Tervtől (eltekintve) a megvalósításig
2009/3. lapszám | VGF&HKL online | 3026 |
Figylem! Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Elöljáróban annyit szeretnék elmondani, hogy a beruházó és egyben kivitelező személyes ismerősöm, aki tanácsért, segítségért fordult hozzám a múlt esztendő tavaszán az általa üzemeltetett társasházzal kapcsolatosan. Ismerősömmel az 1990-es évek elejéig több közös munkánk is volt. Jó szándékú épületgépész szakembert ismertem meg személyében. Emiatt kicsit kellemetlenül is érzem magam, ha esetleg olvassa a cikkemet, nehogy úgy érezze, kiadom őt a szakmai közvéleménynek. Ám ez az eset sokunknak tanulságul szolgálhat, ezért is teszem közzé, vállalva ezzel esetleges szemrehányását is.
A fentiekben leírtak miatt képekkel nem illusztrálhatom ezt az esetet, nehogy azonosítható legyen az adott épület. Az alább olvasható történet egy az elmúlt években épült százegynehány lakásos, többszintes társasház története.
Ezután a kicsit hosszúra sikeredett bevezető után lássuk, mi is történt időrendben. A kivitelezést megelőzően készült épületgépészeti kiviteli terv. A tervező alapkoncepciója:
- Központi kazánház, két korszerű 400 kW-os gázkazánnal.
- Gépészeti szempontból a lakóépület két részre osztott. A fűtési alapvezetékek induló mérete NÁ 100.
- Mindkét épületszárnyhoz nagyjából azonos számú – átlag 70 m2-es – lakás tartozik.
- Mindkét fűtőkörbe egy-egy NÁ 80-as, állandó fordulatszámú szivattyút terveztek, „túláram-szeleppel”. Erre azért lehetett szükség, mert például egy kellemes nyári éjszakán, amikor se fűtés, sem pedig használati melegvíz-használat nincs, a szivattyúk akkor is működnek, bár térfogatáramlás gyakorlatilag nincs, mert a használati melegvíz-hőcserélők szabályozószelepei „zártak”.
Minden lakáshoz tartozik egy „mini hőközpont”, melyben hőmennyiségmérő, használati melegvíz-hőcserélő, mellékvízmérő és nélkülözhetetlen szabályozó szerelvények vannak, mind a fűtési, mind pedig a használati melegvíz-termelő fűtőkörében. A terv szerinti „mini hőközpont” neves cég terméke, melyet kifejezetten erre a célra fejlesztettek ki. Ennek megfelelően az ára is eléggé „borsos”, viszont a gyakorlatban is igazolódott, hogy minőségi termékről van szó, és jól látja el feladatát. Egyik legfontosabb eleme egy szabadalmaztatott „túlméretezett” használati melegvíz-hőcserélő, szabályozóval, mely a következő nagyon fontos tulajdonsággal bír. A beállított használati meleg víz hőmérsékletét tartja, és amennyiben nincs használati melegvízfogyasztás, a fűtővíz átáramlását megakadályozza, egyben érzékeli a hőcserélőben lévő víz hőmérsékletét, és amennyiben az a beállított érték alá csökken, úgy „beenged” a hőcserélőbe egy minimális fűtővizet. Ily módon mindig rendelkezésre, készenlétben áll a megfelelő hőmérsékletű használati meleg víz. Ezzel a műszaki megoldással a használati meleg víz termelésénél lehet egyidejűséggel számolni.
Ez volt a tervezői elképzelés. Előttem nem ismert – bár sejthető – okokból nem a fentiekben ismertetett rendszer valósult meg. Ismereteim szerint a megvalósult műszaki megoldás tervező bevonása nélkül született.
Lássuk a „szomorú valóságot”
A kazánházba beépítésre került kazáncsoport teljesítményében azonos, ám nem nevezhető mai szemmel korszerűnek. Ez a kisebbik probléma. Semmiféle szabályozás nem készült hozzá, a kazáncsoportok „vezérlése” kézzel történik éjjel-nappal. Semmi „kaszkád”-vezérlés. A becsült hőigény alapján léptetik a kazáncsoportokat. Hogy honnan tudja az üzemeltető, hogy mikor hány lakásban használnak meleg vizet és mennyi ideig, rejtély számomra. Gyakorlatilag folyamatosan és adott esetben szükségtelenül volt bekapcsolt állapotban több kazánblokk, melyeket a kazán saját termosztátja kapcsolt ki-be.
A terv szerinti „mini hőközpont” bizonyára drágának bizonyult, ezért abból csak egy darab került megvásárlásra. Ez volt a „minta”. A kivitelező „gyártott” belőle százegynehány darabot, melyeket be is építettek minden lakáshoz. Ezekben 1-1 db NÁ 20-as golyóscsap + hőmennyiségmérő, térfogatáram-szabályozási lehetőség nélkül, mellékvízmérő. A radiátoros fűtésre szabályozó szerelvény nincs beépítve. A HMV-termelésre 1 db 20 kW névleges teljesítményű lemezes hőcserélő került beépítésre, de hőmérsékletszabályozó, korlátozó nélkül. A fűtőköri térfogatáram-szabályozószelep a visszatérőben van. A hőcserélő hidegvíz-beáramlási oldalán térfogatáram szabályzására alkalmas szabályozószelep nincs beépítve.
De hogyan is működik ez az „egyedi” kialakítású „mini hőközpont”? Tekintettel arra, hogy a használati melegvíz-hőcserélő fűtőkörébe nincs beépítve hőmérsékletkorlátozó szerelvény, így abban állandóan (télen-nyáron, éjjel-nappal) áramlik a 80 oC hőmérsékletű fűtővíz. Ennek következtében a hőcserélőben a víz hőmérséklete 60 oC fölé emelkedik, mely egyrészt forrázási veszélyt jelent, másrész a hőcserélő felületén kiválik a vízkő. Ez a kialakítás más problémát is okoz. Nem lehet számolni példának okáért „egyidejűséggel”. Ez százegynehány lakás esetén állandó és felesleges térfogatáramlást és ezzel egyidejűleg hőveszteséget is jelent. További gond, hogy a fűtési csővezetékrendszert nem ekkora térfogatáramra méretezték. A szivattyú nem képes ekkora vízmennyiség szállítására. De ha még tudna is, akkor a fűtővezetékben az áramlási sebesség 2,5 m/s lenne, mely 2,5-szerese a még éppen elfogadhatónak. Ennek további – egyenes – következménye, hogy egyes lakásoknak (a rövid körökön) túl sok, más lakásoknak (a hosszú körökön) túl kevés fűtővíz jut. Így egyes lakásokban túlságosan, más lakásokban nem elég meleg lesz a használati meleg víz.
De van további gond is. Mivel a hőcserélő hidegvíz-oldalán sincs mennyiségi korlátozás, ez is okozhat túl meleg vagy nem eléggé meleg használati meleg vizet, ugyanis a fűtővíz térfogatárama hellyel-közzel állandó, míg a felmelegítendő víz mennyisége néhány l/perctől 13-14 l/perc is lehet.
Ez a rendszer érzékelhetően több sebből is vérzik. A használati melegvíz-szolgáltatás nem kielégítő. Állandó panaszáradat a lakók részéről. A nem kellően ésszerű és átgondolatlan „takarékos” beruházás „keserű gyümölcse” beérett. A lakók elégedetlenek, a költségek indokolatlanul magasak, szinte összemérhetők egy hasonló méretű „lakótelepi lakás” energiaköltségeivel, még meg is haladják azokat. A beruházó-kivitelező kiszállna a „buli”-ból, átadná más cégnek az üzemeltetést. De kinek van szüksége ilyen több sebből vérző rendszerre?
A tények: az egyik lakás energiaköltsége 2008. április hóban, amikor fűtés már csak hébe-hóba volt, 33 990 Ft volt. A teljes vízfogyasztás (hideg és meleg) 14 m3 volt ebben a hónapban. Tételezzük fel, hogy ebből 10 m3 volt a melegvízfogyasztás – ami valószínűtlenül magas arány –, és vessük össze egy távfűtéses lakás melegvíz-hődíjával. Ezen lakás köbméterenkénti hődíja közel 3400 Ft, szemben a távfűtéses lakások köbméterenkénti 1050 Ft-os díjával. Azaz több mint háromszorosát kell fizetni a lakóknak a meleg víz előállításáért ebben a társasházban a lakótelepeken lakókhoz viszonyítva.
Egy szó, mint száz: a nem kellőképpen átgondolt tervtől való eltérés, a „költségtakarékosság” jegyében született rossz műszaki megoldás, a nem megfelelő szabályozások, a hőszigetelések hiányosságai „megfizethetetlen” költségeket okoznak, okozhatnak. És amennyiben ez nem megfelelő, illetve mondjuk ki, rossz komforttal is párosul, úgy nagyon nehéz helyzetet teremthetünk. A tervtől eltérni lehet, de egyeztessünk a tervezővel, mielőtt cselekszünk. A kivitelezőnek akkor egyszerű a dolga, ha terv alapján dolgozik, és terv szerint valósítja meg a rendszert. Ha a tervtől eltér, akkor a szerelőé a felelősség. Ha a terv szerint végzi a dolgát, és a rendszer nem úgy működik, mint az elvárható, akkor ezért a tervező tartozik felelősséggel. A kivitelezőknek azt javasolom, hogy tervek alapján végezzék tevékenységüket. Már persze ha van egyáltalán terv.
Csorba Tamás
