Ki a rossz tulajdonos?
2009/3. lapszám | VGF&HKL online | 3301 |
Figylem! Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az alábbi cikk 2008 szeptemberében íródott,és az akkor kibontakozó világgazdasági válság kapcsán bocsátkozik fejtegetésekbe. Kérdezhetnék, hogy miért közlünk mi egy fél éve túlhaladott cikket? Két okból: egyrészt, mert nagyon jól rávilágít akkori várakozásainkra, másrészt, mert olyan dolgokról beszél, amikről szólni kellett (volna) akkor, és szólni kell ma is.
A magam részéről elfogadom azt a közhiedelmet, melyet feleségem is gyakran emleget (és mennyire igaza van), hogy mi mérnökök a pénzügyekhez vajmi keveset értünk, és legjobban akkor járunk, ha azokat másra (mondjuk reá) bízzuk. A napokban megjelent, melyek részben borúlátóak, részben optimisták voltak, és amelyek a világ pénz- és tőkepiacainak válságáról szóltak, nehezen tudtam értelmezni, csak éreztem, hogy nem pitiáner ügyről van szó, nem a sarki fűszeres húzta le a redőnyt, mert a szupermarketek tönkretették. Félelmemet, bizonytalanságomat, a pénzügyekben mutatkozó óvatosságomat felmenőim génjeiből örökölhettem.
Édesapám mesélte, hogy nagyapám állami tanítói fizetéséből akkoriban jelentősnek számító összeget takarított meg, hogy öt lányát a monarchikus kor szokásainak megfelelően kistafírozva férjhez adja. Ebből a kis, valóságos vagyonkából kettőt sikerült is: hat komplett ágyhuzattal, étkészlettel, fehérneműkkel, konyhai bútorokkal és berendezésekkel, a legszükségesebb szobai bútorokkal (például ágyakkal) elindítani, hogy a háborús körülmények ellenére megalapozzák új családjuk jövőjét. A harmadik lány kérője azonban már csak nagyanyám szégyenkezve széttárt karjaival találkozott, aki elrebegte, hogy nem csak a hozományt, hanem összes megtakarított pénzüket is egyik óráról a másikra elvitte az első világháborút követő pénzügyi krach. A lány viszont itt pirul a másik szobában, mert őt szerencsére nem vitték el katonának, ha egy szál ruhában is megfelelő, akkor máris vihető.
Anyai nagyanyám, aki korán megözvegyült, és a nagy 1929-33-as világgazdasági válság közepette kis nyugdíjából egyedül nevelte három gyermekét (kikből kettő diplomát is szerzett), a küzdelmeken, nélkülözéseken csak úgy tudott úrrá (és nem gyenge asszonnyá) lenni, hogy „kosztosokat” tartott, és ezek térítéséből egészítette ki jövedelmét. A sok munka és a nehéz körülmények megerősítették akaratát, növelték a jövőbe vetett hitét: 65 éves korában, saját tervei alapján családi ház építésébe kezdett, melyhez egy magánbanktól a költségek mintegy 70%-ára lakáshitelt vett fel a harmincas évek végén. A kölcsönt néhány évig törlesztette, majd a világ legnagyobb inflációjának köszönhetően 1946-ban félhavi nyugdíjából az egészet kifizette. Kisült Isten igazsága, amit apai nagyapám az első világháborúban elvesztett, azt anyai nagyanyám a másodikban visszanyerte, a család veszteségét kiegyenlítette. Ha most ironikus lennék, azt mondanám: Jó, hogy kettő volt a világháborúkból!?
De nem mondom, már csak azért sem, mert még nincs vége családom pénzügyi karamboljainak történetének. A második világháború után ínséges időket éltünk. Nem volt élelem, tüzelő. Budapest ostroma után (már aki túlélte) éheztünk és fáztunk. Apám nem csak családjáért, hanem a kispesti pedagógusok iránt is felelősséget érzett. Három vagon élelmiszert: krumplit, sütni való tököt, káposztát, zöldséget, almát vásárolt (a tanítóktól összeszedett pénzen) Szabolcsban, aminek egy részét hazafelé kicserélte az orosz katonákkal további „csemegékre” (például egy kalap alma = egy kalap cukorral). Ezen az akción - amivel mindenki jól járt – felbuzdulva, 1946-ban megállapodott a dorogi szénbánya tulajdonosával, hogy most már a stabil forintért minden pedagógusnak biztosítja a télirevaló tüzelőjét. Édesapám szerdán átadta az összegyűjtött pénzt, csütörtökön pedig államosították a bányákat, és leállították az összes szállítást. Az akció „csütörtököt” mondott, annyira, hogy ráment a balatoni nyaralónk, mert apám kötelességének tartotta, hogy pedagógustársai, akik még nála is szegényebbek voltak, ne szenvedjenek kárt.
Családunk pénzügyi attrakcióinak egyenlege jelenleg tehát 2:1 a banki szféra javára. Lehet, hogy folytatódik családunk pénzpiaci története? Egyik napilapunk címoldalán ugyanis ez szerepel: 2008 = 1929. Az USA-ban hitelpiaci válság (több volt a hitel, mint a hitelt „érdemlő” adós) robbant ki: a Bear Stearns befektetési bank, amelyik összeomlás előtt állt, az Egyesült Államok központi bankjának közreműködésével a JP Morgan tulajdonába került. Tehát csorbult a szabad verseny, mert a rossz tulajdonos (az állami bank) nem engedte csődbe jutni a magánbankot, a jó tulajdonost! A Lehman Brothers 613 milliárd dollár adósságába belebukott, a Merrill Lynchet szintén a rossz tulajdonos, a Bank of America vásárolta fel, hogy megmentse. Bekövetkezett az AIG, a világ legnagyobb biztosítójának az „államosítása” azzal, hogy az amerikai pénzügyminisztérium 85 milliárd dollár hitelt adott neki, mert jelzáloghitel-ügyletei „rosszul sikerültek”. A szabad vállalkozás hívei, akik egykor gazdaggá, a világ legnagyobb pénzügyi hatalmává tették Amerikát, most szocialista elvekkel, megoldásokkal támasztják alá kártyavárukat. Ha az állam (a rossz tulaj) egy magántársaságban (a jó tulajdonoséba) abszolút többségbe kerül, akkor meneszti az elnök-vezérigazgatót, aki felelőtlen, hozzá nem értő tevékenységével, esetleg csalással csődbe juttatta bankját, és saját emberét ülteti annak székébe.
Ceterum censeo (egyébként az a véleményem), akkor jó a tulajdonos, ha jó a menedzser! Évek óta figyelem, hogy a magyar harmincas-negyvenes aktív generáció miként szakad ketté. A fiatal vállalkozók pulóveres, farmernadrágos, sportos seregére, és a fekete öltönyös, fehér inges, nyakkendős, fekete vágott orrú cipőben, a Belvárosban siető, a banki (biztosítói) elithez tartozó, túlfizetett alkalmazottakéra. Az előbbiek éjt-nappallá téve lótnak-futnak, az utóbbiak (legalább is látszólag) a szigorúan előírt munkarend szerint dolgoznak. Egy közös van bennük, hogy mobiltelefonálás nélkül nem tudnak az utcán közlekedni, a munkahelyen dolgozni, a szupermarketekben vásárolni, otthon házastársi életet élni. Miután gyermekeim is a vállalkozói szférához tartoznak, és a pénzügyekhez ők se nagyon értenek, inkább a pénzügyekhez (állítólag) értő banki egyenruhásokhoz fordulnék tanácsért, magyarázatért, hogy mi is történt az utóbbi héten (hónapban, évben?) Amerikában, és annak mi lesz a következménye a világra, és főleg Európára, Magyarországra?
Végül is csak a múlt héten kb. 1000 milliárd dollár veszteség (ami négy-öt éves magyar GDP-nek, nemzeti összterméknek felel meg) érte az amerikai államot, vagyis az adófizetőket (nálunk azt mondanák: a népet). Másképpen fogalmazva, ennyivel nőtt az USA államadóssága. Nem két fillérről van szó!
A választ a TV különböző csatornáin próbálják megadni az említett „elemzők”. A témát kerülgetik, mint macska a forró kását. A banki emberek szerint ők ilyen természetű hitel-ügyletekben nem vettek részt, tehát ők nem félnek, őket ez a válság nem érinti. Mi ettől még persze félhetünk, mert ők feltehetően az irányukba támasztott bizalmat nem gyengíteni, hanem erősíteni akarják (bármi áron is). Nekem mindenesetre gyanús a dolog, mert eddig a bankok minden erejükkel, lehetőségükkel, a médiákban hirdetett akcióikkal rám akartak tukmálni mindenféle lakásvételi, tartós fogyasztási cikkek vásárlási, energiatakarékossági, lakás-felújítási hitelt (szerencsére nem cseréltük le a húszéves Hajdú mosógépünket, a lakásunkat is magam meszeltem ki). A végén már nem is vizsgálták a páciens hitelképességét, nem kértek fedezeti igazolást, csak vigyék a kölcsönt azonnal, zsebbe, kápéban. Azonban napok alatt változott a helyzet: tegnap már egy fehérgalléros úriember pedzette, hogy jobban utána kellene nézni, kinek adják a milliókat. A pénzügyminiszter szerint is minket csak „közvetve” érint az amerikai pénzügyi válság, ezért a költségvetésben ezzel nem számol, úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
Emberek! Hallgassatok a józan paraszti eszetekre! Ne higgyetek ezeknek az áltudományos közgazdasági véleményeknek. Ha mi, mérnökök, akkorákat tévednénk, mint mostanában a bankárok, a pénzügyi elemzők, a közgazdászok, akkor a hidak, a födémek leszakadnának, a magasházak, a tornyok össze-, a támfalak kidőlnének, minket pedig börtönbe csuknának! Mi a realitásokból indulunk ki. Egyelőre 1000 milliárd dollár eltűnt, aminek legnagyobb vesztese a bizalom. Ha az megrendül, a globalizált világban mindenütt megérzik. Nem csak Amerikában, hanem Ázsiában, Európában, az egész világon, tehát Magyarországon is. Kevesebb lett a pénz!
Csökkeni fog a gazdaság teljesítőképessége, nőni fog az infláció, nőni fognak a hitelkamatok (nehezebb lesz hozzá jutni). A fentiekből ránk eső összeget mi, adófizető polgárok fogjuk megfizetni, akár tetszik, akár nem. Jöhet ide bármilyen kormány, csak mutogathat kifelé: a rossz tulajdonosnak helyt kellett állni, hogy megmentse a jókat, mert ha ezt nem teszi, összeomlik az egész világ pénzügyi rendszere, vagyis a világgazdaság.
Számos esetben igaz, hogy a legrosszabb gazda (tulajdonos) az állam. Eszembe jutnak azok a beruházások, melyeket most csokorba kötök, és elnevezem a „sárba dobott pénzek” csokrának. Szép színes csokor lesz. Az építőmérnökök, ezen belül a vízépítők legnagyobb részét fájdalmasan érintette a bős-nagymarosi vízlépcső-rendszer beruházásának félbeszakítása. Tudtuk és ma is állítjuk, hogy politikai és nem gazdasági (ökológiai) döntést hoztak az illetékesek, amikor a ’80-as évek végén leállították a nagymarosi gát építését. Személyes érintettségemet és véleményemet leírtam „A mi Dunakanyarunk” című könyvemben, ezért ezeket nem ismétlem meg. Ennek lényege, hogy a környezetvédők hamis érvekkel a gát építésének leállítását a rendszerváltás eszközévé tették, annak oltárán feláldozták. Ezzel a csehszlovák-magyar szerződést megszegték, majd később a szlovákokat behozhatatlan előnyökhöz jutatták. Az egész történet koronatanúja, legjobb ismerője, a magyar oldali rész főtervezője Mosonyi Emil professzor, mindnyájunk példaképe. Árpási Zoltán: Mosonyi Emil, a vízépítés professzora című könyvében az interjúk kapcsán a nemzetközi hírű tudós részletesen és szakszerűen elmondja Bős-Nagymaros történetét az ötvenes évek elejétől napjainkig. Minden kollégának és minden gondolkodó magyar embernek figyelmébe ajánlom ezt a könyvet. A mai fiatal mérnökgenerációnak is szüksége van példaképekre: A 98 éves Mosonyi Emilnél jobbat nem tudok ajánlani.
Most azonban a sárba dobott pénzek érdekelnek. Ebben segítségemre van Újhelyi Géza cikke (Mérnök Újság, 2008. május). Eszerint a nagymarosi gát hiánya miatt 15 év alatt 473,8 milliárd forintra becsülhető az elmaradt bevétel (csak a villamos energiát számolva). Kerényi A. Ödön szerint 1998-as árszinten számolva a beruházás elmaradásából keletkezett kár közel 1,45 milliárd dollárra becsülhető. Újhelyi szerint a beruházás 11 év alatt megtérült és még 80-90 évig nyereséget termelt volna. De kaptunk volna energiát a szlovákoktól is, és ezzel az éves fogyasztásunk 4%-át biztosíthattuk volna megújuló energiából (az EU előírása 2010-re 20%). Érthetetlen, hogy nálunk csak akkor számít megújuló energiának egy vízierőmű, ha teljesítménye < 5 MW-nál (Nagymaros 158 MW lett volna). Most szeretném kimondani mottómat: „akkor jó a tulajdonos, ha jó a menedzser!” Keresem a menedzsert, a felelősöket, de nem találom. Elvesznek a nagypolitikában, és félek, hogy egy miniszteri rangú személy megnevezése is kevésnek bizonyulna. Még feljebb kellene keresni!
81 éve budapesti lakos lévén végigéltem Nemzeti Színházunk viharos történetét. Láttam a Blaha Lujza téri épületben az Ember Tragédiáját Szörényi Évával, Básty Lajossal (Ádám) és Major Tamással (Lucifer), dobogó szívvel randevúztam a színház előtti óra alatt a negyvenes években, összeomlottam a színházzal együtt, amikor fel- (inkább le-) robbantották a metróépítés miatt. Többször voltam a Hevesi Sándor téren, ahol a Magyar Színházat Azbej Sándor építész próbált Nemzetivé varázsolni, és ahol, bár a Nemzet Színészei játszottak, hangulata soha sem érte el elődjének patináját. Később jött a pályázatok, leállítások korszaka, a sárba dobott pénzek ideje. Minden építész, aki adott magára valamit, elindult a Városligetre, majd az Erzsébet-térre kiírt pályázaton. Mindkét helyszín tervezésének, építésének története kísértetiesen hasonló: a pályázati díjakat kifizették (ezt nem veszem sárba dobottnak), a kiviteli tervekét, a szakértőkét, a zsűriét is kifizették (ezt igen, bár ez a kevesebb). A nagyobb összeg a földmunkák, alapozások, közműkiváltások, majd az építkezés leállítása utáni rehabilitációs, átalakítási (lásd Erzsébet-téri gödör) sárba dobott költsége. Végül megépült az új Nemzeti a Lágymányosi-hídnál, amit lehet bírálni, de sárba dobott pénznek nem lehet minősíteni. Az egész történetre igaz lehet Fontenelle (1657-1757) francia író mondása: „A mag sokszor becsesebb a növénynél”. A mag esetünkben a nemzet színházának megvalósítására vonatkozó permanens akarat, a növény pedig ott díszeleg a Duna-parton. A személy szerinti felelős itt sem található, de az biztos, hogy milliárdos nagyságrendű pénzbe kerültek a félbemaradt beruházások.
A lágymányosi Világkiállítás, az Expo előkészületeinek pályázati, tervezési és megkezdett tereprendezési, kivitelezési, majd rehabilitációs költségeiről kolléganőnk, Barsiné Pataky Etelka - aki 1992-94 között a Világkiállítási Programiroda vezetője volt - többet tudna mondani, mint én, aki csupán fiam révén – aki képzőművészeti alkotással pályázott az Expóra - ismertem meg az egész koncepciót. Ezen túlmenően számos előadást hallgattam meg az előkészületekről, mert abban az időben nem volt olyan szakmánkat érintő konferencia, ahol ne az Expo lett volna a fő téma. A városrendezők, -fejlesztők, az építészek fantáziája meglódult, és a variációk, elképzelések tömegével bombázta a megrettent politikusokat, a regnáló pénzügyminisztert. Gyaloghíd ment volna át Budáról-Pestre a szemközti Duna-partra, ahová átnyúlt volna a Világkiállítás polipjának karja. A terveket óriási erőfeszítéssel és költséggel lehetett volna megoldani. Meggyőződésem, hogy az előbbit a magyar mérnökök (beruházók, tervezők, kivitelezők, vállalkozók) vállalták és teljesítették volna, a költségeket az állam (és Budapest) nem vállalta, inkább hagyta elveszni az addigiakat. Így keletkezett ismét több százmilliós sárba dobott pénz. Az állam rossz tulajdonosnak bizonyult, mert nem ismerte fel, hogy az Expo nemcsak pénzügyi kérdés. Nemzetközi tekintélyünket, ismertségünket növelte volna, tudományunk, iparunk, mezőgazdaságunk fejlődésére, innovációs készségére - pénzben nem mérhető - hatással lehetett volna. Ennek hiányát a mai napig érezzük. Erőfeszítések nélkül a nemzet középszerűségbe süllyed.
Sárba dobott csokrom - melyben a virágokat nem szépségük, színük vagy illatuk, hanem kárba veszett forintjuk és a felelőtlenségek nagysága szerint állítják össze – szép alkotóeleme a Nyugati Pályaudvarnál tervezett Kormánynegyed megvalósításának története. Milliárdos nagyságrendjével még a többi közül is kivirít. Hangzatosan, meggyőzően indult: a meglévő minisztériumok eladásából nemcsak megépíteni, de még nyereséget is realizálni lehet, nem beszélve a minisztériumok tömbösítésével, közös üzemeltetésével járó hallatlan előnyökre. Itt is létrehoztak egy irodát a beruházás bonyolítására, kiírták a pályázatot, létrehozták a nagy nevekből álló nemzetközi építészeti zsűrit. A tervezéshez meghívtak egy japán sztárépítészt, megvették a MÁV-tól a telket, megrendelték az engedélyezési terveket stb. stb. Nem folytatom, mert a háttérben elejétől fogva forrongó politikai küzdelmeket nem ismerem, csak azt tudom, hogy váratlanul leállította a kormány a munkálatokat, a pénzügyminiszter pedig kimutatta, hogy az eddigi tevékenység nyereséges volt (mert megmaradt a telek, amelyik évekig, évtizedekig parlagon hever?). Az esetre ráillik La Bruyère mondása: „Aki huzamosabb ideig a fondorlatok világában élt, nem bír többé meglenni nélkülük: minden másfajta élet csak tengődés neki”. Ide figyeljenek, emberek! Mi, egyszerű polgárok a természetes számokkal dolgozunk, a politikusok a természetellenes számokkal végzik az alapműveleteket. Ezért van az, hogy a végeredmény egészen más!
Kormánykörökben divat manapság különböző privát intézmények megbízása tanulmányok elkészítésére. Ezek egy része az úgynevezett „hatástanulmányok”, melyek az esetben, ha felhasználják, és megállapításaikat alkalmazzák, hasznos tanulmányoknak is nevezhetők. A több milliós tanulmányok nagyobbik része azonban a fiókban marad, senki sem jelentkezik azért a bizonyos káváért, melyet szerzője beígért annak az olvasónak, aki eljutott például a 90. oldalig. Erős a gyanúm, hogy ezek a tíz (száz) milliós tanulmányok (sikerdíjak) azt a célt szolgálják, hogy nagy részük visszacsurogjon megbízójához. A rossz gazda megbízza a jót egy túlfizetett feladattal, de mivel a jó a megérdemeltnél nagyobb részt visszaadja a rossznak, maga is rosszá válik.
Ezek az összegek az én olvasatomban (nem úgy a megbízóéban) sárba dobott pénznek minősülnek. Példák és ellenpéldák sorát lehet felhozni, hogy ki a jó és ki a rossz tulajdonos, az állam vagy a privát gazda. A különbség rendszerint az, hogy az állam esetében a személyes felelősség nem állapítható meg, vagy a pozitívan kiemelkedő személy (amit én általánosítva csak menedzsernek mondok) megnevezése nehéz, sokszor lehetetlen, a privát szférában könnyebb. Ettől függetlenül a sárba dobott pénzek esetében is igaz a mottóm: Ceterum censeo (egyébként az a véleményem), akkor jó a tulajdonos, ha jó a menedzser!
Szemelvények Dr. Seregi György naplójából
Első közlésben a Mérnök Újság 2008/12. számában jelent meg.
