Az épületgépészet története természetesen sokkalta régebbi, hiszen a kifejezést magát a huszadik század közepén találták ki, de a vízvezeték és csatornák építése, hasonlóképpen természetesen a fűtéshez, már az ókorban megkezdődött. Ez a cikk a kezdetekbe nyújt bepillantást. Az írás eredetileg, az itteninél némiképp bővebb terjedelemben a Magyar épületgépészeti szerelőipar története című könyvben jelent meg (kiadó: Magyar Épületgépészeti Koordinációs Szövetség), és a szerző engedélyével adjuk közre.
Az ipar kialakulása a társadalmi munkamegosztás fontos állomása. Az ipar kialakulása az iparosság magasabb szintje, amelyben a kézművességben használt eszközöket berendezések, készülékek, majd a gépek váltják fel. Ez olyan mértékű változást jelent, hogy a történelem ezt forradalomként említi. Az első ipari forradalom a XVIII. és XIX. század fordulóján kezdődött NagyBritanniában és kiterjedt Európa többi részére, valamint Észak-Amerikára és más kontinensekre is. Ennek során a kézműipart gyárakban folyó termelés váltotta fel, a termelés eszközei gépek lettek, és a gőz vált a fő energiaforrássá a transzmissziós hajtáson keresztül.
A gyárak létrejöttével a fő cél a profit lett, megjelentek az új ipari találmányok, mint például a fonógép, szövőgép, gőzgép, gőzhajó és gőzmozdony. A változásoknak köszönhetően az ipari termelésben versengés indul, ami további változásokat és folyamatos fejlődésre/fejlesztésre ösztönzött. Ez az időszak a gépek gyártásának és az ipari termelésnek az új technológiákon alapuló átalakulását jelentette. Az első ipari forradalom főbb jellemzői és eseményei az alábbiak voltak:
Gőzgépek. Az első ipari forradalom legjelentősebb fejlesztése a gőzgépek széles körű elterjedése volt. Az angol mérnök, James Watt feltalálta és továbbfejlesztette a gőzgépet, ami forradalmasította a munkavégzést és lehetővé tette a gépek által végzett munka nagyobb hatékonyságát (Watt nem találta fel a gőzgépet csak továbbfejlesztette – a szerk.).
Textilipar. Az ipari forradalom kezdetén a textilipar volt az egyik legjelentősebb ágazat, amelyben a gépek gyártották a textiltermékeket. Az angliai Manchester vált a textilipar központjává, és az ipari termelés elterjedése átalakította a korábbi kézi munkaerővel alapuló textilgyártást.
Kohászat. Az acélgyártás és a vasipar fejlődése is jelentős lépéseket tett az első ipari forradalom során. A kohászatban és acélgyártásban alkalmazott új technológiák lehetővé tették az acél olcsóbb és nagyobb mennyiségben való gyártását.
Szénbányászat. Az ipari forradalom során a szén lett az egyik fő energiaforrás a gőzgépek és más ipari folyamatok hajtásához. Ennek eredményeként az ipari központok azokhoz a területekhez költöztek, ahol jelentős mennyiségű szén volt kitermelhető.
Városiasodás. Az ipari forradalomnak köszönhetően jelentős változások következtek be a társadalmi és gazdasági struktúrában. Az ipari központokban az emberek tömegesen áramlottak be a vidéki területekről, ami városiasodáshoz és az ipari munkavállalók tömeges megjelenéséhez vezetett. Az első ipari forradalom megváltoztatta a világot, és hatalmas gazdasági, társadalmi és kulturális hatásokkal járt. A gépek által végzett munka hatékonyabbá vált, a termelés volumene jelentősen megnőtt, és új iparágak jelentek meg, amelyek átalakították a társadalom működését és életmódját.
A szerelőipar
A szerelőipar fogalma sokféle tevékenységet foglal magában, amelyek közös jellemzőjük, hogy valamilyen összetett szerkezet, gép, vagy eszköz összeállítását, javítását, karbantartását vagy telepítését végzik. A szerelőipar létrejötte több évszázadra nyúlik vissza, de meghatározni egy pontos kezdőpontot nehéz, mivel az emberiség mindig voltak olyan szakemberek, akik képesek voltak a szerkezetek összeszerelésére és karbantartására.
Általánosságban elmondható, hogy a szerelőipar fogalma az ipari forradalommal, azaz a 18. század vége felé és a 19. század elején vált egyre hangsúlyosabbá. Az ipari forradalom alapvető változásokat hozott a gyártás és a termelés terén, amelyekhez számos új technológiai fejlesztés társult. Ennek köszönhetően megnőtt az igény a gépek, gépgyártás, illetve azok szerelésével, javításával és karbantartásával foglalkozó szakemberek iránt.
A szerelőipar fő területei
Gépgyártás. A 18. és 19. században az ipari forradalom kiemelkedő fontosságú volt a szerelőipar fejlődése szempontjából. Az ipari forradalom előrehaladtával a gépgyártás egyre nagyobb jelentőségre tett szert, és olyan kulcsfontosságú technológiák és folyamatok fejlődtek ki, mint például a gőzgépek, textilgyártás és vasúti infrastruktúra.
Vasúti és közlekedési ipar. A 19. században a vasúti és közlekedési ipar jelentős fejlődésen ment keresztül. Az építészet és szerelés terén jelentős előrelépések történtek a vasúti pályák, sínek, kocsik és vonatok terén. Ez a fejlődés hozzájárult a közlekedés hatékonyságának növekedéséhez és az ipar területi integrációjához.
Gépek és gyártástechnológiák. Az ipari forradalom során megjelentek az újabb és hatékonyabb gyártási technológiák, amelyek lehetővé tették az ipari termelés automatizálását és nagyobb volumenű gyártást. Ez a fejlődés kulcsfontosságú volt a gépészmérnöki tervezés és az ipari gyártás területén.
Szállítás és logisztika. A szállítási és logisztikai iparágak fejlődése elősegítette az áruk és szolgáltatások hatékonyabb elosztását és kiszállítását. A logisztikai folyamatok optimalizálása és a szállítási technológiák fejlődése növelte a szerelőipar igényeit és lehetőségeit.
Víz- és gázvezeték-hálózatok. A városok és ipari központok fejlődésével együtt járt a víz- és gázvezeték-hálózatok kialakítása és fejlesztése. Az épületek és ipari létesítmények korszerűsítése és a közösségi infrastruktúra fejlődése növelte a szerelőipar szerepét és jelentőségét.
A 19. században az ipari termelési folyamatok egyre összetettebbé váltak, és ezzel együtt a gépek és berendezések javítása és karbantartása is növekvő fontosságot kapott. Ebben az időszakban jelent meg a hivatásos gépészmérnökök és más szakemberek szerepe, akik feladata volt a gépek működésének felügyelete, karbantartása és javítása. A szerelőipar azóta folyamatosan fejlődött és diverzifikálódott, és ma már számos szakterületet foglal magában, például gépészet, villanyszerelés, csőszerelés, szerkezetépítés, légtechnika, klímaberendezések telepítése és karbantartása stb. A szerelőipar fontos szerepet játszik a modern gazdaságokban, és az iparág továbbra is dinamikusan fejlődik az új technológiák és eljárások megjelenésével.
Ez mondható el az épületgépészeti szerelőiparról is, mely nemcsak a közvetlen emberi igények kielégítését szolgáló rendszerekben, hanem a termeléssel összefüggő technológiai területeken is fontos szerepet játszik.
Az épületgépészeti szerelőipar
Az épületgépészet a szerelőiparnak egy sajátos területe. Az épületgépészet célját tekintve azt a feladatot látja el, hogy az ember számára az életfeltételek biztosításához szükséges vizet, levegőt, meleget biztosítsa az általa kialakított terekben. Ehhez valahonnan ezeket oda kell szállítani az anyagot ill. energiát, illetve a használat után el kell szállítani azokat. Az épületgépészeti rendszerek fő részét ennek megfelelően a szállításra és elosztásra alkalmas csőhálózat jelenti. Az épületgépészeti rendszerek kialakításában a fő feladat tehát a csőhálózat kiépítése, a csőszerelés.
A történelem során sokféle csőanyagot és ezekkel összefüggésben csőszerelési megoldást alkalmaztak. Az alkalmazott csőanyagok a lehetőségektől és a felhasználás céljától függően változtak, a technikai fejlődéssel egyre jobban alkalmazkodtak a követelményekhez.
Csövek
Az épületek vízellátására a történelem során számosféle csőanyagot használtak. Az ókori civilizációk, például az ókori kínaiak és egyiptomiak agyagcsöveket használtak a vízellátásban. Ezek a csövek egyszerűen formálhatóak voltak, és könnyen illeszthetők voltak egymáshoz. Néhány kultúra, például az ókori rómaiak és görögök, fa- és bambuszcsöveket is használtak a vízellátásban. Ezek a csövek általában faragott vagy kivésett fa- vagy bambuszrészletek voltak, amelyeket egymáshoz illesztettek. Az ólomcsövek elterjedtek az ókori és középkori időkben, különösen a római birodalomban. Az ólom könnyen formálható és öntvényként készíthető, ami lehetővé tette a hosszú csőszakaszok előállítását. Néhány kultúra, például az ókori görögök, rézcsöveket is használtak a vízellátásban. A réz korrózióálló anyag, ami azt jelenti, hogy hosszú távon ellenáll a víz hatásainak.
Agyagból készült ókori csővezeték maradványai Grúziában
Római kori ólomcsövek
Az ipari forradalom során megjelentek a vasból készült csövek, amelyek hatékonyabbak és erősebbek voltak az ólom- és rézcsöveknél. A vascsöveket széles körben alkalmazták a vízellátásban és a gázellátásban is. A vascsövek fejlesztésével megjelentek az acélcsövek, amelyek még nagyobb szilárdságot és ellenállást biztosítottak a nyomással és a korrózióval szemben. A rozsdamentes acélcsövek kifejlesztése még jobb ellenállást biztosított a korrózióval és a kémiai hatásokkal szemben, ezért széles körben alkalmazzák a modern víz- és gázvezetékekben. Az utóbbi 50 évben a víz- gáz- fűtés-csatorna egyes szakterületein már elterjedtek a műanyag csövek is.
Csőszerelési technológiák
A csőszerelés története szorosan kapcsolódik az ipari és technológiai változásokhoz, valamint az épületek víz- és gázellátási rendszereinek fejlődéséhez. A korai történelmi időszakban a csövek szerelése egyszerűbb és kevésbé kifinomult volt, mint napjainkban. A különböző kultúrák és civilizációk által alkalmazott technikák változhatnak, de általánosságban elmondható, hogy a cső szerelése kezdetben kézi munkával és egyszerű eszközökkel történt. Az ókori és középkori civilizációkban már léteztek olyan egyszerű vízellátási rendszerek, amelyek csöveket használtak a víz szállítására. Ezek a csövek általában fából vagy agyagból, és kézzel készültek.
Az agyagcsövek esetében a szerelés egyszerűbb volt, mivel az agyag könnyen formálható és alakítható. A csöveket egymáshoz vagy más tartóelemekhez egyszerűen illesztették, vagy összeragasztották. A csöveket gyakran forró vizes kezelésnek vetették alá, hogy megerősödjenek és jobban illeszkedjenek egymáshoz.
A fa- és bambuszcsöveket általában kézi eszközökkel faragták vagy alakították ki. Az illesztéseket gyakran szalmazsákkal vagy más természetes anyagokkal tömítették meg, hogy megakadályozzák a szivárgást. A csövek végeit gyakran körkörösen faragták, hogy jobban illeszkedjenek egymáshoz vagy más elemekhez.
A fémcsövek szerelésének története párhuzamosan fejlődött az épületek víz-, gáz- és egyéb folyadékellátási rendszereivel, és az ipari forradalomtól kezdve folyamatosan változott és fejlődött az új anyagok és technológiák megjelenésével. Ma a fémcsövek még mindig fontos szerepet játszanak az épületek infrastrukturális rendszereiben, és az iparág folyamatosan fejlődik az újabb kihívásokra való válaszadás érdekében.
Az ólomcsövek illesztését gyakran forrasztással végezték, ami az ólom olvadáspontjának alacsony volta miatt lehetséges volt. A csöveket gyakran szorosan egymás mellé illesztették, majd forrasztották, hogy megakadályozzák a víz szivárgását. Az illesztéseket gyakran zsinórral vagy más tömítőanyaggal is megerősítették.
Ólomcső kehelyforrasztással és elágazásforrasztással
A rézcsöveket szintén forrasztással illesztették össze. Az illesztéseket gyakran speciális forrasztó anyagokkal és forrasztási technikákkal erősítették meg. A 19. században elterjedt az épületekben a gáz- és vízvezetékek használata, amelyekhez már modern csőszerelési technikákat alkalmaztak. Ezek a rendszerek réz- és vascsöveket, valamint forrasztást és menetes illesztéseket használtak és így a csöveket nemcsak egymáshoz, hanem az épületekhez is jobban illeszteni tudták. A 20. században megjelentek az újabb csőszerelési technikák és anyagok, például a műanyagcsövek és a rozsdamentes acélcsövek, valamint a hegesztés és ragasztás módszerei. Ezek a fejlesztések lehetővé tették a csőszerelés egyszerűsítését és hatékonyabbá tételét.
A 21. században a fémcsövek szerelésének továbbfejlesztett módszerei és technológiái kerültek alkalmazásra, beleértve a hegesztést, forrasztást és menetes illesztéseket (és a préseléses technnológiákat – a szerk.). Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a környezetbarát és energiahatékony csőszerelési megoldások, például a napkollektorokhoz és hőszivattyúkhoz használt csövek, valamint a víz- és gázvezetékek szigetelése és hatékonyabb tervezése.
A forrasztás, mint technológiai eljárás nagyon régi múltra tekint vissza, és már az ókorban is ismert volt. A forrasztás során két fém vagy fémötvözet-darabot olvadt forrasztóanyaggal (például ón, ezüst, réz) kapcsolnak össze, amely az alacsonyabb olvadáspontjánál fogva egyesíti őket. Ez a módszer lehetővé teszi a szilárd, tartós és elektromosan vezető kapcsolat kialakítását is. Az egyik legkorábbi ismert forrasztási technika az ókori Egyiptomból származik, és az ókori fémipari technológiák egyik alapvető módszere volt. Egyiptomi és más ókori kultúrák régészeti leletei tanúsítják, hogy a forrasztást már az i. e. 3. évezredben alkalmazták különféle fémek összekötésére és díszítésére.
A modern forrasztási technikák kifejlesztése az ipari forradalommal és az ipari gyártás fejlődésével párhuzamosan következett be. A 19. században megjelentek az újabb és hatékonyabb forrasztási eljárások:
az oxigén és acetilén gázkeverék forrasztó pisztolyon keresztüli átvezetése utáni elégetéssel és hozaganyag hozzá adásával jön létre a kötés (vélhetően elírás; oxigén és acetilén gázkeverékkel hegeszteni és nem forrasztani lehet. A keményforrasztást és a nagyobb hőigényű lágyforrasztást propán-bután gázlánggal végzik – a szerk.),
az ultrahangos forrasztás és az elektromos forrasztás (és a forrólevegős forrasztás, ezek lágyforrasztási technikák – a szerk.). Ezek az új technológiák lehetővé tették a nagyobb mennyiségű termelés és a precízebb fém-összeillesztési folyamatokat.
A hegesztés története az emberiség korai időszakaiba nyúlik vissza, és az egyik legrégebbi fémfeldolgozási technológia. A hegesztés alapvetően fémek vagy más anyagok összekapcsolásának folyamata, amely során a kapcsolatokat hő hatására létrehozott olvadt fémréteggel vagy forró préseléssel hozzák létre.
Az ókori időkben a hegesztés elsősorban a fémek megmunkálásának és összeillesztésének módja volt. Az ókori görögök és rómaiak például már ismerték a fémek melegítését és összekapcsolását a gyakorlatban. A középkorban és a reneszánsz idején a hegesztés technikája továbbfejlesztésre került. Különböző hegesztési eljárásokat alkalmaztak, például a forrósajtolást és a forró kovácsolást, amelyek lehetővé tették a nagyobb szilárdságú és tartósabb fémösszeállítások készítését.
Az ipari forradalom hatására, különösen a 19. század második felében és a 20. század elején, a hegesztés technikája jelentős fejlődésen ment keresztül. Az elektromos hegesztés és az ívhegesztés (ez ugyanaz; az elektromos ívvel hegesztünk – a szerk.) eljárások megjelenése forradalmasította a fémek összekapcsolásának módját. Ezek az új technológiák lehetővé tették a nagyobb mennyiségű termelést és a hatékonyabb fémösszeállítási folyamatokat.
A 20. század során további hegesztési eljárások jelentek meg, például az oxigénsugárral (nem oxigén-, hanem semleges védőgázsugárral, épp az oxigén távoltartása a cél – a szerk.) és a lézerrel végzett hegesztés. Ezek az új módszerek még pontosabb és hatékonyabb hegesztési eljárásokat tesznek lehetővé. Ma a hegesztés továbbra is széles körben alkalmazott technológia a fémek összekapcsolására a modern gyártási folyamatokban és ipari alkalmazásokban. Számos speciális hegesztési eljárás létezik. A folyamatos technológiai fejlődésnek köszönhetően a hegesztés továbbra is fontos szerepet játszik a fém- és más iparágakban.
A magyar épületgépészeti szerelőipar kialakulása
Magyarországi szerelőipar is az iparosodás folyamatában folyamatosan alakult. A kezdetleges háziiparból kezd kialakulni a komolyabb kézművesipar, és az iparosok egy jelentős része külföldről települ be. Eleinte rendkívül féltékenyen vigyáztak az iparosok a tudományukra és a helyi munkásokat évtizedeken át csak segédmunkára használták fel, de később a munkák szaporodásával már inasokat is alkalmaztak, akikből később kialakult a hazai szerelőgárda. Ezek a mesterek egy idő múlva érdekeik védelmére – a külföldi példák alapján – céhekbe kezdtek tömörülni.
Az 1848-as polgári forradalom lezajlását követő 20 év a kézművesiparban a szabadversenyes kapitalizmus kialakulásának korszaka. A céhek ideje lejárt, azok fokozatosan ipartársulatokká alakulnak át. A céhek végleges megszüntetését kimondó 1872. évi rendelet megteremtette korlátlan iparszabadság intézményes biztosítékait, ami azt jelentette, hogy bárki, bárhol szabadon gyakorolhat bármely ipart. (Sajnos ennek a rendelkezésnek a hazai iparosság szempontjából igen súlyos következményei voltak. Hozzá nem értők vetették magukat az iparűzésre és a kontárkodás megingatta a régi, jól képzett iparosok életszínvonalát.)
A szerelőipar magyarországi kialakulásában is meghatározó volt a víz biztosítása, mely nemcsak a lakossági vízigények kielégítését, hanem most már az ipari tevékenységhez is szükséges volt. A hazai vízvezetékek szerelésére kezdetben főleg Ausztriából és Németországból hoztak be iparosokat, akiknek a szerelésen kívül még rézműves, bádogos, sőt lakatos munkákkal is kellett foglalkozniuk. Ezektől indult és terjedt el a bádogos és szerelőipar hazánkban. Anyaggyártás még nem folyt. A szereléshez szükséges anyagokat túlnyomó részben külföldről kellett beszerezni. Az ipar csak később, főleg a törökök visszaszorítása után kezdett hazánkban egyszerűbb tárgyakat gyártani.
A hazai szerelőipar fejlődésére nagy hatással volt a pesti gázművek felépítése és 1856-os üzembe helyezése. Az utcai közvilágításon kívül sok pesti bérházban is készítettek gázvilágítás-amihez a csöveket és a szerelvényeket külföldről kellett beszerezni. Ennek hatására már több olyan középvállalat is alakult, amelyeknek a szerelés volt a főfoglalkozásuk. Ezek a cégek azonban még a millenniumi kiállításra nem tudnak elég gyorsan felfejlődni és a nagy munkára való készülődés a szerelőiparban is fokozta a konjunktúrát. Ez a század vége felé több külföldi vállalatot is arra ösztönzött, hogy Pesten vagy Budán fiókvállalatot nyisson. Ezek a vállalatok egyre több külföldi szakmérnököt és szerelőt hoztak magukkal, akik már jelentős magyar szakgárdát, technikust és néhány szakmérnököt is neveltek a szerelőiparnak.
Az első pesti gázgyár épülete
Budapesttel párhuzamosan a vidéki városokban is fellendült a közművek építése és ezzel együtt ott is megerősödött a szerelőipar. Magyarországon 1918-ig 49 város volt vízművel ellátva. Ezenkívül még a nagyobb bánya és ipartelepek is saját vízművel rendelkeztek. Trianon után csak 15 olyan városunk maradt, amelyek vízművel rendelkeztek. Ebben az időben a közművek csőfektetési munkáit a szerelővállalatok végezték. A kisebb középületek és vidéki kastélyok részére ebben az időben főleg Perkins-rendszerű forróvíz fűtéseket készítettek. A XX. században egyre több vállalat működött, mivel 1930-ban az általános gazdasági depresszió miatt elbocsátott szerelők tömegesen váltottak és kaptak iparengedélyt, mint kismesterek. Csak Budapesten kb. 900 bádogos és szerelő iparost tartott nyilván az ipartestület.
A kemence és a tágulási cső részletei Perkins 1838-as szabadalmából
A hazai gyártó vállalatok erősebb fejlődése csak az 1920-as években kezdődött, amikor a külföldtől védővám által részben elzárva meg tudott erősödni. Pl. öntöttvas kazánokradiátorok gyártása, zománcozott öntöttvas áruk gyártása stb. 1929-ben a fémművesek kiváltak a bádogos ipartestületből, de a taglétszám még így is rohamosan növekedett. Az idegen származású szakemberek alapítottak szerelővállaltokat Magyarországon, lerakva ezzel a mai szerelőipar alapjait. Ezek egyike volt id. Knuth Károly, aki barátjának, Mechwart Andrásnak, a gabonaőrlést forradalmasító kéregöntésű hengerszék feltalálójának hívására jött Magyarországra.
1880-tól már a magyar gyáripar is egyre több csövet és szerelvényt gyártott, ami növelte a hazai iparfejlesztés ütemét és hozzájárul a szerelőipar megerősödéséhez. Ilyen megerősödő voltak az első között: Zellerin Mátyás, Pömann János, Bründl János és még mások. Ezeknek a cégeknek fő tevékenysége a vízellátási infrastruktúra megteremtése. Ebben az időszakban jelentősen fejlődtek a vízvezeték-rendszerek és a vízkezelés technológiái. A 20. században további fejlesztések történtek a vízellátás terén, beleértve az ivóvíz minőségének ellenőrzését és javítását, valamint a vízvezeték-hálózatok kiterjesztését és modernizálását.
