Fejezetek a gázszolgáltatás történetéből VI.

2015/4. lapszám | Dobai Gábor |  5729 |

Figylem! Ez a cikk 11 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

1968 karácsonyának és szilveszterének ünnepi hangulatát beárnyékolta az ország addigi legnagyobb gázkitörésének elfojtásáért majd egy hónapon át folytatott megfeszített küzdelem.

Kitörés

A kitörés előzménye volt, hogy az Algyő 168. fúrás az 1967. augusztus 31-én befejezett rétegvizsgálatok eredménye alapján olajtermelőnek minősült, de a kút termelésbe állítása nem történt meg. A leművelési tervnek megfelelően a Nagyalföldi Kőolajkutató és Fúró Vállalat 1968. december 2-ától egy P-50 típusú fúróberendezéssel a kút kettős kiképzésén dolgozott. A munkálatok célja az Algyő 2. szintbe folytatott vízbesajtolás mellett a Szeged 1. szintből történő egyidejű olajtermelés lehetővé tétele volt. 1968. december 19-én reggel a Szeged 1. szint ismételt rétegvizsgálata után a kutat el akarták fojtani. Az elfojtás során, 8 óra 20 perckor a termelőcsőfej csőköztolózárja tisztázatlan körülmények között leszakadt, más forrás szerint a téli hidegben elfagyott csőköztolót meleg vízzel próbálták kiolvasztani, és ezért szakadt le. Annak 2”-os közdarabján keresztül olaj- és gázkitörés indult meg. A kitörés előtt a termelőcsövön 140 bar, a csőközön 170 bar nyomást mértek.

Az akna betonfalának ütköző olajos gázsugár rövid időn belül meggyulladt. A hő hatására felizzott árboc és annak alépítménye összeroskadt. Az alépítmény lehúzatásakor a karácsonyfa alsó közdarabja is kiszakadt a termelőcsőfej szögpereméből, ezáltal szabadabbá vált az út egy második gázsugár részére. A két égő sugár spirálisan kavargó lángoszlopot alkotott, amelynek átmérője 10-15 m volt, magassága pedig elérte az 50 métert. A kút napi olajtermelése kb. 1000 m3 olaj és mintegy 0,5-1 millió m3 gáz volt. Geológusaink, fúrómestereink kitűnő munkáját dicsérte a pokolbéli erővel tomboló, harsogva lángoló kút. A gondosság, a precizitás most a visszájára fordult, azokat sújtotta, akik megteremtették. Pontosan eltalálták, hova kell lefúrni, hogy bőséges réteget nyissanak meg. A lángtól 60 m-re elhelyezkedő barakk-épület falán mért hőmérséklet 95, 80 m-re pedig 75 °C volt. A hősugárzás olyan erős volt, hogy szélcsendes időben 50 m-en belül csak vízfüggöny védelme alatt lehetett a tüzet megközelíteni. A berendezés és tartozékainak kimentése, a terep megfelelő előkészítése december 26-ára fejeződött be, és időközben megérkezett a szovjet turbóreaktív tűzoltó berendezés, ezzel befejeződtek az előkészületek a tűz eloltásához.

December 26-án délelőtt a terület és a láng lehűtésében már kellőképpen gyakorlatot szerzett 160 tűzoltó és 150 honvéd 42 darab, egyenként 500 l/perc teljesítményű kézi sugárral, két 4000 l/perc és hét 1500 l/perc teljesítményű vízágyúval előkészítette és biztosította a turbóreaktív oltóberendezés beállítását, amelyet maguk a szovjetek is csak egyszer próbáltak ki, Lvov környékén. A berendezés a második oltási kísérletnél, 14.20-kor egy-másfél perc alatt eloltotta először a termelőcső függőleges, majd a csőhöz viszonyított függőleges sugarát. Ezután az olaj – rettenetesen nehéz körülmények közötti – elszállítását követően december 31-én a mentőcsapat állt munkába, és derékig olajban, vízfüggöny alatt elkezdte a szögperemcsavarok kiszerelését. A kísérőgázzal, víz- és olajgőzzel telített levegő légzési nehézséget és fáradtságot okozott, ezért a mentőcsapatokat 20 percenként váltani kellett. Január 8-án a -18 °C-os fagy megakadályozta az olaj visszacsorgását, és este lezárták a függőleges sugarat, ezzel meggátolták az olaj nagymértékű szétszóródását. Ezután több sikertelen elfojtási kísérlet következett, majd 1969. január 16-án 17.15-kor a gázmentes iszap felszínre jutásával a kitörés a kút 29 napig tartó dühöngése után megszűnt.

A kút oltásánál mintegy 300 ember, valamint 50 nagyteljesítményű munkagép és gépjármű dolgozott. Az eredményes biztonsági intézkedéseknek köszönhetően személyi sérülés nem történt. Ez a kút lett volna az első az algyői mezőben, amelyikbe két termelőcsövet építenek be. Az egyiken olajat termeltek volna az egyik rétegből, a másikon földgázt a másikból, vagy pedig vizet sajtoltak volna vissza valamelyik rétegbe, hogy az olaj kiszorításához szükséges rétegnyomást és az olaj felszínre emelését biztosító rétegenergiát fenntartsák. Az év elején, február 4-én Algyőn, a 83-as kútnál újabb kitörés történt, amelyet a szegedi olajbányász mentőbrigád 12 óra alatt elfojtott. A Szeged-Hódmezővásárhely közötti utat lezárták, hogy az arra haladó járművek nehogy robbanást okozzanak.

Volt már korábban nagyobb tűz is az Alföldön, mint az algyői 168-as égése. 1961-ben a nagyhegyesi gázkitörés lángoszlopa méreteiben nagyobb volt, mint ez. Az üvöltve gomolygó lángok két-háromszáz méterre is fölcsaptak. Debrecenben az emberek esténként kiálltak az erkélyre, kiültek a háztetőre, onnan bámulták a tüzet, ami húsz kilométerre lobogott a tanyák közt, bevilágítva a fél Tiszántúlt. Az emberek szerették bámulni a tüzet, talán ráéreztek arra, amit a párszik tudtak: a Föld mélye az úr! Háromnapi tombolás után a tűz önmagát emésztette el, a lyuk eldugult, a tűz kialudt. Ma aranyos kis krátertó csillog a pokol kapujának helyén.

Ferde fúrás

A hatvanas évek végén az Alföldön több irányított ferdefúrást végeztek. Mivel az algyői mező telepei jelentős részben a Tisza és a Maros medre, illetve ártere alatt helyezkednek el, 1969 tavaszán szükségessé vált 70 irányított ferde fúrás mélyítése, ami igen nehéz feladatot jelentett a szakemberek számára. Az év közepére szükségessé vált az is, hogy a szakma fölkészüljön az algyői mező generál művelési tervében szereplő 250-280 kettős kútkiképzés megvalósítására. Ez a technológia azokban az években terjedt el a világ olajiparában. Lényege, hogy egy kútban két termelési feladatot lehet megvalósítani, miközben csak egy lyukat kell fúrni.

Külföldön hármas, sőt négyes kútkiképzést is megvalósítottak már. Az algyői mezőben több telep helyezkedik el egymás alatt, több telep együttes művelése pedig nem előnyös, és mindegyiknél eltérő termelési módot kell alkalmazni. Ilyen bonyolult esetben a többes kútkiképzés alkalmazásával jelentősen lehet csökkenteni a termelési költségeket azáltal, hogy nem kell újabb lyukakat fúrni. Magyarországon akkoriban Budafapusztán, Lovásziban és Hajdúszoboszlón alkalmaztak néhány esetben kettős kútkiképzést. Az algyői geológiai rétegazonosítási munkák során 1969-ig 19 olyan szintet ismertek, amely kisebb-nagyobb gáz- vagy olajtelepet zár magába. Algyő környékén a földtani viszonyok a már jól ismert felsőpannon telepeknél sokkal bonyolultabbak, a teleptani érdekességek egész sorozata jelentkezett a feldolgozó–értelmező munkában.

1971-ben folytatódott a Hódmezővásárhely-I. mélyfúrás mélyítése 5418 méterig. A gondos geofizikai előkészítő munka nyomán 4611, majd 5100 méteren sikeres szelvényezést végeztek, invert emulziós öblítőfolyadékban. 5100 m mélységben 810 bar nyomást és 191 °C hőmérsékletet, 5418 méteren 850 bar nyomást és 210-213 °C-ot mértek. Az ország addigi legmélyebb mélyfúrását 6000 m mélységűre tervezték, de 5842,5 m mélységnél fúrószártörés miatt be kellett fejezni. A lyukbefejezési tevékenység gyorsítására új módszerekkel kísérleteztek, és segédgázszelepeket alkalmaztak a kútleürítési munkálatokra. 1973. szeptember 13-án az alföldi mélyfúrás történetében először került sor 725 bar nyomás és 175 °C körüli hőmérséklet mellett a Hódmezővásárhely-I. jelű fúrásnál 4986-4994 méteres intervallumban perforálásra. Az 1976-1980-as éveket átfogó ötödik ötéves terv időszakában további jelentős fölfedezésekre került sor. Ilyen előfordulások voltak a sarkadkeresztúri földgáz-, csapadék- és olajtelepek, az újrakezdett kutatás során az üllési gáztelepek, az endrődi, nagykörűi, kisújszállási, tiszapüspöki földgáztelepek, amelyek termékei újonnan kerülhettek be az ország energiamérlegébe.

A zalai kísérőgáz

A magyarországi kőolajtermelés 1937-ben történt megszületésével a földgáztermelés is ugrásszerűen megnövekedett. 1940-ben már mintegy 76 millió m3 földgázt termeltek ki hazánkban, de ebből akkor még csak 2 millió m3 került hasznosításra. Igazi áttörést ebben a csővezetékrendszer és a gazolinüzemek fejlesztése hozott. Az első budafapusztai gazolinüzemet az 1941 végén megépített lovászi gazolintelep megépítése követte. A gazolinüzemek fejlesztése megteremtette egyúttal az elsősorban háztartási célokat szolgáló propán-butángáz (PB) termelésének alapjait is.

A budafapusztai és lovászi kísérőföldgáz felhasználása eleinte a MAORT üzemek saját energiaigényeinek kiszolgálására (a fúróberendezések gázmotorjainak hajtására, irodaépületek, munkásszállások, szolgálati lakások fűtésére) használták, később a nagykanizsai MAORT felügyelőség irodáinak ellátására egy 27 km hosszú, 4 collos csővezetéket építettek 1941-ben. A gázszolgáltatást ezenkívül fokozatosan kiterjesztették az üzemvezetőségek környékén fekvő kisebb települések, elsősorban kommunális és lakóépületei igényeinek kiszolgálására. Erre a célra mintegy 100 km vezetékhálózatot építettek.

1942-ben a MAORT megépítette és üzembe helyezte a Nagykanizsa–Báza-kerettye földgázvezetéket, ezzel megteremtette a térségi gázellátás alapjait. Így alakult ki az 1940-es években Magyarország első regionális földgázvezeték-rendszere Zala megyében, a Zalai Regionális Gázrendszer, a ZRG. Az első országos távvezeték 1941-ben épült, mely Bázakerettyét – Újudvaron át – összekötötte Budapesttel, a csepeli Shell olajfinomítóval. Ez a vezeték, a híres „zalai 8 collos”, a legek vezetékének számított a maga korában: 250 km-es hosszával a leghosszabb szénhidrogénvezeték volt Európában, és ezen a vezetéken alkalmaztak először egy új technológiát, az ún. „dugós szállítást.” Az új módszer jelentősége nagy volt, mert egyazon vezetéken egyszerre lehetett továbbítani folyékony és gáz halmazállapotú anyagot oly módon, hogy ún. termékdugókban csőgörényekkel elválasztották egymástól az olajat és a földgázt. A „dugós szállítás” technológiájának kidolgozása két magyar bányamérnök, Czupor Andor és dr. Gyulay Zoltán leleményességét dicséri. Az ő munkájuknak köszönhetően megérkezett az első vezetékes földgázszállítmány Bázakerettyéről Budapestre 1949. május 1-én. E vezetéken alkalmazták először korrózióvédelemként az ún. katódvédelmet, és a vezeték teljes hosszában „görényezéssel” biztosították a cső belső tisztítását, s az üzemvitelhez szükséges légvezetéket is kiépítettek.

A MAORT vezetékfejlesztéseihez kapcsolódóan Balatonszemesen, Kápolnásnyéken, Budafokon vasúti töltőállomásokat, Balaton-bogláron, Mezőszentgyörgyön, Kápolnás-nyéken szivattyúállomásokat is létesítettek. A vezetékrendszer központja a MAORT koncepciójának megfelelően Siófok lett.

A magyar földgáztávvezeték hálózat

A siófoki központú MAORT Távvezetéki Üzem és az Ortaháza központú MAORT Vezetéképítő Csoport jogutódaként 1949. július 1-én megalakult az Ásványolaj és Földgáz Távvezeték Nemzeti Vállalat, Siófok székhely-lyel. Az 1946. április 8-án alapított MASZOVOL a MAORT helyébe lépett, és a Duna bal partján volt hivatott kőolajat és földgázt feltárni, feldolgozni és értékesíteni, jogutódja, a MASZOLAJ pedig 1952 októberében egyetlen szervezetbe olvasztotta a teljes magyar szénhidrogénipart.

1949 végére a fényes szelek elültek, és december 31-én a MAORT is megszűnt létezni. Ugyanezen a napon Moszkvában aláírták a budapesti székhelyű MASZOLAJ alapító okiratát, amely 1954. október 1-én szűnt meg. Bár a MASZOLAJ négyéves fennállása alatt említésre méltó szénhidrogén-lelőhelyeket nem talált, tiszavirág-életű létezése mégis új korszak kezdetét jelentette az egész magyar szénhidrogénipar számára. Új kutatási módszerek bevezetésével és meghonosításával megalapozta egy sor kőolaj- és földgázmező fölfedezését a következő évtizedekben. A MASZOLAJ részvényeiből, illetve vagyonából 24 kisebb-nagyobb vállalatot hoztak létre, melyek közül a Magyar Kőolaj Rt. volt a legnagyobb.

1954. október 1-én a 24 utódvállalat egyikeként létrejött a csővezetékek beruházói tevékenységének végzésére, építésére és üzemeltetésére szakosodott Kőolajvezeték Vállalat (KVV), amelynek központja a MAORT-os idők hagyományait követve továbbra is Siófokon működött. Később e cég feladatául szabták a hazai PB gáz töltésével és forgalmazásával kapcsolatos teendőket is. A teljesen önálló, apró cégekből álló laza együttműködés azonban nem volt eléggé hatékony, ezért 1957. január 1-én a Nehézipari Minisztérium nyugati mintára megalapította a Kőolajipari Trösztöt, amely újra egybefogta a hazai kőolajipar egészét, a gáz üzletág kivételével. 1960. október 1-én a gáz üzletág integrálásával létrejött az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, amely újra felölelte a magyar olaj- és gázipar teljes vertikumát, beleértve az egyidejűleg megalapított Dunai Kőolajipari Vállalatot is.

Az újonnan alapított tröszt vezérigazgatója Bese Vilmos volt, aki megkülönböztetett figyelemmel és nem titkolt szimpátiával viseltetett az alföldi olajipar iránt. Az OKGT főgeológusa Dr. Kertai György lett, közvetlen munkatársai Tomor János, Körössy László, Csiky Gábor, majd 1959-től Dank Viktor és Sheffer Viktor voltak, és itt dolgozott szabadulása után Dr. Papp Simon is. Az OKGT egészen a MOL 1991. október 1-én történt megalapításáig változatlan formában működött. A KVV-ben dolgozó szakemberek a vállalat létrehozásától kezdve nagy lelkesedéssel láttak munkához. Erőfeszítéseiket már az első években számos siker koronázta. Az országban legelső, import földgáz szállítására tervezett, 133 km hosszú, 300 mm átmérőjű, ún. „Román” földgázvezetéket 1959-ben helyezték üzembe. A vezeték első üteme Csenger és Kistokaj között épült meg, majd 1960-ban elkészült az Újpestet az Óbudai Gázgyárral összekötő, 25 km hosszú, 250 mm átmérőjű gázvezeték is. Ezt követte az Őriszentmiklós-Újpest vezeték, amely az őriszentmiklósi földalatti tárolót kötötte össze a fővárossal. 1961-ben megépült az a 70 km hosszú, 300 mm átmérőjű vezeték is, amely Dunaújvárost kötötte össze az albertfalvai gázgyárral. Ez a vezeték ún. kamragázt szállított a fővárosi gázigények kielégítésére.

A dinamikus fejlődés fontos szakaszába lépett, amikor elkészült a Csenger-Tiszaújváros-Kistokaj gázvezeték, amely lehetővé tette, hogy üzembe helyezzék azokat a korábban elkészült szakaszokat, amelyeken az északi iparvidék is vezetékes gázhoz juthatott. Az 1963-ban megépült Északi I. vezeték pedig Hajdúszoboszló és Ózd között létesített kapcsolatot, így az Ózdi Kohászati Művek és a kazincbarcikai vegyipar is hazai földgázt kaphatott. A „Román” vezeték meghosszabbításával pedig Diósgyőr és a Borsodi Vegyi Kombinát is rákapcsolódhatott a hazai földgázhálózatra. A BVK-ban 1963 eleje óta hazai földgázt is felhasználtak ammónia szintézisgáz gyártására. Később a Tiszai Vegyi Kombinátban és a Berentei Vegyiművekben hazai és romániai földgázt használtak acetilén és szintézisgáz gyártásához.

Az alföldi földgázvezeték termelésbe állítása után az 1960-as évek első felében több mint 200 km távvezeték épült évente, és 1965 végén a meglévő és a befejezés előtt álló földgáztávvezetékek hossza meghaladta az 1200 km-t (1. táblázat).

Az ország gazdaságos energiaellátásának biztosítása érdekében a rohamosan növekedő hazai földgáztermelésen felül földgázimporttal és a környező országokkal történő kooperációval is számolni lehetett, kellett. Figyelembe véve azt a külföldön megfigyelhető tendenciát, hogy a földgáz-felhasználásra előbb a koncentráltan települt ipari nagyfogyasztók képesek berendezkedni, az elkövetkező 10-15 évben jelentkező szükségletekre, illetve lehetőségekre való tekintettel meghatározták a földgázvezetékek létesítésének indokolt irányait (2. táblázat).

A szállítás különféle ágazatai közül a csővezetékes szállítás fejlődött a legdinamikusabban az 1970-es években. Kiépítését, szállítási teljesítményének növelését, technológiai hátterének folyamatos fejlesztését a közlekedés, a háztartások, az ipar, a villamosenergia-termelés, a kőolaj és földgáz iránti egyre növekvő igények inspirálták. A csővezetékes szállítás sikerének titka abban áll, hogy közvetlen, folyamatos kapcsolatot biztosít az energia forrása és felhasználása között, s ráadásul nincs ennél olcsóbb, gazdaságosabb és biztonságosabb szállítási mód. További jellemzője még, amely a XXI. században egyre inkább fölértékelődik, hogy ez a leginkább környezetbarát és legkisebb helyigényű megoldás, ezáltal kevesebb területet von el a mezőgazdasági művelésből.

Repeszdarabok a felrobbant répcelaki CO2 tárolótartályból 1969​

A csővezetékes szállítás sikeres térhódításában egy magyar leleményből fakadó innovációnak is fontos szerep jutott, amely képes volt a földbe fektetett acél csővezetékrendszer élettartamát lényegesen meghosszabbítani. A korai csővezetékrendszerek korrózió okozta gyakori lyukadásos üzemhibáit a Zachemski Ferenc főmérnök csoportja által kidolgozott műszaki megoldással, az ún. katódvédelem segítségével, nagy hatékonysággal sikerült kiküszöbölni. A katódvédelem kiépítése 1953-tól vált általánossá a magyar vezetékrendszerben.

A nemzetközi gázvezetékrendszer fejlesztésében a „Román” gázvezeték kiépítését követően a „Druzsba”, azaz Barátság-vezeték magyarországi szakaszának megépítése jelentett újabb korszakos állomást, amely 1961-ben érte el hazánkat. A Tupa-Kápolnyásnyék 148 km-es szakaszon 1962-ben indult meg a szállítás. 1972-ben megépült a „Barátság II.” vezeték is, majd 1980-ban üzembe helyezték a „Barátság I.” vezetékkel összekötött „Adria” vezetéket is.

A profilfejlesztés indokolttá tette a földgáz-távvezeték rendszer és az olajipari hírközlő rendszer szétválasztását, amely igény újabb lendületet adott a gázszállító rendszer fejlődésének.

A Barátság I. és II. megépítését követően egy újabb nemzetközi gázvezeték megépítése is szükségessé vált. Ennek előkészítéseként a siófoki Kőolajvezeték Vállalat átszervezésével két új vállalatot hoztak létre: a Kőolajvezeték Építő Vállalatot (KVV) és a Gáz és Olajszállító Vállalatot (GOV).

A nagy teljesítményű „Testvériség” vezetékrendszer kiépítése igazi fordulópontot jelentett a földgázszállítás magyarországi struktúrájában. A Szovjetunióból származó földgáz beregdaróci importjának 1975-ben történt megkezdésekor a „Testvériség” 127 km hosszan, Nemesbikkig épült meg. Ennek folytatása volt a Zsámbokig megépített „Testvériség II.”, leágazása pedig a Hajdúszoboszlóig kiépült „Testvériség III. gázvezeték. A Testvériség telemechanikai rendszerének kiépítése és szakaszos beüzemelése 1974-ben kezdődött. Ennek keretében Videoton R-10 számítógépes vezérléssel és MMG-AM hardverrel 30 állomás is létesült. Az 1960-as, ’70-es években számtalan szakaszon épültek ki a gázszállító vezetékek. 1968-ra már 29 nagyobb város és 18 ipari nagyfogyasztó volt bekapcsolva az Országos Gázvezeték-rendszerbe. Az évtized fejlesztéseinek robbanásszerű lökést adott az újabb hazai gázmezők fölfedezése, valamint a földgázalapú vegyipari technológiák megjelenése. Óriási ütemben folyt a gázvezetékek építése az Alföldön is. Az algyői és kiskunhalasi gáz kitermelésével együtt a rendszer újabb és újabb településeket volt képes ellátni. 1964-ben elkészült a „Középmagyar” gázvezeték Szandaszőlős és Vecsés között, valamint a fővárost körbeölelő tervezett körvezetéknek a Vecsést Újpesttel összekötő szakasza, majd ezt követően az Újpest-Pünkösdfürdő vezeték is.

Zsanai gázkitörés.

A Budapesti Körvezeték II. üteme már tartalmazta a Solymár-Hárshegy-Budafok területeket is, majd záródott a budapesti körgyűrű, melynek központja a Budapesthez közel eső Vecsés lett. A KVV hajdúszoboszlói üzeméből áthelyezett szakemberekből 1964. szeptember 15-én a Szandaszőlős-Vecsés-Újpest gázvezeték üzembe helyezésének napján megalakult a Vecsési Gázüzem.

1964 őszére tehát már kiépültek az országos gázvezetékrendszer alapjai. Először az újonnan fölfedezett gázmezők környezetében építették ki a regionális hálózatot, majd ezek összekapcsolásával beiktatódott a rendszerbe a kiemelt státuszt élvező főváros, majd más nagyobb városok, továbbá az ipari nagyfogyasztók lettek ellátva ezzel a tiszta és kényelmes energiahordozóval. Az olcsó szovjet gázimport hosszú távú kilátásai, a reményteljes hazai kutatások és földgáz iránti kereslet folyamatos növekedése előtérbe hozta az egész ország földgázzal történő ellátásának, az országot lefedő gázszállító rendszer kiépítésének tervét.

Ennek megfelelően 1970-ben megkezdődött, majd intenzíven folytatódott Kelet-Magyarország után a Dunántúl gázvezetékeinek megépítése. A földgáz-felhasználás arányának intenzív növelését szorgalmazta az akkori energiapolitikai stratégia is, mert a politikai környezet évtizedeken át biztosította az olcsó szovjet földgáz korlátlan importját. Ehhez igazították a rendszer fejlesztési munkáit, alakították ki a földalatti gáztárolókat, és építették meg az egyre nagyobb kapacitású vezetékeket. Így csakugyan az ország minden részébe, az apró falvak családi házaiba is eljuthatott a földgáz, bár ma már nem olyan egyértelmű, hogy ez olyan nagyon jó. Mindenesetre Magyarország ezáltal Európa földgázzal legjobban ellátott országai közé tartozik, ahol a primer energiahordozók között a földgáz mára meghatározó arányt képvisel. (Folytatjuk)

---