Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

A csatornázás kezdetei

2010/4. lapszám | VGF&HKL online |  5004 |

Figylem! Ez a cikk 14 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A csatornázás kezdetei

A káros vizek elvezetése minden településnek feladata, világvárossá válásának pedig létfeltétele. Budapest több mint másfél évezredes településfejlődése során különböző módszerek felhasználásával alakult ki a ma is működő csatornázási rendszer és szervezete. E műszaki jellegű tevékenység Budapest várostörténetének érdekes fejezete. A rómaiak magukkal hozták magas vízkultúrájukat: vízvezetékek, fürdők, csatornák épültek. Az i. sz. III. században a középületekben és lakóházakban vízöblítéses illemhelyek voltak. A szenny- és csapadékvizeket csatornahálózat gyűjtötte össze és vezette a Dunába.

A középkor technikai forradalmának egyik eleme a vízvezetékek és vízemelő szerkezetek elterjedése volt. Budán a királyi vár vízemelő szerkezete (1416), majd Mátyás uralkodása idején a közlekedőedények elvén működő vízvezeték épült. Ebben a korban a vízellátás változatos, leleményes megoldásaival kiáltó ellentétben volt a csatornázás iránti érdektelenség. A szennyvizek az utcák kövezetén folytak, a járványok állandó veszélyét hordozva. A városok fölösleges vizeit a területükön átfolyó patakok vezették le, de ezek hamar bűzös mocsarakká váltak, s így a tömegkatasztrófával fenyegető kolera állandó melegágyát jelentették. A Rákos-árok szabályozását 1740-ben végezték el, mert a kis esésű vízfolyás a városfalakon kívül létesített új városrész szennyeit már nem lett volna képes elszállítani.

Az 1790-es évet megelőző időből csatorna, a budai vár oldalából (Donáti utca) származó vörösmárvány csatornaszakaszon kívül, alig maradt fenn. A középkorban, majd a török hódoltság alatt fellépő járványok, főleg a pestis leküzdésére egyes magyar városok rendeleteket adtak ki. Előírták a házak, utcák tisztán tartását. Elrendelték az udvarok, utak szerdán- és szombatonkénti seprését, a szemét kihordását a városból, az utcai lefolyók és árkok vízzel való kimosását.

A másfél évszázados török uralom megszűnésével 1695-ben fejlődésnek indult Pesten 26 utca és két tér, Budán 67 utca és 12 tér, összesen 107 utca és tér volt. A szennyvíz és a szemét eltávolítása ebben az időben nem sok gondot okozott a város lakóinak. Az árkok és a Duna minden szennyet eltüntettek. A belső területeken már megjelentek a föld alatti csatornák, eleinte a csapadékvizek, később a szennyvizek elvezetésére is.

Az első szennyvízcsatornák Budapesten (1780–1868)

A Budapest általános csatornázását megelőző korszakokban, a csatornák építésénél egyrészt minél rövidebb úton igyekeztek a Dunát elérni, másrészt a csatornák szelvényeit nem a szükségletnek megfelelően építették ki, hanem jelentősen túlméretezték. A Duna-balparti csatornák közül a legrégebbi az 1780-ban épült Zsibárus és Kötő utcai (jelenleg Párisi utca, Pesti Barnabás utca és Március 15. tér) alatti csatorna, amely az Invalidus ház (mai Fővárosi Önkormányzat) szennyvizeit vezette a Dunába. Ugyanebből az időből származott a Hal téri (Duna és Irányi utcák közötti) csatorna is. Az építésben közrejátszhatott, hogy az épületektől minden eszközzel igyekeztek távol tartani a minduntalan fellépő járványokat.

A Duna-jobbparti városrészek csatornaépítkezéseinek története olyan pontossággal nem követhető nyomon, mint Pesten. Óbuda csatornázása a hegyvízlevezető árkokból alakult ki. A Cserepes, Nagyszombat, Galagonya, Dereglye utcákon, a Szépvölgyi úton, a Harcsa és a Kavics utcában nyílt árkok vezették el a záporvizeket és a szűk területre összezsúfolódott épületek utcára kifolyó szennyvizeit is. A Duna két partján egységes csatornázás a főváros egyesítéséig nem alakult ki.

A csatornázás szabályzása

Az első csatornázási szabályrendelet (1847)

A város szépítése érdekében – csaknem 50 éven át –, igen sokat tevékenykedett József nádor, akit 1796-ban választottak meg Magyarország nádorispánjává. Pest szépítéséről 1801-ben személyesen vitt felterjesztést a királyhoz. Ebben két helyen a csatornázásról is szó esik. A föld alatti csatornák építése és más akadályok eltávolítása című fejezetben olvashatjuk: „Az utcák tisztasága és a lakosság egészsége okából minden városnak szüksége van föld alatti csatornákra. Buzdítani kellene a háztulajdonosokat, hogy házaikból kis lefolyókat vezessenek a főcsatornákba, és tömjék be a pöcegödröket, melyek megfertőzik az utcákat.” (József nádor felirata a királyhoz, 1801.)

Az 1838-as nagy árvíz tragikus következményei nagymértékben hozzájárultak ahhoz az elhatározáshoz, hogy a főváros csatornázását a lakosság biztonságának és javainak védelmében meg kell oldani. Az árvíz oka a védgátak elégtelensége mellett az volt, hogy a csatornákat nem látták el zsilipekkel, így azokon keresztül tört fel a víz a gátak mögötti területre.

1847-ben a helytartótanács megküldte Pest város tanácsának a Helyhatósági szabály a szabad királyi Pest város kebelében építendő föld alatti csatornák iránt című határozatát. Ezt az első csatornázási szabályrendeletet 1847. augusztus 3-án 32923. sz. határozatával hagyta jóvá a helytartótanács, amely ugyanezen év szeptember 20-án az 1671. sz. végzéssel életbe is lépett. A szabályrendelet már osztályozza a különböző rendeltetésű csatornákat. Ez a felosztás általában a mai napig fennmaradt. Megkülönböztet köz- és magáncsatornákat. A közcsatornák osztályozása a következő: főcsatornák, utcai csatornák, mellékcsatornák, vízvezetők, melyek a csapadékvizek elvezetésére szolgálnak.

A szabályrendelet 3-4. §-a kimondja, hogy a csatornaépítés a városi hatóság kizárólagos joga és kötelessége, valamint megszabja a hatóságok kötelességeit a csatornák építésénél. A munkák vállalatba adása árverés (versenytárgyalás) útján történik (5. §). A 6. § szerint a csatornaépítés szükségességét a városi tanács állapítja meg a választópolgársággal egyetértésben. A 7. § előírja, hogy a városi csatornák megépítésével egy időben a házi bekötésről is gondoskodni kell.

A 8. § kimondja, hogy az építési költségek az utcai csatorna mellett fekvő ingatlanok tulajdonosait terhelik. A 9-15. §-ok a költségek elosztásáról és a fizetés mértékéről tartalmaznak rendelkezéseket. Rendelkeztek a saroktelkekre történő kivetésekről is. A 17. § a magáncsatornáknak a közcsatornákba való bevezetéséről intézkedik. A 19. § szerint a költségek nem fizetés esetén „sommás per” útján behajtandók. A 20. § a hatálybalépés időpontját határozza meg.

A Budapest csatornázását megelőző korszak (1848–1868)

Budapest csatornázásának történetében a hálózat hosszáról az első hivatalos adat az 1860-as évekből származik. Ez a Duna jobb partján 26 300 m, a Duna bal partján 54 000 m, Budapesten összesen 80 300 m volt.

A főváros egyesítését közvetlenül megelőző időszakban csak Pesten folyt csatornaépítés. A Duna partján elterülő három város között a folyam természetes választóvonalat jelentett. A XVIII. század kezdetleges közlekedési viszonyai, főleg télvíz idején, nem biztosították az állandó összeköttetést. Amikor Széchenyi István Lánchídját 1849-ben átadták a forgalomnak, a régi akadályok megszűntek. A megnyitás küszöbén, 1849. június 24-én a független Magyarország belügyminiszterének, Szemere Bertalannak a rendelete nem mindennapi előrelátásról tesz tanúságot, amikor a kövekezőket írja: „...a főváros csak úgy lesz hatalmas, ha benne egy igazgató hatalom lesz, csak úgy lesz létében virágzó, ha törekvésében egy lélek, egy akarat által vezéreltetik, csak úgy lesz boldog, ha a külön érdekek egy közös érdekbe olvadnak fel. …a magyar álladalomnak csak egy fővárosa lehet, melynek élő erejét főleg Pest, történetét és emlékezetét pedig Buda adja meg.”

Megindult tehát a törekvés a főváros részeinek egyesítésére. A szabadságharc vívmányai elbuktak ugyan, de az abszolutizmus a fejlődést már nem akadályozhatta meg. A szabadságharc utáni évtizedekben a magisztrátusok kevés időt szenteltek a csatornázási kérdéseknek. Az 1860-1873-as évek között azonban a helyzet megváltozott. Az 1850-1870-es évek közti időszakban összesen 60, az 1871-1880 közti évtizedben pedig 325 helyen végeztek Pesten csatornázással összefüggő munkálatokat. A Szépítési Bizottmány 1857-ig működött, de 1852-ben önálló pénzkerete már megszűnt. Érdekes, hogy a Bizottmány működése alatt Budával egyáltalán nem foglalkozott. Ebben az időszakban bármennyire is megvolt az igyekezet egyesekben az állapotok javítására, az általános helyzetkép lényegesen nem változott.

Közegészségügyi állapotok

A korabeli tisztiorvosi jelentések számot adnak az 1831., 1854-55., 1866. és 1872-73. évi kolerajárványokról. A főváros csatornázásának újkori történetében kimagasló szerepet vállaló dr. Fodor József orvos, egyetemi tanár rámutatott arra, hogy a magas állású és szennyezett talajvíz következtében (vizes lakások, szennyezett kútvíz stb.) a városi lakosság ellenálló képessége legyengül, fogékonnyá válik a tífusz- és kolera-megbetegedésekre. Fodor kimutatta, hogy 1869-77 között, amíg a vezetett vízzel ellátott házakban 400 lakosra esett egy kolerahalál, a kútvizet használóknál már 200 lakos közül halt meg egy kolerában. Az általános halálozás 100 000 lakosra Budapesten, 1870-ben 4310, Bécsben 3050 (1869), Párizsban 2460 (1869) és Londonban 1855-ben 3620 fő volt.

„Bazalgette-terv” 1869

A múlt század derekán sok külföldi nagyváros csatornázása indult meg. Hatásuk Budapestre is elérkezett. Anglia az 1831. évi nagy kolerajárványból elsőként szűrte le a tanulságokat. Első csatornázási (közegészségügyi) törvényének – Public Health Act – megalkotásával vezető szerepet játszott. Ez az oka annak, hogy a városok első rendszeres csatornázási terveinek elkészítésében számos neves angol szakember működött közre.

Általános csatornázás

A pesti oldal általános csatornázása (1869–1910)

Pest rendszeres csatornázásának megoldására 1869-ben Sir Morton Peto angol vállalkozó a város főpolgármesteréhez tervet nyújtott be. A terv címe: „Jelentés és Tervrajz szab. kir. Pest város föld alatti csatornázásának megjavítása tárgyában. Sir Morton Peto rendeletére előterjesztve Bazalgette W. 1. London város főmérnöke által. Pest június hóban 1869.”

A vállalkozó 250 000 angol fontos ajánlatot tett a főgyűjtők megépítésére. Bazalgette Pesten megismerkedett a meglévő hálózattal, és a tervek kidolgozásánál figyelembe vette a Duna szabályozásának lehetőségeit. Felismerte a helyrajzi adottságokat – Pest a Duna felé lejtő dombokkal övezett, tágas, félmedencében fekszik –, ezért a főgyűjtőknek olyan vonalvezetést választott, melyet a természetes környezet szabott meg. A város csatornázása egyesített (tout á I′égout) rendszer szerint történne, azaz olyan rendszerben, amelyben a háztartási, ipari szennyvizek, valamint a csapadékvíz egyetlen szelvényben folynak el. Egyesített rendszerű London, Hamburg, Frankfurt, Berlin és München csatornázása is.

A Bazalgette-féle terv elbírálására 1869. június havában a város a tervet négytagú szakbizottságnak adta át, amelynek tagjai Lindley Vilmos, a pesti vízművek főmérnöke, Reitter Ferenc, Szumrák Pál és Vogler József mérnökök voltak. William Lindley angol mérnök tervei szerint 1868-ban megépült Pest város első vízvezetéke. Ez – bár a járványveszélyen sokat enyhített – tovább sürgette a csatornázás egységes kialakításának ügyét.

Reitter Ferenc terve (1873)

A bal parti városrész csatornázásánál Reitter teljes mértékben magáévá tette Bazalgette főgyűjtőinek vonalvezetését, attól csak annyiban tért el, amennyire azt az új városrendezési terv megkívánta. Kőbánya részére önálló, új gyűjtőt javasolt. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatában kimondta, hogy „e csatornázási munkálat milliókba fog kerülni, és az századok tartamára készül”, javasolja, hogy a város hirdessen tervpályázatot. 1875 márciusában felkérték Bodoky Lajost, Durand, Clay és Mille francia mérnököket, Lechner Lajost és Vogler Józsefet, hogy a Reitter-féle elgondolások alapján készítsék el a csatornázási terveket.

A mérnöki hivatal Martin Ottót bízta meg az eddig összegyűjtött javaslatok, tervek alapján az általános csatornázási terv elkészítésével, a következő utasítással: „a körúti főgyűjtő a tervbe mindenesetre felvétessék, a csatornahálózatba a pesti rész egész lakott területe bevonassék, a pincetalaj is vízmentesíttessék.” Ezt követően a Soroksári úton, a ferencvárosi szivattyútelep építését határozták el.

A budai oldal általános csatornázása (1873–1914)

A Bazalgette-terv Budával nem foglalkozott, Reitter Ferenc érdeme, hogy a budai városrészre is kidolgozta a csatornázás tervét. A budai oldal hegyi vízfolyásai a szenny- és csapadékvizek levezetői voltak. Az Ördög-árkot 1873-ban beboltozták, hogy a patak bűze a levegőt ne fertőzze. Az 1875. június 25-én Budapestre zúdult katasztrofális zápor az árok boltozatát felszakította. Az újra beboltozott Ördög-árok Budapest legnagyobb méretű és vízvezető képességű főgyűjtő csatornája.

Reitter tervei szerint épült meg a pesti oldalon a Dunába torkolló, csatornákat összekötő, első gyűjtőcsatorna, amely lehetővé tette a csatornák árvízi elzárását. Ez már az 1876. évi árvízkor megvédte Pestet, míg Budát ismét a csatornákon keresztül öntötte el a folyó. Pesten a lezárt csatornák vizét gőzszivattyúk emelték a Dunába. Lechner Lajos 1876-ban elkészült és sokáig vitatott pályaműve alapján az 1883-ban szervezett csatornázási osztály készítette az új terveket. Martin Ottó művét Fodor József és Klimm Mihály bírálta el. E szakértői vélemények alapján a főgyűjtő és a szivattyútelep kapacitását 27 m³/sec-ra emelték. Ennek a messzemenő előrelátásnak köszönhető, hogy a főgyűjtőrendszer ma és a jövőben is kielégítheti a pesti oldal igényeit.

A főváros központi szivattyútelepe 1889-től 1894-ig épült. Hat pár szivattyú emelte a Dunába Pest ideérkező szennyvizeit. A szivattyúkat páronként egy-egy 200 lóerős gőzgép hajtotta meg. A telephez tartozó főgyűjtők 1907-ig épültek meg, hosszuk kb. 25 km. Martin Ottó tervében nem riadt vissza a merész műszaki megoldásoktól sem. A Várhegy alatt átmenő főgyűjtő Szalag utcai szakaszát 24 m mélységre helyezte, és hidraulikával rendelkező pajzs védelmében, alagútépítési módszerrel tervezte a kivitelezést. Az Ördög-árok völgyének főgyűjtőjén érkező nagy mennyiségű szennyvíz a város belsejében fertőzi a Dunát. Ezért a szennyvíz megcsapolását a Fehérsas térnél tervezte, mégpedig úgy, hogy a Duna-parti főgyűjtőt ide vezette az Apród és Virág Benedek utcákon át. A Fehérsas térnél az Ördög-árok +4,13 m (lánchídi mérce) fenékszintje már lehetővé teszi, hogy alatta építsék meg a Duna-parti főgyűjtőt, és a száraz idei szennyvizet oda lebuktassák.

Óbudán 1912–1917 között épült meg a főgyűjtő és szivattyútelep

Az elektromos üzemű gépekkel felszerelt telepet úgy helyezték el, hogy a budaújlaki vízmű kútjait a szennyvízbeömlés ne veszélyeztesse. A hegyi vizek levezetésére szolgáló Villányi úti főgyűjtőt 1915-1917 között építették meg. Az I. világháború után Budapesten építési konjunktúra kezdődött. A megnövekedett igények kielégítésére új csatornázási alaplétesítményekre volt szükség. Ebben az időben épült az angyalföldi és a kelenföldi szivattyútelep, sor került a pesti külső kerületek és Kelenföld csatornázására is. A fejlesztéseket az 1917. és 1938. évi általános tervek szerint végezték.

Budapest csatornaellátottságának növelése mellett fontos feladat a meglévő hálózat jó karbantartása is. Ez a csatornák rendszeres vizsgálatát, a hibák felderítését, kijavítását és a hálózat tisztítását jelenti. 1916-ig a tisztítást és a javításokat a kerületi elöljáróságok vállalkozókkal végeztették el. A munkát kézi erővel végezték; évente csak 1000 öl (kb. 1900 m) megtisztítására futotta. 1928-tól három, egymástól független szervezet végezte a javítási, vizsgálati, tisztítási, illetve a főgyűjtők, vízkiömlők fenntartási munkáit.