Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

GázellátásSzakmatörténet

A gázellátás története

2001/10. lapszám | Cséki István |  8492 |

Az alábbi tartalom archív, 20 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A mai Belgium területére eső Leuven városkában 1784-ben Jan Peter Minkelaers kőszénből, lepárlás útján nyert gázzal előadótermet világított ki. Szinte egy időben a párizsi Philipp Lebon 1785-ben hő-lámpának nevezett gázfejlesztő készülékében fából (később kőszénből) állított elő gázt, amelyet lakásának világítására használt, és a würzburgi gyógyszerész, Pickel, gyógyszertárát csontlepárlás útján nyert gázzal világította meg. Az 1790-92. években az angol William Murdoch és Samuel Clegg (Redruch, Cornwall) a kőszénből előállított gázt disznóhólyagban tárolva már több helyen alkalmazta világításra. Murdoch a nagyüzemi gázgyártás első alapjait rakta le. Kísérleteire felfigyelve, Watt őt bízta meg, hogy készítse el gőzgépgyárának gázvilágítását. Clegg nevéhez fűződik a gáz tisztítása, mérése, a nyomásszabályozás és a felhasználás elvi alapjainak kidolgozása. A legelső gázvezetéket Lord Dundal (Anglia, 1785) alakította ki, aki a világítási célokra kőszénből előállított gázt bádogtartályban tárolta.

A gázelosztás, a gázellátás kezdete elválaszthatatlan az első gáztársaság alapítója, a német származású Friedrich Winzer (később Winsor) nevétől. 1813 szilveszterén a londoni Westminster-híd díszkivilágítását helyezte üzembe, majd 1814. április 1-én a St. Margarete városnegyed közvilágítását. Ennek eredményeképpen a gázvilágítás rohamosan terjedt Európa fővárosaiban, megszüntetve az utcai olajlámpák egyeduralmát (1815: Párizs, 1818: Bécs, 1862: Berlin stb.).

A gázt kezdetben szinte kizárólag világítási célokra alkalmazták. A felhasználási lehetőségek bővülésével a gyártott gáz elnevezése városi gázra változott. A gáz ipari hasznosítása a XX. századé, bár a legelső ipari jellegű felhasználást Winzer Bécsben már 1802-ben megvalósította, amikor a szénből lepárolt gázzal téglaégető kemencét fűtött. Oroszországban a gázgyártás több mint százötven évvel ezelőtt indult meg. Az első gázgyárakat 1835-ben létesítették mesterséges világítógáz előállítására előbb Pétervárott, majd Moszkvában, Harkovban, Kievben, Odesszában, Kazánban stb. A XIX. század végén mintegy kétszáz gázgyár működött a vasúthálózat mentén.

A forradalom előtti Oroszországban földgázipar egyáltalán nem volt, pedig az ásványolaj-körzetekben hatalmas gáztömegek voltak. A földgázt tüzelőanyagként egészen primitív módon, már több mint két évszázaddal ezelőtt felhasználták. Így ír például Szojmonov kapitány a Tudományos Akadémia kiadásában 1763-ban megjelent „A Kaspi-tenger leírása” című munkájában: „A házakban a lakók kis, fél ársin mély lyukakat ásnak (1 ársin= 0,711 m). Ebbe 4-5 versok (egy versok 4,445 cm) agyagból vagy nádból készített csöveket állítanak. A csövön át kiáramló gázt forgáccsal vagy szalmával meggyújtják, a tűzre felteszik az ételt és megfőzik. Ugyanezt az eljárást világításra is használták.”

Magyarországon 1816. június 5-én gyújtotta meg — saját maga által előállított készülékében gyártott gázzal — Tehel Lajos, a Nemzeti Múzeum őre a Nemzeti Múzeum oldalán elhelyezett gázlámpáját. Magyarországon — minden valószínűség szerint — az első üzemszerű gázfejlesztő készüléket Széchenyi István nagycenki kastélyában állították fel és üzemeltették. Széchenyi 1815 novemberében tanulmányúton járt Angliában. Naplójából olvashatjuk, hogy akkor látogatta meg azt a gázművet, amely Angliában a legnagyobb és legtökéletesebb volt, ahol a gyárnak már 25 mérföld hosszan készen volt a vascsövekből készült föld alatti vezetéke. Nagy nehézségek árán és jó pénzért megszerezte egy gázfejlesztő készülék modelljét, és azt körülményes és kalandos úton magával hozta. Az angolok már akkor is védték találmányaikat és büntették eltulajdonításukat.

Széchenyi az elhozott modell alapján elkészíttette a gázfejlesztő telepet, és nagycenki kastélyát gázzal világította. A gázvilágítás valószínűleg már évekkel előtte működött, de csak 1840. augusztus 20-án mutatta be hetven meghívott vendég jelenlétében, akik között ott volt: Deák, Eötvös, Bezerédy, Klauzál és mások. Minden valószínűség szerint az első üzemszerű gázfejlesztő készüléket itt üzemeltették. Egészen 1855-ig, az első gázgyár építéséig a pesti létesítmények egyedi gázellátásra rendezkedtek be, így például 1837-ben készült el a Nemzeti Színház külső-belső gázvilágítása, melyről Jókai Mór a következőt írta: „Ennek a gáznak egy kicsit áporodott, savanyú-káposzta szaga volt, de eltűrtük nemzeti büszkeségből”.

1. kép

A központi gázszolgáltatást a Lóvásártéren (ma Köztársaság tér; lásd: 1. kép.) épített első hazai gázgyár kezdte meg, amelynek létesítése, valamint az utcai közcsőhálózat fektetése Mayer és Kapferer nevéhez fűződik. A pesti közvilágítást 1856. december 23-án helyezték üzembe. Budára csak 1862-ben épült meg a gázvezeték a Lánchídon keresztül (2. kép).

2. kép

A századfordulóig még négy gázgyárat építettek (Mártírok útja, Révész utca, Ferencváros, Kőbánya). Ennek ellenére a gázellátás lassan terjedt, és a korabeli sajtó alapján még I884-ben is szenzációnak számított az Operaház elkészített gázvilágítása, „a jól elhelyezett légszesz lámpák és légszesz csillárok pazar fénye” (3. kép).

3. kép

A budapesti gázellátás fordulópontját 1910 jelentette, amikor a főváros tulajdonába vette a gáz-gyárakat. Az 1909-14. években a zürichi Gáz-művek igazgatójának, Weiss-nek tervei alapján felépítették Óbudán az új, korszerű gázgyárat, és fokozatosan beszüntették az öt elavult, kisebb gázmű üzemeltetését (4. kép).

4. kép

Az 1920-as években újfajta háztartási készülékek forgalomba hozatalával és a készülékek bérleti rendszerének bevezetésével növelték a konyhai fogyasztást, majd lassan növekedni kezdett a melegvíz-szolgáltató készülékek száma (5. kép).

5. kép

A II. világháború során, a hadi-ipari termelés fokozódásával az ipari felhasználás is lendületet vett. 1945-ben hazánkban összesen 10 gázgyár (Óbuda, Miskolc, Debrecen, Győr, Sopron, Székesfehérvár, Szeged, Szombathely, Baja, Pécs) működött, vezetékes gázszolgáltatás főleg a gázgyárak körzetében volt. A földgáz értékesítése 1943-ban kezdődött, amikor csővezeték épült Budafáról Nagykanizsára. 1945 előtt a földgázt a kőolajtermelés kísérőgázaként, a kőolajtermelő üzemek belső felhasználására alkalmazták. A ki-termelt földgáz egy részét a tárolórétegbe visszasajtolták, egy kis részéből saját energiaforrást teremtettek, az ezen felül megmaradt földgázt felhasználatlanul a levegőbe eresztették.

A háborús pusztítás óriási károkat okozott a termelőberendezésekben, elpusztultak gáztárolók, megrongálódott a csőhálózat, tönkrement a fogyasztókészülékek nagy része. A háború után teljesen újjá kellett építeni a termelőberendezéseket. A sziléziai szénszállítások szünetelése miatt a Gázművek megkezdte a pécsi, a komlói és a nagymányoki szén felhasználását. 1946-ban megindult a lengyel és a cseh gázszenek behozatala. A fővárosi gázhálózat újjáépítése hamar megvalósult. Az energiahiány enyhítésére jelentős lépés volt 1948-ban a dél-zalai (lispei) földgáz Budapestre szállítása (a vezetéken felváltva szállítottak nyersolajat és földgázt). Az iparosítás jelentősen növelte az igényeket; ennek kielégítését elősegítette az a vezeték, amely a Dunai Vasmű kamragázát a fővárosba szállította.

A magyar gázipar történetében fordulópontot jelentett az olajjal össze nem függő jelentős földgázkészletek felfedezése. Az 1950-es évek végén feltárt gázkincs a hazai gázipar elmaradottságának felszámolásához lényegesen hozzájárult. A nagyalföldi szénhidrogén-kutatás 1957-től ki-emelkedő sikerrel járt. A hajdúszoboszlói földgáztelepek készletei nagyságrendileg felülmúlták korábbi földgázlelőhelyeinkét. Számottevő eredményt hozott: Pusztaföldvár, Pusztaszőlős, Battonya telepeinek megtalálása és feltárása. Gazdasági jelentőségű készletekkel rendelkező szénhidrogéntelepek jelenlétét bizonyították 1962-ben az üllési, majd 1964-ben a szanki és a szegedi területen. A 70-es években jelentősebb előfordulást találtak Kiskunhalason, Zsanán, Sarkadkeresztúron, Endrődön. A kormány, felismerve a földgázhasználat kiszélesítésének gazdasági jelentőségét, 1960-ban elhatározta a gázipar fokozott mértékű fejlesztését. A hajdúszoboszlói földgáz Budapest körzetébe való szállítási lehetősége megalapozta az albertfalvai vízgőzös és az óbudai levegős földgázbontó berendezések megépítését. Terjedt a lakások gázfűtése.

1965-ben elkészült a Budapestet körülölelő körvezeték, és megkezdődött az ipari üzemek fokozottabb gázfelhasználása. A fűtési igények gyors növekedése miatt 1966 — ban megépült a kőbányai földgázbontó berendezés. 1968-ban lehetővé vált a fővárosban szolgáltatott gáz égéshőjének növelése. A Fővárosi Gázművek dolgozói egy év alatt mintegy 600 ezer készüléken elvégezték a nagyobb fűtőértékű gáz elégethetőségének biztosításához szükséges átalakításokat.

1970-ben a kormány jóváhagyta a Földgázfelhasználási Központ fejlesztési programját, melynek célja a hazai földgázkészletekre támaszkodva a gáz-termelés növelése, valamint az akkori Szovjetunióból, többek között az Orenburg, Ungvár között a KGST-országok közös erőfeszítésével felépült gázvezetéken érkező földgáz optimális felhasználása. Az 1980-as években már alig volt városigáz- gyártás, csak a kokszolóművek közelében találunk ilyet. A propán-bután gáz termelése és értékesítése, valamint a szolgáltatások szervezése terén is jelentős eredmények születtek. Megszűntek az adminisztratív kötöttségek, előtérbe kerültek a kereskedelmi módszerek. Létrejöttek a propán-bután gázt szállító különjáratok, sok új cserelehetőséget teremtettek. Ma már több PB gázszolgáltató cég működik, akik megoldják azon települések tartályos gázellátását, ahol még nincs vezetékes gáz. Ezzel a módszerrel minden lakásban megoldható a kényelmes és a környezetet kevésbé károsító energiaellátás.

(Folytatjuk)

Történelem


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem