A Kreisz család – Apáról fiúra
2002/1-2. lapszám | Veresegyházi Béla | 3376 |
Figylem! Ez a cikk 23 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az új évben először valami régit szeretnénk bemutatni olvasóinknak, régit, de jót. A középkorban egy-egy család együtt lakott, dolgozott, csak akkor ment el valaki, ha kiházasodott, vagy ha nem jutott elég kenyér az asztalra. Manapság, amikor mindenki egyedül keresi boldogulását, üdítő ellenpéldára találunk a Kreisz családban. Ők azok, akiknél a munka nem megy a családi élet rovására, éppen ellenkezőleg, erősíti az összetartozást.
Dunavarsány egyik csendes, rendezett utcájában lakik több, mint húsz éve a Kreisz família, illetve most már csak az idősebbik generáció. Az ötvennyolc éves Kreisz István és felesége, Erzsébet maradtak a családi kúriában, lányuk, Erzsike férjhez ment és pár kilométerrel arrébb költözött, Attila fiuk a szomszéd utcában építkezik. „Hiába repültek ki a gyerekek, nem szálltak messzire, hál’ istennek" mondta István bácsi elégedetten.
Kellemes, tágas a ház, az ebédlőben telepszünk le. Erzsike néni is odaül, nélküle nem készülhet riport. „Ő a legfontosabb ember a családban. Mert mi értelme a munkának, ha az ember nem egy békés, meleg családi fészekbe jöhet haza utána?" Igazat kellett adnom a mesternek.
Először arról kérdeztem a családfőt, hol és mit dolgozott eddig. 1960-ban végezte el a víz-gáz-központifűtésszerelő iskolát, akkoriban még nem választották szét a részterületeket. Miután szakmát szerzett, traktorosként helyezkedett el a dunaharaszti TSZ-ben. Később szerelőként alkalmazták ugyanott, de dolgozott a Magyar Gyapjúfonó- és Szövő Gyárban és a MAHART-nál is. 1973-ban önállósodott, miután kiváltotta az iparengedélyt.
Érdekes, hogy ki miért vált az életben. Kreisz István nem kapott szabadságot a TSZ-ben, hát elhatározta, hogy ezentúl ő maga dönt az idejéről és kilépett. Tölgyesi néni, a tanácstitkár biztatta, hogy váltsa ki az ipart, az ő révén szerezte első megbízatásait is. Harasztin, a temető mögött akkor kezdték építeni az egyemeletes, lapostetős lakóházakat, oda járt ki gyalog, szerszámait cipelve, télen. Majd szép sorban jött a többi munka. A fogorvosnál dolgozott, aki továbbadta őt a szomszédjának, az meg másoknak ajánlotta. Mint magánembert egyébként is sokan ismerték, és miután látták, hogy dolgozik, szakemberként is népszerű lett. Kedvelték visszafogottságát, csöndes céltudatosságát, no és persze gyors, pontos munkáját. Mire Dunavarsányba költözött, már távolabbi településeken is kapott megbízásokat, nem kellett ölbe tett kézzel várakoznia a megrendelőkre.
Fia, a huszonkilenc éves Attila kisgyermekkora óta járt el vele az építkezésekre. A többi gyerkőc a játszótéren, a grundon múlatta az időt, de Attila jobban szeretett építeni, alkotni. Kézbe adta a szerszámokat és figyelte, hogy nő ki apja keze alól a vízvezeték, a csatorna. Szülei – legalábbis édesanyja – valójában más pályára szánták, de Attila később sem unt bele a szerelésbe. Mikor eljött az ideje, ő választotta meg, melyik iskolába megy, aztán letette a szak-, majd a mestervizsgát.
Mondanom sem kell, ma már nem Attila adogatja a szerszámokat. Nyolc éve, mikor édesapját leszázalékolták, átvette a családi vállalkozás gyakorlati, szerelési részét, míg apja megtartotta a szervezési feladatokat. István bácsi tárgyal a megrendelőkkel, veszi át a fizetséget, és belső ellenőrként lemeózza a kivitelezést. Elmosolyodik, amikor a fiával való munkakapcsolatáról kérdezem. „Próbálom oktatni, de ezek a mai fiatalok nagyon önfejűek. Persze, ha valamit elrontanak, mégis csak megkérdezik az öreget. Attila az, aki a lényegi munkát elvégzi, sokkal jobban benne van az egészben, mint én, hiszen egyre újabb technikák jönnek be, de a rutin, a tapasztalat sokat számít."
Mindketten dolgoztak Németországban. István bácsi a rendszerváltás utáni időkben, amikor egy kisebb településen, mint Dunavarsány, nehezen lehetett munkát kapni, majd később Attila is kiment két évre. Más szemléletmóddal, munkamorállal, technikával találkoztak odakint, például a rézcsöves szerelést is hamarabb sajátították el, mint itthon tehették volna. Megbarátkoztak a műanyaggal is, bár ezt csak munkáik körülbelül 10 %-ában használják. „A legnagyobb különbség az, hogy míg kint egész rendszerekkel dolgoznak, idehaza részenként válogatjuk össze az egységeket. Lassan azért fejlődik a hazai piac", mondta Attila.
Javasolni szokták a megrendelőknek a korszerűbb anyagok, szerelvények alkalmazását, de nem erősködnek. Tudják, hogy elsősorban a pénztárca diktál, megpróbálják kihozni az egyszerűbb - de nem rosszabb! - alapanyagokból a maximumot. Van egy soroksári partnercégük, aki lég- és klímatechnika szerelésével foglalkozik, így akkor sem esnek kétségbe, ha a megrendelő komplett épületgépészeti kivitelezést rendel meg. Családi házaktól gyártelepekig mindennel foglalkoznak.
István bácsin, Attilán, és persze Erzsike nénin kívül a vállalkozás tagja még Erzsébet, Attila nővére is, ő könyvel a cégnek. Van egy tanulójuk, valamint a munka volumenétől függően hol egy, hol két, néha több segéd.
Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Kreiszék fontosnak tartják, hogy betartsák a határidőket, még akkor is, ha a megrendelő menet közben módosításokat eszközöl, pluszmunkákkal bízza meg őket. Ilyenkor pár napra szakmunkásokat alkalmaznak és időre befejezik a munkát. A hamar munkát azonban, ahol azt mondják, mindegy milyen, csak gyors legyen, nem szeretik. Jó viszonyt ápolnak a Kéményseprő vállalattal, a meóval, mert semmi sem olyan bosszantó, mint az, hogy a befejezett, igényes munkát nem, vagy csak napok, hetek múlva lehet átadni. Ilyenkor a megrendelő ideges lesz és nem érdekli, hogy milyen szép a kivitelezés, megharagszik a szerelőre, netán rossz hírét kelti. Kreiszéknél nincs csúszás, a meós tudja, hogy nem fog hibát találni, ez neki is leegyszerűsíti a munkáját.
Kreiszék boldog emberek. Azt csinálják, amit szeretnek és nem csak esténként találkoznak egymással, mint sokan. Az első unoka, Erzsébet kisfia pedig komolyan érdeklődik a szakma iránt. Édesanyjának más tervei vannak vele, de ki tudja? Ha a vér szava megszólalt a fiúcskában, úgysem lehet mit tenni!