Találkozás a 100 éves dr. Endre Árpáddal

2001/3. lapszám | Szemán Róbert |  3775 |

Figylem! Ez a cikk 24 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Amint erről már múlt lapszámunkban is beszámoltunk, a közelmúltban ünnepelte 100. születésnapját dr. Endre Árpád. E kiemelkedő évforduló alkalmat adott, hogy az épületgépész generációkat felnevelő tanárral interjút készítve, bepillantást nyerhessünk szakmánk múltjának, jelenének és jövőjének néhány vonatkozásába.

1901. január 16-án született Beregszászon.
1920-ban a premontreiek főgimnáziumában érettségizett, Nagyváradon.
1928-ban szerzett gépészmérnöki diplomát a József Nádor Műegyetemen.
1931-ig a Weiss Mannfred cégnél dolgozott.
1931-1945 között különböző vidéki városokban malomellenőr, iparfelügyelő.
1940-45 az Iparügyi Minisztériumban dolgozik ipar- és munkafelügyelőként.
1948-tól 1950-ig az állami Felsőipariskola mérnök tanára.
1950-ben alakult Épületgépészeti Technikum első igazgatója 1953-ig, majd mérnöktanárként oktatja a tanulókat.
1948-52 között egyben a Budapesti Műszaki Egyetem meghívott előadója.
1960-66 a Felsőfokú Épületgépészeti Technikum egyik tanszékvezető tanára.
1966 nyugdíjba vonulásának éve, de továbbra is tanít a Vági István Épületgépészeti Szakközépiskolában.
1974-ben hegesztőmérnöki diplomát szerzett.
1980-ban egyetemi doktorrá avatták a Budapesti Műszaki Egyetemen.
Kétszer nyerte el az Építőipar Kiváló Dolgozója, s szintén kétszer a Kiváló Tanár kitüntetést.
1998-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen 70 éves jubileuma alkalmából vasdiplomával tüntették ki.
1999-ben az épületgépészeti szakma Életmű díját kapta meg.

Szemán Róbert: Hogyan jellemezné az épületgépészetnek mint önálló szakmának a megalakulását?
Endre Árpád: Egy szakma történetének felidézésekor az ember mindig önkényesen jár el. Miért is ne tekinthetnénk a rómaiak nyitott csatornás vízellátó rendszerét a vízszerelés, vízkezelés előtörténetének?! A mai épületgépészeti tudásanyag is hosszú történeti fejlődés tapasztalatainak összegzéseként áll rendelkezésünkre. Mai értelemben vett szakmánk első mesterei a bádogosok közül kerültek ki, de ezek nem egyszerű bádogosok voltak, hanem kísérletező szenvedéllyel megáldott mesterek, akik úgymond mindenhez értettek. Sikereiket továbbadták inasaiknak, akik továbbfejlesztették az újdonságokat, éppen úgy, ahogy a fejlődés a többi szakma esetében is lezajlott. Az iskolarendszer tulajdonképpen ennek a tudásanyagnak intézményes elsajátítását tette lehetővé.

Kiemelném az önálló iskolarendszer kialakulását. A XIX. század végén jött létre elsőként az Ipartanoda. Ebből alakult ki a Népszínház utcai Felsőipari Iskola, melynek egyik részlege a „Szerelő-tagozat” volt. A felsőipariskolák 1950-ben megszűntek és technikumok lettek. A szerelőtagozatból szintén „épületgépészeti technikum” lett. Megjegyzem, ha valaki a Felsőipariskolában bizonyítványt szerzett, a bizonyítványa alapján önálló mesterként dolgozhatott, tanoncokat tarthatott, a katonaságnál a századosi rangig vihette. A technikumrendszer kialakulásával ezek a kedvezmények megszűntek. Nagyot lendített a szakmán a Műegyetem megnyitása 1912-ben. „József Nádor Műegyetem” néven kezdte meg a működését. Ezt az elnevezést 1949-ig tartotta meg. (Az elkövetkező „veres” korszak első dolga volt az Egyetem nevét megváltoztatni.) Ide érettségivel lehetett bejutni. felvételi vizsga nem volt. A négyéves képzés igen magas követelményeket állított fel, minden tantárgyból kollokvium és három szigorlat volt.

Sz. R.: Azok a szakemberek, akik ezekben az ipariskolákban végeztek, víz-, gáz- és fűtésszereléssel is foglalkoztak? Egyáltalán, hogyan nevezték magukat ezek az iparosok?
E. Á.: Egyszerűen szerelőknek. A három szakterület mindegyikén dolgozhattak, de ide tartozott a csatornaszerelés is. Ugyanakkor a villanyszerelés vagy a liftépítés nem tartozott ehhez a szakmához. A mai gyakorlatnak megfelelően a kivitelezéseket, a házépítéseket egy „vállalkozó” tartotta kézben, bedolgozóként alkalmazta a különböző szakembereket, kőműveseket, bádogosokat, korszerű kifejezéssel élve az épületgépészeket.

Sz. R.: Milyen anyagokkal dolgoztak ezek a szerelők?
E. Á.: Az „acélkorszakot” megelőzően öntött anyagokat alkalmaztak, az acél után pedig az ólom került széles körű felhasználásra a könnyű megmunkálásra tekintettel, majd a műanyag s a réz.

Sz. R.: A kor iparosai honnan szerezték információikat a szakmai újdonságokról?
E. Á.: A századelőn nem volt ritk
aság az, amit ma tanulmányútnak neveznek. Akinek pénze, összeköttetése volt, az külföldre ment, és ott szerzett új ismereteket. Aki viszont itthon maradt, a kollégák szakmai tapasztalataiból, illetve a szakmai sajtóból egészíthette ki tudását. A „céh” jellegű összetartozás sokkal erősebb volt ezekben az években.

Sz. R.: Milyen volt ezeknek a szakembereknek a társadalmi megbecsülése?
E. Á.: Mint minden jó mesterember, igazi szakembernek számítottak, akik minőségi munkavégzésükkel kivívták maguknak az elismerést, és egzisztenciális biztonságot teremthettek maguknak.

Sz. R.: Melyek voltak azok a technikai újdonságok, amelyeket kiemelne, viszszapillantva a XX. századra?
E. Á.: A műanyagok és a hozzájuk kapcsolódó technológiák megjelenése döntő fontosságú lett. A hagyományos szerelőipari eljárásokhoz képest a műanyaggal való bánásmód egészen különböző, gondoljunk csak a hegesztési technikákra. Ezzel az anyaggal kapcsolatban a gyors szerelhetőséget és a korrózióellenálló tulajdonságot emelném ki. Persze ezeknek is több generációja létezik már, és például az élettartam tekintetében nem mindegy, hogy melyik fajta műanyagról beszélünk. Úgy gondolom, hogy ez az alapanyag hosszú időre meghatározó marad.

Sz. R.: Érdekességként kérdezem: létezett-e régen a gázrendszerek telepítésénél az átadás hivatalos kötelezettsége?
E. Á.: Nem. Kevesen tudják, hogy amikor még gázlámpával világítottak, a borjú- és birkabőr tömlő volt a gázszállítás eszköze. Rengeteg ilyen elfelejtett szakmatörténeti kuriózum lenne felidézhető. A gázfelhasználás elterjedése a faszén előállításához kötődött, amely technológiát Angliából „importáltuk”. A széngáz alapozta meg a gázfelhasználás szélesebb lehetőségét. Később, amikor nagyobb léptékben terjedt el a háztartási gázfogyasztás, ez kb. 1900-ban lehetett, már rendes gázcsővezeték-rendszert építettek ki, a hozzá tartozó tartályokkal, készülékekkel, gázmérőkkel egyetemben. Eleinte azért nem alakult ki a mai szigorú ellenőrzés, mert elenyésző számú baleset fordult elő ebben a korai periódusban a gázfogyasztásnál. Érdekesség, hogy a lánghegesztés e korai időszakában karbidon alapult, a karbidra vizet öntöttek, és így jutottak a hegesztéshez szükséges gázhoz. Hol van ez a mai, hordozható acélpalackokhoz képest?!

Sz. R.: Milyen nehézségeket emelne ki a mostani gépészeti szakma helyzetével kapcsolatban? Továbbá, még egy kérdés: sokan gondolják úgy, hogy az épületgépészeti szakma, mint olyan, rövidesen el fog tűnni. Példaként hivatkozhatom arra, hogy már a gázkészülékek is fehérárúként vásárolhatók meg a hipermarketekben, vagy arra, hogy a modern technológiájú csőcsatlakoztatási eljárások, mondjuk a préskötéses technikák pillanatok alatt bárki számára elsajátíthatók. Mi erről a véleménye?
E. Á.: Szakmánk teljes egészében az építőiparba beáramló tőke függvényében tud fejlődni. Ha nincs épület, hova is lehetne beépíteni a gépészeti termékeket. De a működő tőke csupán az egyik komponense szakmánk működésének. A kísérleti kutatómunka éppúgy, mint az alapoktatás magas színvonala, elengedhetetlen részei az épületgépészet fejlődésének. A másik problémáról azt gondolom, hogy tárgyából eredőleg ez a szakterület soha nem szűnhet meg önálló profilú kivitelező szakágnak lenni. Azt el kell ismerni, hogy valószínűleg jelentősen csökkenni fog a foglalkoztatottak aránya, de a szakma nem fog eltűnni. Mondok egy példát. A számítógép felhasználása általánossá válhat, gombnyomásra produkálhatunk megfelelő gépészeti terveket, de a sajátos környezethez igazodó, konkrét adatok összeállításához már elengedhetetlen szakismerettel kell rendelkezni.

Sz. R.: Hogyan látja a mostani szakmai generáció felkészültségét?
E. Á.: A tanítással eltöltött 50 év alatt számos épületgépész és mérnök tanítványom lett, és mondhatom, a mai napig is tanulhatnak tőlem bizonyos témakörökben. Mondok egy példát. Jelcin, volt orosz elnök, a Kínával fenntartott jó politikai és persze gazdasági kapcsolatok miatt erre a régióra is ki akarta terjeszteni az orosz földgáz- és kőolaj-vezetékrendszert. Természetesen ehhez jó minőségű, nagy szilárdságú csővezetékekre van szükség, amely elbírja a szélsőséges időjárású és sokszor természeti katasztrófáktól sújtott terület adottságait. (Sivatagi forróság, -70 °C-os hideg, földrengés). Az egyik mértékadó orgánum két évvel ezelőtt közölte e problémához fűzött tanulmányomat. Igyekszem tudásomat folyamatosan fejleszteni, megtartani. Mostanság a törésmechanikával foglalkozom.

Sz. R.: Tapasztalt-e a tanulók hozzáállásában változást a tanítással eltöltött hosszú évek alatt?
E. Á.: Egyáltalán nem hiszek a megváltozott feltételek hipotézisében az oktatás területén. A diákok hozzáállása mindig a pedagógus felkészültségétől függ. Olyan egyszerű dologra gondolok, mint például a csönd biztosítása a tanteremben. Le kell kötni a figyelmüket. Tegyük fel, hogy Ön is a tanítványaim közé tartozik, és a következőket mondom. Velem község Szentgotthárdhoz esik közel. A közelben van a Szent Vid hegy, amelynél korai kohókat fedeztek fel a régészek. A kutatásaik alapján kiderült, hogy az európai vastörténeti korszak – kb. Kr.e.1000 – a velemi kohászattal kezdődik. Vas megye nem véletlenül kapta elnevezését, a közeli lelőhelyekről szerezték be a kalandozó magyarok a nyílvesszőkhöz szükséges alapanyagokat, s kovácsolták a nyílhegyeket.

De ím egy másik, mondhatnám állattörténet. Weiss Manfrédnál dolgoztam villanyszerelő segédmunkásként, igaz, diplomával bejárhattam a gyár egész területét. A finomhengerde motorjának fordulatszáma 72 volt, nagy átmérővel. Szombatonként leállt az üzem a karbantartás céljából. Ilyenkor a motorból kiáramló hő miatt muslincák jelentek meg, és utánuk jött egy rájuk vadászó pók is. A pók hálót feszített ki a motor gyűrűi között. A lehűlő levegő páratartalma rátelepedett a pókhálóra, így tulajdonképpen vezetőközeg állt elő. Egyik hétfőn, a gépindításkor aztán nagy robbanás mellett leállt a motor. Az egészet szét kellett szedni, a gyűrűket újraesztergálni, nem is kell folytatni a történetet: elég az hozzá, hogy még külföldi szaklapok is publikálták a különös esetet. Nos, ilyen történetekkel nyertem csendet, figyelmet tanítványaimtól.

Sz. R.: Mit javasolna személyes élettapasztalata alapján a mostani épületgépész generációnak?
E. Á.: Ne féljenek a matematikától, sok helyzetet megoldhatóvá tesz. És még valamit: Tolnai Klári szavaival végezném ezt a beszélgetést, amelyek a következőképpen hangzanak: Ajándék az élet minden perce, minden órája, és maga az élet…

Sz. R.: Köszönjük a beszélgetést, és jó egészséget kívánunk az elkövetkező évekre is!

Interjú

---