Kéményszerkezetek fogalmi kérdései

2014/9. lapszám | Fischer Tamás |  5663 |

Figylem! Ez a cikk 12 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A hazai lakásállomány nagyobbik része a fűtést önállóan vagy kisebb lakóközösségekben oldja meg, önálló hőtermelőkkel és szaporodó kéményekkel. A kémény az őskőkorig visszanyúló találmány, a tűzből – mely egyben szolgált a fűtésre és a sütésre is – keletkező füstöt már a nomád népek sátraiban is központi „kürtőn” vezették el.

A kémények működési elve, alapvető kialakítása és funkciója azóta alig változott, és ugyanúgy egy ház része, mint az ablak vagy a mennyezet. Talán éppen ezért kisebb figyelem övezi mind az építtetők, mind az építők részéről, mint amit megérdemel – és sok bosszúságot, kellemetlenséget, tragikus esetben halálos balesetet okozhat.

Én, mint épületgépész tervező rendszeresen találkozom azzal, hogy a kémény „fehér folt” a terveken, és majd a gépész megtervezi. Ezzel elvileg nincs is semmi baj, ha a lehetőségek és az igények találkoznak a feltételekkel és előírásokkal. Ám ez sokszor nem jön össze, és azt tapasztalom, hogy neves építészek sincsenek tisztában az égéstermék-elvezetés alapvető szabályaival, a legfrissebb előírásokkal. Sok esetben pedig éppen ez a probléma gyökere.

A kémények – vagy égéstermék-elvezetők – már definíciós szinten sincsenek rendezve, öszszehangolva a hazai előírásokban. Mi ugyanis a kémény? A 253/1997. (XII. 20.) Korm. Rendelet az országos településrendezési és építési követelményekről, azaz az OTÉK 74. § (1) bekezdése szerint a szilárd, cseppfolyós és légnemű energiatermelő anyagok égéstermékeinek elvezetésére alkalmas égéstermék-elvezetőt (kéményt, füstcsatornát) kell tervezni és megvalósítani. Az MSZ EN 1443:2003 V (2005-ös 2. kiadás) szabvány, mely egy egységes Euronorm szabvány az égéstermék-elvezető berendezések általános követelményeiről, a következőképpen fogalmaz: 3.6. „az égéstermék-elvezető berendezés olyan héjból vagy héjakból álló szerkezet, amely egy vagy több járatot képez”. Ugyanennek a szabványnak a nemzeti előszava további magyarázattal szolgál: „a 3.6. szakaszban meghatározott fogalom sajátos változata a kémény, amely egy jellemzően függőleges tengelyű égéstermék-elvezető berendezés”.

 

ha azt mondom, kémény

Ha azt mondom, kémény, ma az emberek döntő többségének a téglából készült ilyen-olyan kémények, netán a fényes fémkémények jutnak az eszébe. A téglakémény, mint a kémény szinonimája hazánkban rendkívül erős: az építésztervezők többsége – tisztelet a kivételnek – az új (lakó)házak építésekor is egyszerű téglakéményt tervez be, melyet legfeljebb az engedélyeztetési eljárások során módosítanak a jogszabályoknak, illetve szabványoknak megfelelően.

 

Másképp írta le a kéményeket a kötelező kéményseprő-ipari közszolgáltatásról szóló korábbi, 27/1996. (X. 30.) BM rendelet, mely szerint a kémény (füstcsatorna) az olyan szilikát alapanyagból, fémből, műanyagból vagy ezek együtteséből kialakított – jellemzően függőleges tengelyirányú – építménynek, épület- vagy épületgépész szerkezetnek minősülő, zártszelvényű, gravitációs vagy mesterséges áramlás elvén működő rendszer, amely alkalmas a tüzelőanyag elégetésével működő tüzelőberendezés (hőtermelő berendezés) füstgáza (égésterméke) elvezetésére. Megjegyzem, hogy az ezen jogszabályt felváltó, a kéményseprő-ipari közszolgáltatás ellátásának szakmai szabályairól szóló 63/2012. (XII. 11.) BM rendelet már egyáltalán nem tartalmaz fogalommagyarázatot a kéményre vonatkozóan!

Látható tehát, hogy ahány jogalkotó vagy szabványosító szakember, annyiféle megfogalmazás. Az OTSZ is másképp fogalmaz: 576. § (1) Az égéstermék-elvezető berendezést és tartozékait, valamint a technológiai berendezés egyéb égéstermék-elvezetőjét A1 tűzvédelmi osztályú anyagból kell kialakítani, kivéve az olyan égéstermék-elvezető berendezést, amely 90 perc tűzállóságot biztosító, A1 tűzvédelmi osztályú anyagból épített, megfelelő mechanikai védelmet is biztosító köpenyben vezetett, illetve szerelt, ha
a. a tüzelőberendezés gyártója a tüzelőberendezéssel együtt tanúsított (CE, EME) égéstermék-elvezető berendezés műszaki dokumentációjában erről nyilatkozik (pl. kondenzációs berendezés),
b. az égéstermék-elvezető berendezés gyártója a tanúsítványban (CE, EME), illetve más tüzelőberendezésekkel történő alkalmazásra vonatkozó műszaki dokumentációjában erről nyilatkozik, és
c. az gyújtási veszélyt ne jelentsen.
(2) Olyan égéstermék-elvezető berendezés (kémény) nem használható, amelynek falába B-F tűzvédelmi osztályba tartozó épületszerkezet van beépítve, amelynek műszaki állapota nem megfelelő, amelynél a jogszabály szerinti vizsgálatot és tisztítást nem végezték el.

Mindezek mellett végül létezik egy, a kémények „bibliájaként” számon tartott önálló hazai szabvány, az Égéstermék-elvezető berendezések tervezése, kivitelezése és ellenőrzése című MSZ 845:2012 szabvány, mely elegánsan megkerülve a problémát, egyszerűen nem tárgyalja a szakkifejezések részben sem az égéstermék-elvezetés, sem a kémény fogalmát. Marad tehát a józanész, és a rengeteg lehetőség az eltérő értelmezésekből eredő félreértésekre, tervezési és kivitelezési problémákra. Ha már az MSZ 845 szabvány szóba került: alapvetően dicséretes és követendő, hogy a szakemberek önálló hazai szabványt is alkottak a témában, mely a legtöbb szakkérdésben sokkal konkrétabb és egyértelműbb állásfoglalást, illetve utasítást tartalmaz, mint a nemzetközi szabványok. Ugyanakkor felmerül a kérdés: ez a „túlszabályozottság” vajon a jó szándékú segítség céljából született, avagy azon keserű tapasztalatokból, hogy a hazai viszonyok ezen a téren rendkívül rosszak?! Nem tisztem ebben állást foglalni, mindenesetre tény, hogy egyrészről az MSZ 845 nagyban megkönnyíti a tervezők, engedélyezők dolgát az egységesen elfogadott műszaki megoldások megismerésére és alkalmazására, másrészt egyfajta versenykorlátozóként sok mindenben szigorúbb a nemzetközi szabályozásnál, és ezáltal szűkíti a piacot, a lehetőségeket. Ugyanakkor gyakorló tervezőként azt kell mondjam: az MSZ 845 szerint történő tervezés és kivitelezés több más mellett jelentősen csökkenti a kémények jelentette egészségügyi kockázatokat, és ezért hasznossága megkérdőjelezhetetlen.

 

 

Ahogy arra már korábban utaltam, a fő probléma a téglakémények mai napig tartó egyeduralkodása. Azonban az MSZ 845 kimondja: 6.2.1. Tégla csak abban az esetben alkalmazható égéstermék-elvezető berendezés építésére, ha megfelelőség-igazolással erre a célra alkalmas. Hazánkban a mai napig nincs ilyen tégla, azaz nincs minősített kéménytégla, tehát új falazott kémény létesítése nem lehetséges! Ez még úgy-ahogy ismert a szakma képviselői előtt is, ezért minden esetben bélelni gondolják az új építésű téglakéményt. Azonban az MSZ 845 szerint ez sem megfelelő megoldás: 6.1.3. „Új égéstermék-elvezető berendezés csak rendszerjellegű lehet.” Ez viszont azt jelenti, hogy az új építésű téglakémény bármiféle béleléssel – lévén nem rendszerjellegű megoldás – nem fogadható el!

Miért szükséges ez a látszólag rendkívül szigorú feltétel? Nos, azért, mert a kéményseprők – és tűzoltók, mentősök stb. – egybehangzó véleménye szerint hazánkban a kémények rendszeres felülvizsgálata még csak gyerekcipőben (sem) jár. Ennek következtében az ilyen-olyan műszaki megoldású bélelések 15-20 év után, vagy egy más rendszerű – például kondenzációs üzemű – készülékcsere után tönkremennek, integritásukat és légtömörségüket elveszítik (vagy eleve nem is voltak alkalmasak ilyenre), majd így a mérgező füstgázok utat törve a falazott kéményszerkezeten át, életveszélybe sodorhatják a kémény mentén élőket, akik ráadásul esetleg nem is a gondatlan tulajdonosok, hanem a mit sem sejtő felső szomszédok! Ezt megakadályozandó tehát eleve ki kell zárni a nem megfelelő kémények létesítésének lehetőségét – erre szolgál főleg a fenti szabály! Az utóbbiként említett probléma, tehát a kondenzációs kazánok térnyerése egyébként komoly gondot jelent. Elsőként a túlnyomásos kazánok megjelenése okozott problémákat, hiszen a gravitációs üzemben még elműködő kémények a túlnyomás hatására rohamosan kezdtek tönkremenni. Ennél sokkal látványosabb és veszélyesebb a kondenzáció megjelenése! Ez pedig részben a kondenzációs kazánoknak, részben az alacsony hőmérsékletű (elsősorban felületi) fűtések elterjedésének köszönhető. Míg a kondenzációs kazánokban a kondenzációs hő hasznosításával jelentős energia-megtakarítás elérése a cél (ezért is a rohamos terjedés), addig az alacsony hőfokú fűtések alkalmazása magas hőmérsékletű (klasszikus) gázkazánoknál azt eredményezi, hogy a fűtési visszatérő vízhőmérséklet miatt a kazánban a füstgáz „túlhűl”, már eleve kondenzációs hőmérséklet közelébe kerül, azaz nem felel meg sem a kazán, sem a kémény tervezett (illetve előírt) paramétereinek. A folyamatos kondenzáció pedig egyértelműen okozhatja a kondenzáció tartós elviselésére nem méretezett kéményelemek tönkremenetelét.

 

 

Az, hogy – az előző oldalon látható – nagymértékű, korróziós jellegű károsodás kialakuljon, hosszantartó, folyamatos behatás kellett, hogy érje a kéményszerkezetet. Mivel a lecsapódó kondenzátum a benne oldott anyagoktól (elsősorban a kéntől) erősen savas, a túlzott kondenzmennyiség lassan, de biztosan szétmarja a fém kéménybélést, és a 3. ábrán is látható károsodást okozza a kéménytesten. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ez egy hoszszabb folyamat, melyet az üzemeltetőnek (lakónak) időben észlelnie kell, és lépéseket kell(ene) tennie ennek megakadályozására.

 

összefoglalás

Elmondható, hogy a rengeteg szabályozás, jogszabály és szabvány ellenére az egységes fogalom-meghatározások nem történtek meg, a szerteágazó előírások között a gyakorlatlan személy könnyen elvész. Ráadásul az anyagi lehetőségek és a felelőtlen hozzáállás sokszor okozzák az ismert előírások tudatos áthágását, és ezzel potenciális vészhelyzetek kialakulását. A bekövetkező tragédiák szinte minden esetben emberi hanyagságra, gondatlan kéménykezelésre vezethetők vissza. A jövőben talán megváltozik ez, és egy biztonságosabb világban fejleszthetjük tovább meglévő értékeinket.

 

---