Kéményseprői felelet
2008/10. lapszám | Kocsis Attila | 17 079 |
Figylem! Ez a cikk 18 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A VGF 2008/07-08. számában megjelent a „Kéményseprői kérdezz-felelek” című cikk négy – nevét is adó – szerző tollából. Négy szerkesztői kérdésre próbálkoztak választ adni, bizonyára legjobb tudásuk szerint.
Az első kérdésre adott válaszban említett nagytekintélyű Dr. Teleky Páltól – a cikk végére – eljutottunk a „Mottó”-ig! Ez így szól: „mindenki csinálja azt, amihez ért és amire jogosult. Ha ebben a folyamatban eljutunk oda, hogy a kéményseprőt gázkészülék-szerelőként is üdvözölhetjük a fogyasztónál, akkor örülhetünk, mert közösen tettünk egy érdemi lépést a fogyasztók sokszor emlegetett biztonságának növelése útján. Reméljük, végre eljutunk oda, hogy a több fórumon ehhez felajánlott szakmai együttműködésünket elfogadják. Bízzunk benne!”
No, hát a „mottó” első mondatával feltétel nélkül egyetértek! De ha a mottó további részét a szerzők ars poétikájának esszenciájaként kezeljük, akkor nincs csodálkoznivalónk a négy kérdésre adott válasz tartalmát tekintve, melynek csúsztatásokkal és fél információkkal, sugallt csacsiságokkal fodrozott csermelyvize végül is folyóvá duzzadva „kimondja az őszintét”, mégpedig azt, hogy „a kéményseprő ellenőrizhesse a gázkészülékek előírt karbantartásának megtörténtét”!
Uraim! Nem lehetne ezt elegánsabban megoldani?
Nem kívánok a cikk kérdéseire adott válaszokkal mélyebben foglalkozni, és a helyreigazításokat tételesen megtenni, csupán néhány kérdésre hívnám fel a figyelmet a következőkben.
A kéményseprőipart szabályozó törvény nem monopóliumokat hoz létre, csupán a közszolgáltatási rendet szabályozza. Az országos ár, (díj) kartell szükségességére történő utalás furcsa és megengedhetetlen!
A pályázat útján, adott időre elnyert, közigazgatási határok közé szorított közszolgáltatás szigorú szabályozását a rendelet szolgálja, az élet- és vagyonbiztonság fenntartása érdekében, személyhez kötött, ellenőrizhető felelősségvállalás mellett. Megjegyzendő, hogy a kevésbé szabályozott kéményseprőipart fenntartó országok CO- (szén-monoxid) mérgezéses statisztikája igen szomorú képet mutat! A magyarországi évi átlagos 35-36 mérgezéses esethez képest (ami szintén megengedhetetlen) néhány országban ez a szám több ezres nagyságrend, de fajlagosan is 80-100-szorosa a hazainak!
A magyarországi kéményseprők azt csinálják tehát, amihez értenek és amire jogosultak! Nem kívánnak sem a gázfogyasztói vezetékekkel, sem a gázkészülékekkel semmilyen formában foglalkozni (tisztítás, karbantartás, beszabályozás stb.), „csak” a kéményekkel, égéstermék-vezetékekkel, égéstermék-elvezetőkkel, égéstermék-elvezető berendezésekkel, de ehhez viszont ragaszkodnak!
A „C” típusú gázkészülékek égéstermék-elvezetőjével kapcsolatosan (még ha az együtt minősített is a készülékkel, azaz „egyszer használatos”), meg kell jegyezni, hogy ezek építési terméknek minősülnek az MSZ EN 483 szabvány szerint is. Bevizsgálásukat az egyéb építési termékekkel – égéstermék-elvezetőkkel – azonos módon kell megejteni. E berendezések csak akkor építhetők be, ha megfelelnek az építési direktíva előírásainak.
E vezetékeknél a CE jelzés megléte csak a termék megfelelőségét garantálja. A beépítés a termék működésére kihat, melynek ellenőrzése szavatolja a rendszer biztonságosságát. A szakszerű beépítés kéményseprő általi ellenőrzése – mely nem a termékre, hanem a kivitelezés technológiájára vonatkozik – nem korlátozza az áruk szabad áramlására vonatkozó uniós irányelvet. Végül szeretném leszögezni, hogy aki karbantart, szerel, beszabályoz, az ne ellenőrizzen, és fordítva! Tehát, ha valaki „kéményseprőt gázkészülék-szerelőként” kíván üdvözölni a fogyasztónál, és örül, mert „egy érdemi lépést” tett a fogyasztók biztonságáért, annak fogalma nincs a semleges, független kéményseprő-ipari tevékenységről! (Halkan megjegyzem, e megoldás csak a fogyasztók veszélyeztetését jelentené az előzők alapján.)
Tehát elfogadhatatlannak tartom ezek figyelembevételével, hogy a kéményseprő ne ellenőrizhesse az égéstermék CO-tartalmát, hanem azt a szerelő, üzembe helyező, gázkészülék-karbantartó tegye, sőt a kontroll alapján mindjárt felajánlva, hogy a karbantartást el is végzi stb. stb. Jó néhány szerelőbarátommal beszéltem, és tudom, hogy a tisztességesek vannak lényegesen többen, de a javasolt felállás enyhén szólva mosolyogtató.
Német mondás: „Még szerencse, hogy vannak kéményseprők!”
Hogy miért? 2007-ben csak Budapesten 12 823 db kémény esetében kezdeményeztük a FŐGÁZ Zrt.-nél a gázkészülék fogyasztásból történő kizárását, illetve 43 902 db kémény esetében tájékoztattuk a hatóságot közvetlen életveszély miatt! Csak szerényen jegyzem meg, ki tudja, hány mérgezéses esetet sikerült e közjót szolgáló tevékenységgel megelőzni, hány emberéletet tudtak a „fekete ruhás” szakemberek megmenteni?!
Az előzők alapján nagy tisztelettel ajánlom a „gázos” szakmát (nem tudom, kitől és miért) féltő-védő szerzőkvartettnek, hogy kérdezz-felelek játék helyett játsszanak a saját térfelükön, vagy ha tetszik, söprögessenek a saját portájukon, mivel van mit és miért!
Csak rögtön egy ötlet, egy hiánypótlás. Kötelező az ötévenkénti műszaki-biztonságtechnikai felülvizsgálat a gázfogyasztóknál! (És az első öt év éppen lecseng…) Hány millió fogyasztói hely van az országban - és van kb. kétszáz, az ellenőrzésre alkalmas, vizsgáztatott szakember? Mi lenne, ha a polgárok betartanák a törvényt?
Mi a helyzet a GMBSZ-szel? Egyformán értelmezik azt Nyíregyházán és Szombathelyen? Mi a helyzet az elosztói engedélyesek technológiai utasításaival? Megegyezők országosan? Mi a helyzet a szabálytalan, „fekete” szerelésekkel?
És itt abba is hagyom, nem szeretek más zsebében kotorászni, de azt sem szeretem, ha a kéményseprőkében kotorászik valaki! Ez csúnya dolog, még rácsap valaki a kézre!
Ezek után, ha szabad, szeretnék egy keveset a múltról, jelenről szólni, természetesen a kémények (égéstermék-elvezető berendezések) és a kéményseprőipar vonatkozásában.
Régi és új kihívások a kéményekkel kapcsolatban
Már Mária Terézia korában azt vallották az akkori építőművészek, hogy ahhoz, hogy a ház, az épület kellően jól tudjon funkcionálni, gondoskodni kell a kellemes, megfelelő közérzetről, hőérzetről, nyilván mindig a kor műszaki színvonalának megfelelően, így jellemző volt a mi klimatikus viszonyaink között, hogy fűteni kellett. Mi volt a jellemző fűtés évtizedekkel ezelőtt? Nyilván a vaskályhák, a cserépkályhák, aztán a későbbiekben a fürdőhengerek, az egyéb a századfordulón megjelent, kis szilárd tüzelésű etázskazánok és így tovább, majd a húszas-harmincas években picit terebélyesedő gázenergia felhasználásának köszönhetően a régi vízmelegítők, akkori nevükön gejzírek, aztán a gaziátorok, ezeket a mai fiatalok nem igen ismerik, ami egy elegye volt a radiátornak és a gázkonvektornak, természetesen 50-60 évvel ezelőtti színvonalon és megjelenésben. Mit tudtak ezekhez az akkori emberek használni, vagy az akkori emberek mit tudtak betervezni: a jól megszokott, téglából falazott kéményeket.
Ezek a kémények különösen a szilárd energiahordozó-felhasználásnál előszeretettel kormosodtak, kormolódtak, szurkosodtak, magyarul mondva alapos munkát kellett végeznie a kéményseprőnek. Ez már kihívás volt, hogy kerüljük el a tűzeseteket, mert hiszen egy lekormosodott, leszurkosodott kéményjárat hajlamos volt egy bepattanó szikrától, hevesebb begyújtástól lángra kapni. És bizony egy tűzeset, még ha a kéményben történik is, váratlanul tudja a lakost, a polgárt érinteni. Hát bizony a kihívás az volt, hogy egy épület kerülje el a tűzesetet, kerülje el, hogy egy kémény akkor gyulladjon lángra váratlanul, mikor ő akar, a kéményseprő végezze a dolgát, hogy a kormot megfelelő intenzitással és gyakorisággal távolítsa el a kémény teljes belső keresztmetszetéről, járatáról, a szurok eltávolításáról nem is beszélve. Ezen okból kifolyólag 60-70 évvel ezelőtt a kéményseprőnek lényegesen gyakrabban volt jelenése a tisztelt kéménytulajdonosnál, a lakosnál, mint manapság, hiszen 60-70 évvel ezelőtt a kéményseprő még bizony havonta, de volt olyan épület, lakás, kisüzem, gondoljunk egy pékségre, ahova hetente eljárt. Volt olyan cukrászkemence, ahova a kéményseprőnek minden nap el kellett mennie tisztítani ahhoz, hogy ott a tisztes ipart gyakorolni lehessen, és a cukrászkemencébe be lehessen gyújtani.
A mai kornak megfelelő kihívás, amivel szemben állunk, de nemcsak a kéményseprők, hanem a tulajdonos, de maga az állam számára is, hogy például Budapesten a durván egymillió darab kéményjárat 85-90%-a téglából falazott. Tehát ebből az következik, hogy ma a kéményjáratok a korabeli kőművestechnológiával kivitelezve kell, hogy ellenálljanak a gázkészülék, gázberendezés égéstermék-elvezetésével szemben támasztott követelményeknek, illetve a korróziós és az időjárás okozta eróziós hatásoknak.
Ez nagyon nehéz kérdés. A hatvanas években a gázprogram egyre jobban terebélyesedett. Gondoljunk a hetvenes években megvalósuló budapesti levegőtisztasági programra, vagyis a belvárosból a szilárd tüzelés kiirtására. A gáz, mint energiahordozó rendelkezésre állt, de sokan elfelejtették azt, hogy ennek a kellemes, magas komfortot biztosító, jól automatizálható fűtési módnak van egy másik oldala, ez pedig az égéstermék-elvezetés. Sajnos akkor ennek ellenállni mód nem volt, magyarul mondva a gáz égéstermékeket kénytelen-kelletlen azokban a járatokban vezették el, amik az adott épületben rendelkezésre álltak. Nem kellett hosszú idő ahhoz, csupán néhány év, és rá kellett jönni, hogy a gáz égésterméke igencsak eltér a szilárd tüzelésétől. Másrészt a harmatponti hőmérsékleti problémák jelentősen eltérnek a korábban megszokottól. Ezt mi úgy hívtuk a szakmában, hogy kéménykorróziós jelenségek, és gyakorlatilag ma sem tudunk erre a jelenségre jobb szót kitalálni. A kémények lekondenzálódtak, átáztak. A korábban szilárd tüzelésre használt kéményjáratokban a csapadék átdiffundált a falazaton, magával ragadva azokat a korom- és szurokrészecskéket, amik a pórusokba beivódtak-beevődtek. A lakások oldalfalán vagy belső főfalain hatalmas fekete-barnás, csúnya foltok jelentek meg, nem is beszélve a szaghatásról, ami ugyancsak megtette a magáét.
A kérdés az volt, hogy mit lehet tenni? Szerencsére először kialakultak az úgynevezett béleléses technológiák, a kémények béléscsővel történő alkalmassá tétele. Meg kell mondani, hogy maradéktalanul azokat a kéményeket javítani nem lehetett, ahol egyszer már a kondenzátum átdiffundált a falazaton, s szétterült a felületi vakolatokba és így tovább. Ott csak drasztikus beavatkozással, magyarul tégláig való leveréssel, kifugázással vagy éppen visszabontással lehetett segíteni.
Hogy ma melyek a kihívások? Igazából azt kell mondanom: ma már a probléma nem termelődik újjá. Gyakorlatilag a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején beállt egy olyan állapot, hogy országhatárt nem ismert az új technika. Csupán egy példát említve, ha a frankfurti kiállításon egy készüléket vagy egy kéménytechnikát bemutatnak, az Magyarországon feltehetően egy-két hónapon belül a kereskedelemben beszerezhető. Tehát, ha valaki halad a korral, és a legfrissebb műszaki információk birtokában van, akkor gyakorlatilag minden egyes szituációra, az égéstermék elvezetésének bármely típusára tud alternatívát ajánlani mind a kivitelezőnek, mind az érdeklődőnek, de magának a tanácsadásra rászorult polgárnak is.
Éppen ezzel függ össze a mai kor kihívása. Hiszen évtizedeken át egy „kegyelmi” állapotban volt a tervező, kivitelező és a kéményseprő is, annyiban, hogy egy fűtést hogyan is oldjon meg, egy égéstermék-elvezetést hogy alakíttasson ki? Sok problémája nem volt, hiszen volt 30-féle készülék, 30 típus, és az éveken, évtizedeken keresztül beszerezhető volt a piacon. Ugyanígy volt egy-, két- vagy ötféle béléscsőfajta, ami sok variálásra nem adott lehetőséget. Magyarul mondva ezzel kellett megoldani a fűtést, a használati melegvíz-termelést, évtizedes megoldásokra vagy akár páréves megoldásokra számítva. A nyolcvanas években már pontosan lehetett tudni azt, hogy vannak anyagok, vannak béléscső-megoldások, -kialakítások, amelyek bizony az idő rombolását nem fogják kiállni, és kizárólag „tűzoltásra” alkalmasak. Ma a problémák nem termelődnek újra, és a kihívás az, hogy egy kéményseprőnek, de egy korrekt kivitelezőnek, tervezőnek is elvileg naprakésznek kell abban lenni, hogy megismerje, mi az, ami a piacon megjelent, mi az, ami korrekt módon betervezhető. Nem lehet egy-két hónapig sem ölbe tett kézzel ülni a sült galambra lesve, hiszen havonta változások vannak, új szabványok lépnek hatályba, havonta új termékek jelennek meg, és ezzel úgy kell tudnunk együtt élni, hogy a problémát kezeljük. Amikor megjelenik a termék, nekünk már tanácsadás szinten kell tudni foglalkozni vele, tehát az új kihívás egy folyamatos tanulási folyamat, szakirodalom- és szabvány-, sőt európai szabványfigyelés, egy kereskedelmi vonalon való szerteágazó tájékozottság. Ma egyetlenegy kéményseprőiparban dolgozó szakember sem engedheti meg magának, hogy ezt a folyamatot ne kezelje, és ne legyen állandóan képben.
Tervezői gondosság és felelősség
Most már ne a kéményekről beszéljünk, hanem az égéstermék-elvezető berendezésekről, hiszen az európai szabvány, az MSZ EN 1443 ezt már ilyen fogalmi meghatározással hirdeti. Sajnos azt kell mondanom, hogy a kiváló építész kollégánk megálmodja a rózsaszín jövőt, egy esztétikailag gyönyörű, legalábbis a leendő tulajdonos szempontjából nézve elfogadható, számára szépnek tűnő épülettervet, és nagyon sokszor nem gondol arra, hogy ezt az épületet lehetőleg a legpraktikusabban, leggazdaságosabban üzemeltetni és lakni kell. Nemcsak az emberi élethez van szükség bizonyos feltételekre, hanem egy tüzelőberendezésnek is feltételeket kell kielégítenie ahhoz, hogy jól, gazdaságosan, környezetkímélő módon tudjon üzemelni.
Családi házak vonatkozásában mi az, amit tervezőknek tanácsként tudunk adni? Mindig arra kell gondolni elsőként, hogy egy fűtést szolgáló hőtermelésről és a használati melegvíz-ellátásról is gondoskodni kell. Ez azt jelenti, hogy minimum egy égéstermék-elvezető berendezést igényel az épület. Emellett mi azt mondjuk és tanácsoljuk, hogy legyen egy olyan égéstermék-elvezető a működő égéstermék-elvezető mellett, ami bizonyos tartalék (biztonsági) szerepet betölt. Tessenek arra gondolni, hogy valami meghibásodás van, mondjuk a gázellátásban, vagy éppen elektromos áramkimaradás lép föl, tehát legyen egy olyan égéstermék-elvezető, ami ilyen szituációban még mindig egy lakószoba megfelelő hőmérsékleten való tartását szolgálja. Ezen kívül azt is mondjuk - nemcsak azért, mert három a magyar igazság, hanem azért is, mert nem lehet tudni, mit hoz a holnap, hogy például a lakos, a tulajdonos, a polgár szeretne módosítani, funkcionálisan átrendezni valamit az épületben, a tetőszintet beépíteni, vagy épp a szuterénban egy hobbytermet vagy egy hobbyszinten működő kézműves műhelyt kialakítani -, hogy eleve szükség van egy harmadik kéményre, minden esetre. Ha ilyesmire nem gondolunk, lényegesen nagyobb munkával, rombolással jár néhány év múlva az, hogy egy égéstermék-elvezetést kialakítsunk. Legjobb, ha elébe megyünk a dolgoknak, és azt mondjuk, hogy az egy-, két-, háromszintes családi háznak legalább három égéstermék-elvezetési lehetősége legyen. Egy biztos, ez a beruházás nem felesleges. Az élet és a tapasztalataim bizonyítják, hogy ez az esetek 80%-ában megtérül.
A következő téma az, hogy elismerjük egy építésznek azt a kiváló tulajdonságát, hogy másképp ítél meg, másként lát egy épületet, egy formát, egy alakzatot, mint egy gépész. De engedtessék meg, hogy az épületgépész jobban értsen a hőenergia-termeléshez, általában a gépészethez. Ahhoz, hogy milyen fűtési rendszert érdemes kialakítani egy épületnél, mindig azt tudjuk javasolni, hogy amikor egy új épület építészterve kezd kialakulni, akkor már be kell vonni a gépészt és az elektromost is. Ne egy személy által kitalált épületkomplexum legyen a végeredmény, hanem inkább egy együttműködéssel összehozott olyan rendszer, ami a későbbiekben megelégedésre fog szolgálni. Tehát ha ez a ház teammunkában születik és abban is valósul meg, akkor a későbbiekben lényegesen kevesebb probléma fog adódni.
Soklakásos épületeknél eldönteni ezt és tanácsot adni nagyon nehéz. Egy társasház pontosan úgy kezelendő, mint egy családi ház. Az emberek nem szeretnek függeni mások akaratától, sőt kimondottan szeretnek függetlenek lenni, és kimondható, hogy minden embernek szuverén, nagy szavakkal kifejezve alkotmányos joga, hogy legyen módja szabadon megválasztani a fűtését. Természetesen beilleszkedve a környezetbe és abba a környezetvédelmi koncepcióba, ami az adott területre vonatkozik, figyelembe véve azokat a hőtechnikai szükségleteket, amelyek már megkövetelhetők egy épülettel kapcsolatosan. Ezen belül legyen joga és módja ahhoz, hogy ha tetszik, akár egyedi módon is megoldhassa a fűtését. Vagy éppenséggel legyen lehetősége, hogy áldozhasson a divat oltárán, és ha kellemes hőérzetet nyújtó (ami nagyon szubjektív), sugárzó fűtést adó, nyílt tűzterű kandallót szeretne, akkor szabadjon neki oda egy ilyen kandallót létesíteni. Ehhez hozzá kell segíteni a leendő lakót, ez minden embernek joga kell, hogy legyen megfelelő keretek között.
Minden ilyen megoldást még a tervezés fázisában, előkészítése során praktikusan a hőtechnikához értő épületgépésszel egyeztetve és tervezett módon kell kidolgozni. És még kiemelném, hogy ma a lakások, felújítások fűtési rendszereinek legalább 70%-a minden terv nélkül készül. Szeretném felhívni a figyelmet tehát még egyszer, hogy egy építészeti kivitelezési terv sem lehet egyetlenegy építész szakember saját szellemi terméke, csak teammunka eredménye szabad, hogy legyen.
Gondok a fokozott légzárású nyílászárók kapcsán
Budapesten, de mondhatom azt, hogy Magyarországon a tüzelőberendezések 80-90%-a jelenleg is nyitott égésterű. Ez pedig azt jelenti, hogy a tüzelőberendezések az égéshez szükséges levegőt jelenleg is a környezetből, a telepítés helyiségéből nyerik. Hogy a telepítés helyiségébe hogyan kerül az égési levegő, nem szólva a megfelelő szellőzést biztosító levegőmennyiségről, az más kérdés. A szakmában ma is a GMBSZ előírásai a mértékadók, mindaddig, amíg új műszaki szabályozás vagy előírás kiadásra nem kerül. Már évekkel ezelőtt fel kellett figyelni bizonyos mérgezéses és haláleseteket is eredményező műszaki problémára. Egy talán túl jól sikeredett energiatakarékossági propaganda következtében, egy talán nem kellően átgondolt pályáztatási rendszer kapcsán bizony a polgár azt hitte, és természetessé vált számára, hogy a nyílászárók cseréjével nagyon sok energiát meg lehet takarítani. Ha annyit mondják, akkor az úgy is van. Ami kétségtelen tény, csak annak ismerete nélkül dönteni, hogy valaki tudná és értene hozzá, milyen tüzelőberendezés üzemel az ő lakásában, nem lehet.
Az egészséges élethez megfelelő mennyiségű friss levegőre van szükség, tehát nem szabad nyílászárókat úgy cserélni, hermetikusan úgy lezárni a nyílásokat, hogy néha az ellentétes nyomásviszonyok miatt az ablakot vagy ajtót nehéz kinyitni, mert annyira szoros az illesztés, hogy túlnyomás, illetve vákuumhatás léphet fel, ami életveszélyes. Olyan készülékek esetén lehet a nyílászáró-cserét végrehajtani, ahol a készülék az égési levegőt nem a lakás légteréből nyeri, vagy megfelelően szabályozott módon gondoskodnak az égési, illetve szellőztető levegő utánpótlásáról. Ott igazából nem a mérgezés veszélye áll fenn, hanem egészségtelen életmódhoz vezethet, olyan akut vagy lappangó problémákat vet fel – gondolok itt az asztmától kezdve egyéb légúti megbetegedésekre –, amik előfordulhatnak a lég-, az oxigénhiány és a szén-dioxidban feldúsult levegő miatt. Tehát mi azt tudjuk mondani, hogy az a lakás, amit kéményszempontból feltehetőleg jól megterveztek és kiviteleztek, égéstermék-elvezetés szempontból rendben van. A gázszolgáltató is minősítette a terveket, rendszereket biztonságtechnikai oldalról. Ezek után a lakás működésében egy nyílászáró-csere nem csak egy esztétikai, építészeti felújítás vagy karbantartás, jobbítás, hanem a lakás gépészetébe való beavatkozás is. Ha azt a lakást megfelelő módon tervezték, kivitelezték, abba egy „laikus” ne nyúljon bele megfelelő szakember véleményének kikérése nélkül.
Mi, kéményseprők egyáltalán nem a nyílászárók cseréje ellen vagyunk, hiszen általa megfelelően takarékoskodni lehet az energiával; azonban csak úgy tudjuk elképzelni, ha megfelelően beszabályozottan, légszelepekkel, levegő-utánpótló nyílásokkal, szerkezetekkel látjuk el a nyílászárót, akár a külső falon ilyen eszközöket telepítve. De ez nem bízható rá a lakástulajdonosra, hiszen abból kell kiindulnunk, hogy ő más területen művelt, képzett, és a témához nem feltétlenül ért megfelelő alapossággal, tehát építőipari jártassággal rendelkező szakember véleményének kikérése nélkül egy ilyen beavatkozást elvégezni életveszélyes. Úgy gondolom, hogy ehhez feltétlenül épületgépész szakember tudását kell kölcsönvennünk, igényelnünk. Ha ez így történne a jövőben, lényegesen kevesebb lenne a baleset, a CO- mérgezés okozta haláleset, kisebb lenne a rákot keltő karcinogén anyagok koncentrációja a levegőben, lényegesen kevesebb időt töltenénk el táppénzes állományban különböző légzőszervi megbetegedések miatt.
(Folytatjuk)
