A galamblelkű épületgépész
2009/10. lapszám | VGF&HKL online | 3169 |
Figylem! Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Doholuczki Tiborral az Épületgépészeti Múzeum apropóján kezdtünk beszélgetni. Ahogy közösen megállapítottuk, hogy mennyire jó és fontos lenne, ha végre hely kerülne a múzeumnak, és továbbszőttük a beszélgetés fonalát, szóba került az Ulrich katalógus, mire Tibor megkérdezte, tudom-e, hányféle Ulrich katalógus van Magyarországon. Mondom: hát mennyi lenne, egy-kettő. Kiderült, hogy ő 7-et ismer, és 5 meg is van neki. Szó szót követett, és kiderült, hogy jelentős épületgépészeti antikvár könyvtárral rendelkezik, így megbeszéltünk egy találkozót, amikor megnézhetjük.
El is mentünk, meg is néztük
Oda jutottunk, hogy az egyes szakkönyvekről sorozatot indítunk, mert bizony egy cikkben nem lehet és nem is érdemes összefoglalni tartalmukat, értéküket. Itt mindössze annyit mondunk el, hogy mindenkinek kell egy hobbi, és egy épületgépész számára kiváló a szakma emlékeinek gyűjtögetése – arról nem is beszélve, hogy némelyik kiadvány azóta is unikum a maga nemében, és nem helyettesíthető mással. Végül pedig a belőlük meríthető tudás és élvezet mellett pénzben kifejezett értékük is igen nagy – nem mintha Tibor egy percig is az eladásukon gondolkodna.
Könyveiről órákat tudna mesélni, hogy kutatta fel, vásárolta meg, milyen mai formavilágot találhatunk már az 1910-es években megjelent kiadásokban, milyen sokrétű tudással rendelkeztek már elődeink a szakmáról. A régi ábrákat, műszaki rajzokat érdekességként előadásaiban is felhasználja.
Beszélgetőtársunk a mai szakkönyvkiadás helyzetét elkeserítőnek tartja – szomorú, hogy nemhogy egy 20. század eleji, fametszetes, gyönyörű képekkel, hibátlan minőségben kihozott könyvet nem lehet manapság rentábilisan előállítani, de szinte már stencilezett egyetemi jegyzeteket sem. Véleménye szerint az épületgépészeti újdonságok területén nincs annyi téma vagy nincs annyi „cikkíró” ami megtöltene egy újságot. A cikkírók kétévente ismétlik önmagukat vagy egymást; jobb lenne talán az alapoktól kezdeni megint, az anyagismerettől és a hegesztéstől. Problémát okoz a „pártszimpátia” is: a rézcsöves a rezet, a műanyagos a műanyagot magasztalja, nem etikátlanul, de összefüggéseiből kiragadott tényekkel, nem objektívan, és ugyanez igaz minden más, kereskedelmi jellegű területre is. Vannak a szaksajtóban túlságosan reklámízű, illetve oly magas színvonalú, képletekkel zsúfolt cikkek, amelyeket kevesen értenek meg.
De hogy ne csak a negatívumokat sorolja: a tanulságos történetek, a mekmester-képek igazán a szívéhez nőttek. Ezeket kellene szerinte folytatni, sőt fokozni, minél szélesebb rétegeket bevonva. Az emberi természet ilyen: a hibákból, főleg, ha nem csak olvassuk, hanem látjuk is őket, tanulunk a legtöbbet. Márpedig hibák vannak, méghozzá legtöbbször a legalapvetőbb mulasztások okozzák őket. Egy példa: Tibort egy csarnoképülethez hívták ki, ahol egy hete állt a hűtés (azaz el sem indult), és nem boldogultak a szakemberek a problémával. Tibor odament szűz szemmel, és a legegyszerűbbet kereste. Meg is találta: a faláttörés után a másik oldalon a kivitelező nem vette figyelembe, hogy a csövek (vagy ő maga) immár fordítva vannak. Összekeverte a kezeit, ennyi történt, és fordítva kötötte be a puffert…
A túlbonyolítás mindig rossz és felesleges. A beszállító cégek a verseny miatt folyamatosan új termékekkel jönnek ki, amelyekhez egyenként hozzá kell rendelniük egy-egy filozófiát, hogy miért az a legjobb – és ezt általában tényleg nehéz megmagyarázni, főleg, hogy az új fejlesztések sokszor csak variációk egy témára, és csak azt a célt szolgálják, hogy ki lehessen írni a termékre: „ÚJ”. A folyamatos új fejlesztések miatt viszont a gyártók gyakran szükségtelenül túlbonyolítják a termékeiket.
Mint ahogy a hibakeresésnél, a termékeknél, rendszereknél is a legegyszerűbb a legjobb. Az ’50-es években épület házak rendszerei (be)szabályozás nélkül készültek, és ma is hiba nélkül működnek, pusztán azért, mert a tervező alapos munkát végzett és pontos számítások alapján tervezett. Ez persze nem jelenti, hogy el kell hagyni a beszabályozást, sőt a mai, sokkal érzékenyebb berendezéseknél nagyon is szükségszerű, de nem lehet mindent a beszabályozásra hagyni; a problémákat nem fogja megoldani, legfeljebb rávilágít.
Ma két nagy akadálya is van a gondos tervezői munkának. Az egyik a tervezőprogramok nem túl gondos használata, a másik a tervező kizárása az építési folyamatból a terv leadása után.
A programok egyrészt mechanikussá teszik a tervezést, és az egyediség, annak megoldása ellen hatnak. Ez még nem is lenne probléma, mert előnyeik bőven kompenzálják eme hátrányokat, csakhogy a tervezők az egyébként kiválóan összerakott programoknak csak részterületeit használják, idő- és energiatakarékosság okán. Így viszont a komplex tervezésre kitalált programok részopciói nem adnak korrekt eredményt. A régi, „papíron rajzolok és számolok”, illetve a mai, „programba beütöm az adatokat” módszerek vegyítése még nem optimális.
Manapság hiányoznak a részletrajzok, metszetek, a beszabályozási terv. A tervező helyett a beszállítók választják ki a termékeket – pedig a felelősség a tervezőé. Zajlik az ész nélküli kiváltás, olyan veszélyekkel, mint a réz- és a műanyagcső egy az egyben történő helyettesítése, mikor pedig az egyiknél a külső, a másiknál a belső átmérő adja a mutatószámot. És akkor még nem beszéltünk a beszabályozásról. A beszabályozás optimalizálja az energiafelhasználást, emellett az utolsó olyan pont az épületgépészeti kivitelezés során, ahol „büntetlenül” kiderülhet, hogy hiba van a rendszerben. Gondoljunk csak a mai hatalmas projektekre, a ketyegő határidőkre, a minél hamarabb beköltözni vágyó lakókra. Nagyon nem mindegy, hogy mikor derül fény a problémákra. Ha pedig a beszabályozás során minden rendben van, akkor biztosítékot kaphatunk afelől, hogy a jól tervezett rendszer jól is lett kivitelezve, valamint jól is fog működni.
A hobbi
Magyarországon 6000 igazolt postagalambász van, ezzel – ki gondolta volna – a galambászat hazánk második legnépszerűbb hivatalos sportága. Tibor szabadidejének legnagyobb részét a postagalambászat teszi ki, amely apai örökségként 3 éves kora óta jelen van az életében.
A galambdúcot saját kezűleg építette, ahol visszaköszönt szakma, hiszen a dúc esetében nagyon fontos szempont a természetes szellőzés. A megfelelő légáramlást füstpatron segítségével vizsgálta, ellenőrizte.
A versenyállomány 40-50 madárra tehető. A galambok gondozása folyamatos és állandó odafigyelést igényel, éppen ezért rendszerességre nevel. Napi rutin a madarak etetése, itatása, a fiókák ellenőrzése, a galambok gyűrűzése. Nem beszélve arról, hogy szinte minden hétvégén verseny van.
Cikkünk végére a civil dicsőségtábla: a galambászszövetségben elnökségi tag, és az év postagalamb-bírálója 2008-ban.
