Figylem! Ez a cikk 6 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az Épületgépészeti Múzeum tárgyait bemutató sorozatunk előző cikkében az acetiléngázt fejlesztő készülékeket mutattuk be. Most egy kicsit elidőznénk még a témánál, az alábbiakban ugyanis a karbidlámpákról, illetve az utcai karbidvilágításról lesz szó.
A karbidlámpa két részből áll, alul egy tartály a karbid – köznyelvben kalcium-karbid (CaC2) – részére, amely fölött a víztartály van. A két rész légmentes illeszkedését gumigyűrű biztosítja. A víztartályon vízbeöntő nyílás és vízcsap található. A csap kinyitásával a karbidtérbe csöpög a víz.
A karbidból a víz hozzáadásával acetiléngáz és oltott mész képződik. A keletkezett gázt égőfejhez vezetjük egy csövön keresztül. Az égőfejben vékony nyíláson át távozik a gáz, mely meggyújtva sárgásfehér fényt ad. Tűszelep illeszkedik a víztartály alján lévő nyílásba. Ezzel szabályozható a fejlődő gáz mennyisége és a láng nagysága. 0,5 kg karbidból (kb. ennyi fér a lámpa tartályába) a tisztaságtól függően 130-150 dm³ acetiléngáz keletkezik. Ez 20 dm³/óra áteresztő képességű égővel kb. 6 órai világításra elegendő.
Kiállításainkon szakmai és nem szakmai érdeklődésű látogatóink körében is rendszeresen sikert arat az 1900-as években a helyszíni lánghegesztésre is használt kis- és nagynyomású acetiléngázt fejlesztő készülékeink bemutatása. Nekünk is újdonság volt viszont az a hír, miszerint: 1897. szeptember 6-án Tata-tóvárosban, a világon először acetiléngáz közvilágítást helyeztek üzembe.
Ferenc József szeptember 10–15. között találkozott a városban egy hadgyakorlat alkalmából II. Vilmos német császárral, a díszes világítást a találkozó tiszteletére hozták létre. A berendezést, amely 500 lámpát szolgált ki, a budapesti Acetiléngáz Rt. készítette, Berdenich Győző mérnök, feltaláló és gyártulajdonos tervei szerint.
A kalcium-karbid első előállítása Wöhler nevéhez fűződik, 1862-ből. Később Moissan és Willson dolgozta ki a nagyüzemi előállítást 1894-ben. Tatán már három évvel ezután készen állt a tóvárosi gázfejlesztő telep és csőhálózat. Az előállítással nem is akadtak problémák, annál több a csőhálózat üzemeltetésével, az öntöttvas csövek tömítési és illesztési megoldásaival.
Gázlámpa a Fővárosi Gázművek székháza előtt
A gázt kezdetben szinte kizárólag világítási célokra alkalmazták. A korban azonban a gázvilágítás mellett rendelkezésre állt már a villamos világítás is, amelynek elve Edison szénszálas izzólámpára vonatkozó 1879-es szabadalmán alapult. Az egykori gazdasági számítások azt mutatták, hogy kisvárosi körülmények között a karbidvilágítás lehet a leggazdaságosabb, amely azonban végül nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket. Tatán 1912-ben tértek át a villanyvilágításra. Ennek közvetett oka az elektromos vasúthálózathoz való csatlakozási szándék volt. A 15 éves acetilén gázvilágításos periódus csak a technikatörténet egyik kitérőjének bizonyult.
(A szerző az Épületgépészeti Múzeum igazgatósági tagja)
Címkép: lámpagyújtogató Budapesten, az 1900-as évek elején.
