Sokat változott a WC-k és vizeldék öblítésének módja azóta, mióta bekerültek az illemhelyek a lakásokba, középületekbe. Az Épületgépészeti Múzeum kincseit bemutató sorozatunk friss darabjában ezeket a változásokat idézzük fel, kivételesen nem a kiállítási tárgyak közül, hanem a Nagy Ulrich katalógusból szemezgetve hozzá az illusztrációt.
Egy mai huszonéves fiatal talán meg sem érti a következő viccet:
Felmegy a kisember a mennyországba és Szent Péter fogadja.
– Na, édes fiam, mit hoztál magaddal a Földről, mint életed legfontosabb tárgyait?
– Három dolgot hoztam Atyám, ami a legfontosabb volt nekem, a Bibliát, a papucsomat, és a porcelán WC-lehúzónkat.
– És miért pont ezeket?
– A Bibliát azért, mert az volt életem legfőbb olvasmánya, a papucsot azért, mert a feleségem csak abban engedett járni.
– És a porcelán WC-lehúzó, az mit jelentett számodra?
– Hát az volt a legmagasabb dolog, amit az életemben elértem!
A WC-k öblítése
A mai világban, az elmúlt 20-30 évben természetessé vált, hogy a WC-éknél, vizeldéknél, vagy falba épített szerkezetek szolgálják az öblítést vagy a WC, vizelde felett közvetlenül egy záró szerelvény van, és azzal kell öblíteni, esetleg a vizeldéknél fotocellás, illetve kémiai érzékelős automata öblítés a megoldás. (Vagy a víztakarékos vizeldéknél semmi nincs, „csak egy kis büdösség”.) Mindez nem így volt előtte 100-150 évvel ezelőttig, amire a „Vízöblítéses szék” bekerült a lakótérbe.
Öntöttvasból készült, Kosmos márkájú VC-öblítő készülék
A WC-k öblítése a józan észnek megfelelően úgy történt, hogy a gravitációt használták ki a WC-kagylóban lévő „nehezebb elemek” eltávolítására. Felhelyezték a tartályt – akkorát, amennyi vizet a tapasztalat szükségesé tett, ez 5-7 liter volt – abban összegyűjtötték a vizet, és egy mozdulattal kinyitották a zárószelepet, a víz a kb. 2 méteres magasságból lezúdult egy 30-35 mm-es csövön, (ez biztosította a megfelelő sebességet), és „mindent vitt!”.
Egy teljes oldal a legendás Ulrich katalógusból
A zárószelep mozgatása egy billenőkaros áttétellel, egy zsinórral vagy rúddal volt lehozva, kb. 1 m magasságig, s a zsinúr vagy rúd rövid ideig tartó meghúzása után annyi víz jött le a csövön, hogy megszívta a szelep alá bekötött szifont, egy felfelé álló U alakú csövet, így a szelep zárása után a víz a szifonon át leszívta a tartályt. Ha csak kicsit húzták meg a zsinórt és kevés víz jött le, nem jött létre az ejtőcsőben a szívóhatás, nem szívta le a tartályt, csak csordogált kicsit a víz, és elállt. Nagyon sokáig ez volt a megoldás. Ez lett „szépészetileg” továbbfejlesztve, és a meghúzó zsinór végére került egy kis porcelánnal kombinált, nikkelezett fémszerkezetű fogóka, de ugyanúgy 1, 1,20 m magasra.
Fogantyúkból is nagy volt a kínálat, a „kisember” erre nem panaszkodhatott
Az átmenet és a jelen
A technika természetesen tovább fejlődött és először jöttek a WC-csészére ültetett tartályok, sokkal nagyobb méretű – 60-80 mm-es – öblítőcsővel, majd a legkülönbözőbb elzáró szerkezetek. Végül megjelent a mai általánossá vált megoldás, az egybeépített, rejtett tartályos kivitel, amelyik nem csak technikailag szellemes, de esztétikailag is igazán jó kivitel.
A vizeldék öblítése
Egykoron a 60-as, 70-es években még volt olyan falusi vendéglő – kocsma –, ahol az udvarról kellett bemenni a mellékhelyiségbe. A vizelde úgy volt kialakítva, hogy úgy 1,20 m magasságig a fal be volt kenve kátránnyal, alul egy vályú összefolyó gyanánt, és erre a falra kellett rápisilni. Jobb helyeken felül volt egy ½ ”-os cső ki-ki fúrva, és időnként a kocsmáros eresztett egy kis vizet, „lemosandó a nem éppen kellemes szagú anyagot.” (A 80-as években is ilyen volt még Emődön – a régi 3-as úton, közvetlen Miskolc előtt – ahol az „Ibolya” nevű kocsmában nagyon finom „Emődi tehéntáncot” lehetett kapni. Ez úgy volt elkészítve, hogy két szelet tarja között sült szalonna vöröshagymával, és juhtúróval töltve, majd kirántva. Kifejezett diétás étkezés! De megérte szagolni a mellékhelyiség „illatát”.)
Korabeli piszoár, avagy ahogyan akkor mondták, laktanyaárnyékszék-csésze
Jobb helyeken már ebben az időben is voltak vizeldék, amit akkor piszoárnak hívtak, amelyek falra szerelt fajansz berendezések, vizeldekagylók voltak. A vízöblítésük szellemesen volt megoldva. A WC-tartályhoz hasonlóan kb. 2 m magasan volt a kb. 3-5 literes tartály, de belül egy olyan kis vízgyűjtő elem volt, ami egy tengelyen kb. 30 fokot meg tudott billeni, és az alakja egy olyasmi volt, mint egy vízszintes tengelyű szív, félbevágva. A tengely úgy volt elhelyezve, hogy üresen vízszintesen állt, és ahogy megtelt vízzel, a súlypontja előbbre került, megbillent, és a víz belement a tartályba onnan meg ½”-os csöveken befolyt a vizelde kagylókba. Ugye ennek nagy előnye, hogy nem állandóan folyik a víz, nem kell figyelni, hogy na, hányan voltak már a vizeldében, hanem rendszeresen takarékosan öblített, igaz akkor is, ha több órán át nem használta senki a vizeldét. Hogy milyen gyakran öblítsen, azt úgy lehetett beállítani, hogy a vízgyűjtőbe folyó víz vezetékében egy tűszelep volt, és annak nyitás-zárásával volt a vízmennyiség, és így az öblítés sűrűsége beállítható.
Rendszeres időközönként önmagától öblítő készülék piszoárokhoz
A következő fázis és a jelen
Ezek után jöttek a nyomógombos vizeldék, a vizeldéből kifolyó víz savasságát mérő érzékelős vizeldék, majd a fotocellás érzékelős automata öblítésű megoldások. Egy ideig kísérleteztek műanyag öntisztító kagylókkal is, melyek víz nélkül üzemeltek, de a legtöbb helyen vissza állították a vízöblítést.
