoljuk az izolációt is
Az itt nyitott bekezdésben nosztalgiával gondolunk vissza olyan előkészítési szokásainkra és az azokban rejlő lehetőségeinkre, amelyek a már taglalt szabadpiaci lerohanások során kikoptak a gyakorlatunkból. Azonnali esedékességgel sikerült leválasztani a tervezőket, vagyis a koncepcionális és a kivitelezési döntési folyamatok közé állva, azokat szétszakítva tettek szert hihetetlen előnyökre ezek az újsütetű megrendelők, beruházók. (Ugyanakkor ez alkalommal is jelezzük, hogy mindez nem jellemző a közbeszerzési eljárásokra.)
Több legyet ütöttek egy csapásra. Nem elég, hogy szinte az összes érdemi információt visszatarthatták, már az engedélyeztetési szakaszban nyilvánvalóvá vált az is, hogy a ténylegesen áhított műszaki tartalom töredékéhez sincs meg a tőkéjük. Vagyis eleve feltett szándékuk volt az, hogy a nyertes vállalkozóval egyrészt megépíttetik a létesítményt, másrészt nemfizetésekkel, vagy a fizetés végletekig halasztásával – felváltva hol fenyegetőzve, hol hitegetésekkel –, erőszakos módszerekkel meg is finanszíroztatják velük. Itt, még a kezdetekkor kalkulálhattak azzal is, hogy joggyakorlatunk sajátosságaként sok vitás pontban bizton lehetett számolni az elévüléssel. Az ugyanis terminusában bizonyosan rövidebb, mint a szünetekkel és fellebbezésekkel tűzdelt, akár 7-10 évre elhúzódó ítélethozatali időszak. Harmadrészt a kivéreztetett, becsapott, csődbe kergetett felperesnek egyszerűen annyi pénze sem maradt, hogy a perköltségeket, vagy legalább a perérték szerinti illetéket állja. Elméletben létezhet olyan hőslelkületű csődbiztos, aki vállal egy ilyen procedúrát, de mérget ne vegyünk rá, hiszen csak a maga dolgát nehezítené meg. Negyedrészt pedig nyugodtan feltételezhetjük, hogy a pereskedés alatt a vitatott beruházás akár többszörösen is megtérül, mely horribilis profitból azután ki lehet fizetni egy peren kívüli egyezség szerint végtelenségig lecsonkolt alamizsnát a tönkretett építkezési vállalkozásnak vagy jogutódjának.
De térjünk vissza az érdekérvényesítési nehézségekkel kapcsolatba hozható izolációhoz. A vállalkozók igencsak megsínylették azt, hogy a gépésztervezőkkel létesíthető bármilyen szakmai kapcsolatra csak az árversenyt követően, az eredményhirdetés után kerülhetett sor, már amennyiben az engedélyezési terv és a kiviteli dokumentáció készítője azonos volt. Mert a sok változat vagy a megrendelő kétségbeejtő koncepciótlansága folytán egyazon létesítményen gyakorta váltogatták a tervezőirodákat. Persze ebben a mozzanatban is gyanakodhatunk a lagymatag fizetőkészségre.
Kivitelezőként elemi érdekünk, hogy helyreállítsuk a hagyományos munkakapcsolatainkat a tervező kollégáinkkal, legalább a műszaki tartalom pontos és teljes körű meghatározásáig. Ehhez a fokozatos megközelítésen nyugvó munkamódszerünk a bevezetőben emlegetett stációkhoz hasonlóan működik. Csak az összes körülmény és követelmény ismeretében alakítjuk ki a végső versenyárunkat két, indokolt esetben akár több változatban.
A pályázati műszaki tartalmak egységesítése
Most, hogy kellőképpen megvilágítottuk a tervezővel történő együttműködés szükségszerűségét, tekintsük át a hogyanját. Ragaszkodjunk ahhoz, hogy a klasszikus előkészítési módszerekhez visszatérve valamennyi mennyiségi, minőségi és üzemeltetési (!) észrevételt még a felkészülési időszakban, tehát a pályázat leadási határideje előtt dolgozzanak fel egy végleges tervezői költségvetésben, tételen belül egyértelműen meghatározott, típusszámmal azonosított gyártmány és tartozékai mélységéig. Lenne az észrevételezéseknek és a válaszoknak is egy ésszerű, betartható határideje, azt követően kapnánk meg a bonyolító közreműködésével a tervezőtől a végleges és teljes verziót, aminek alapján olyan ajánlatok készülnének, amik semmiben sem térnének el a megrendelő által is szentesített igényektől. A pályázók ezzel az egységesített tartalommal vehetnének részt az első fordulóban. Viszont az alternatívák kidolgozásában már akár az összes tételben meg lehetne engedni a minőségi változtatásokat, természetesen a szokásos vezérelvek tiszteletben tartásával, melyek közül néhányat megemlítünk, ezek:
- az alternatív berendezéssel nem okozhatunk többlet ráfordításokat a partner-kivitelezőknek (például az olcsóbb berendezés már nem fér el a helyiségben, vegyünk ki válaszfalat, növeljük meg az ajtó méreteit, ideiglenesen bontsuk el a korlátokat, pódiumot, miegyebet),
- nem létesíthetünk épületgépészeti skanzent (ahány tétel, annyi gyártó),
- a helyettesítésként megajánlott gép teljesítményigénye és zajossága ne legyen nagyobb, mint az eredetié,
- ne forszírozzuk az automatika-fejezet kiegészítését, bővítését pusztán azért, mert egy olcsóbb, de szabályozását tekintve hiányosabb gyártmánynyal rukkoltunk elő,
- kínosan kerüljük a kifutó termékek ajánlását, vagy olyat, amelynek nincsen hazai szervizbázisa, esetleg nem felel meg a minősítési kritériumoknak,
- ha olyan többletteljesítéseket is vállalunk, amiket a vonatkozó kiírások nem tartalmaztak, vagyis a versenytársak azt nem vehették figyelembe, akkor azt az összesítőn kívül, például opcióban tüntessük fel stb.
Nem minősül alternatívának, ha a tervező régi katalógusból dolgozott, és a gyártó már csak az újabb, korszerűbb típust tudja megajánlani. Szeretnénk elérni, hogy ne zárják ki azt a pályázót, aki a tervezői költségvetés feldolgozása során számos tételt tendenciózusan árazatlanul hagy, amennyiben ehhez a hiányos versenyanyagához becsatol egy teljességi nyilatkozatot is. Viszont fennáll annak a veszélye, hogy esetleges pótmunka-megrendeléseknél ezeket a tételeket akkor is ingyen, ellenszolgáltatás nélkül kell megcsinálnia, amennyiben azok ott is előfordulnának.
Ha a vállalkozó az alternatív árajánlatában egy újabb és jobb tervkoncepcióval is előáll, akkor azt az üzemeltetés körülményeivel együtt soron kívül kell megvizsgálni és elbírálni, mert ez egy teljesen új körülmény. (Volumenében kisebb variációkat a kiíró a kreditpont-rendszerében is kezelheti.) Mindezekből az is következik, hogy az idő végleg meghaladta azt a vállalkozói mentalitást, miszerint egy adott létesítményre kiadott tervezői, esetleg a fővállalkozó által összerótt árazatlan költségvetést az ügyvezető a megvásárolható programok valamelyike segítségével beáraztat az éppen ráérő adminisztrátorával. Az egységárképzések során nem nélkülözhetők a friss, aktuális beszállítói és forgalmazói árajánlatok, valamint az ezekhez kötődő folyamatos áralkuk. Másfelől az igazán esszenciális észrevételek többsége a mérnök-üzletkötő partnereinktől származnak, ezt a segítséget pedig illik igénybe venni. Nem beszélve arról az előzőkben már kifejtett körülményről, miszerint a tervezői költségvetésen kívül az összes további írott és megrajzolt, a létesítményre kibocsátott dokumentumot egészében kell értelmeznünk és kalkulálnunk az ajánlatadás folyamán.
Költségtérítések, bánatpénz
Időnként, ciklikusan, leginkább minimum évente egyszeri gyakorisággal kaphatunk olyan ajánlatkérést, amit ugyanarra a létesítményre, szinte azonos műszaki tartalomra kell mindannyiszor feldolgoznunk. Van azonban még egy sajátossága az ilyen megkereséseknek, miszerint „péntekről hétfőre”, vagyis rendszerint azonnali esedékességgel kell annak megfelelnünk. Jó lenne elérnünk azt, hogy körülbelül a harmadik árajánlatunk kapcsán felmerülő költségeinket igenis kiszámlázhassuk. Ugyanis ezek a befektetők vagy bonyolítók lényegét tekintve üresjáratban foglalkoztatnak bennünket, miáltal a versenyt fiktívnek minősíthetjük.
A bánatpénz beszedése még gyengébb lábakon álló fikció, és feltételezi az elnyert munkák utólagos költségelemzését, valamint annak nyilvánossá tételét, ami momentán elég abszurd ötlet. Szabadjon mégis megemlékezni erről a lehetőségről is.
Az a tény ugyanis, hogy ha a pályáztatás és az azt követő eredményhirdetés korrektnek minősül akár az összes résztvevő megítélése szerint is, abból még nem következik, hogy a megvalósulás is az lesz. Feltételezzük, hogy a nyertesnek a legkedvezőbb árú létesítményi ára mellett, illetve azon kívül számos olyan többlet- és pótmunkát kell még kifizetni, amit a versenyben vesztes konkurens vállalkozó(k) viszont összességében kedvezőbb áron, de még a pályáztatás időszakában teljes körűen előre megajánlott(ak). Ebben az esetben járna a bánatpénz, amit a téves elbírálás miatt kellene kifizetni, vélhetően a felelős bonyolító cég kasszájából.
Befejezésül egy személyes véleménnyel búcsúzunk: körülbelül 50 milliós nettó összegű árajánlat felett már célszerű „team”-ben összedolgoznunk a kollégáinkkal.
