E=m×c²
2007/7-8. lapszám | Meyer József | 9166 |
Figylem! Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Kétkezi dolgozókként kevés lehetőségünk van arra, hogy önszervező módon találkozókat rendezzünk a magunk épülésére, netán szakmai napokat egy békésen ringatózó dunai sétahajó fedélzetén, vagy szállodák kihűtött különtermeiben. Rovatunkban azonban megkísérelhetünk valami hasonlót.
Az aktualitások sokaságában például meglepő és lehangoló, hogy még mindig téma a korrupció. Csak első olvasatban tűnik bizarr ötletnek, ha ezen a képzeletbeli szakmai összejövetelünkön mindezt összekapcsoljuk az érdekvédelmünkkel. Ugyanitt mindenkinek volna olyan saját véleménye vagy tapasztalata, ami segítene abban, hogy számos vonatkozásban közös nevezőre juthassunk.
A korrupciót az alkalmazotti státuszhoz kötjük
Abban megegyezhetünk, hogy két élesen elválasztható szinten vizsgálhatók az előnyszerzési folyamatok. Fontos leszögeznünk, hogy semmiképp sem beszélhetünk direkt korrupcióról például a gazdasági szereplők köreiben, mert működésüket és kapcsolati rendszerüket inkább az összefonódások jellemzik. Ugyanakkor vitán felüli, hogy ezt a tőkések generálhatják, de csak az alkalmazottaikon keresztül. (Ugyanígy tetten érhető ez a közszférában, ahol az állam a legfőbb tulajdonos.)
A következő, általánosan elterjedt példával megvilágítható a korrupciós folyamat szerződéses jellege, és ez vezet el minket egyéb munkavállalási, esetenként érdekvédelmi problémákhoz is.
„Tiéd az állás akkor, hogyha elfogadod a hivatalos, havonta esedékes minimálbért. Aztán a most kialkudott összes többi kiegészítő járandóságodat zsebbe kapod, tőlem.” Önmagában ezt a klasszikus formulát úgy kell elkönyvelnünk, ami minden szempontból súlyosan kifogásolható, de megkerülhetetlen, tömegességében pedig elképesztő. Sikerének számos összetevőjéből kiemelhető, hogy ez egy nem szankcionált bérezési megoldás, mert:
- jogsértések sokaságán alapuló munkavállalási szerződésként jogszerűen funkcionál, egy arányait vesztett elvonási rendszer hívta életre, és ezzel a végrehajtó apparátus is tisztában van,
- morálisan és egyúttal mentálisan teszi tönkre a bérmunkást,
- a bérek inflációkövetése csak a minimálbér törvényben biztosított mértékéig garantált,
- a munkavállaló biztosítási lehetőségei szerényebbek, érdekvédelmét pedig önként és végérvényesen kikapcsolja,
- nemtelen kapcsolatot eredményez, amennyiben mindkét érintett fél – a munkaadó és a munkavállaló egyaránt – folyamatosan a büntetőjogban értelmezett elévülési időkben gondolkodik stb.
A döntés szabadsága
Mozgatómechanizmusait figyelemmel kísérhetjük, ahogyan az egyébként alapvető és természetes elvárásokba, mint az eredményorientált, profitszerzésre szerveződött gazdasági tevékenységekbe – szerepcseréjét ügyesen álcázva – önmagát behelyettesíti témabeli vezérmotívumunk, a korrupció. Hamis sugallatával (miszerint az innováció költséges, kockázatos, tehát mellőzendő) végzetesen eltávolít magától a versenyképességtől.
Hasonló előjelváltásokat mutat számtalan ismert fogalompárunk, mint például az ambíció és gátlástalanság, a szorgalom és a törtetés, zsugoriság és takarékosság stb. Mindenekelőtt azokat a győzködéseket kell elutasítanunk, amelyek kényszerpályáról, szükségszerű korlátozásokról, állandóan növekvő elvonásokról, mint egyedül választható útról szólnak. Annál is inkább, mivel elsősorban az így generált válságoknak köszönhetjük az összefonódások, a korrupció és a cégek családias belterjességének hihetetlen mértékű felvirágzását.
Korábbi publikációnkban megemlékeztünk neves szociológusunkról, néhai Andorka Rudolfról. Most röviden hivatkozunk egy cikkében kifejtett megállapítására, amiben nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a politikusok minden cikluskezdetkor szabadon elhatározhatják, hogy optimista vagy pesszimista forgatókönyvet alkalmazzanak a regnálásuk ideje alatt. Viszont kegyeletsértés lenne részünkről olyan felszínes beállítás, miszerint tudósunk egyenlőségjelet tenne ezek közé! Annál is inkább, mert mindannyiunk számára köztudott, hogy Pol Pot ezerötszáz napos rendszerének bukásával végképp magunkra maradtunk az önfelszámolásban.
A mellékelt táblázatban – távol a teljességtől – mindössze hat fontosabb alternatívával példálózunk.
A klasszikus fizikai képlet
Bár merésznek tűnhet egy ismert fizikai összefüggés többszöri átértelmezése a társadalmi-gazdasági folyamatok illusztrálása céljából, mi a továbbiakban mégis megtesszük ezt az anyagi pont impulzusa, vagyis a lendület tételével, a tömeg és a sebesség szorzatával, megőrizve az impulzus, a lendület eredeti jelentéstartalmát.
Számos alkalommal meggyőződhetünk arról, hogy a központi végrehajtó hatalom által keresztülvitt bármilyen korlátozásban megjelenő életminőség-romlást az egyén provokációként él meg, magát az intézkedést pedig agressziónak minősíti. Egy leegyszerűsítő feltételezésben jó közelítéssel meg tudjuk határozni ennek a nagyságát is:
agresszió = „tömeg” × provokáció
Eszerint az elégedetlenségi reakciókat a provokációk időben megszakított adagolásával lehet még elviselhető keretek között tartani. Nem véletlen, hogy az összefüggéshez az impulzustételt kölcsönöztük.
Válasszunk egyenletet táblázatunk optimista oldalához is, ugyanis példát sorolhatunk akár civil kezdeményezésekre, amikor a segíteni akarás mozgósító ereje csodákra volt képes, kiváltképp katasztrófahelyzetekben.
kárelhárítás = „tömeg” × szolidaritás
A meghaladás csak elhatározás kérdése
Valamennyi pesszimista forgatókönyv csak az életképtelenséget, a tényleges teljesítményeket megkerülő módszereket, a kollektív gyávaságot dokumentálja. Ha a szakmánknál maradunk, akkor példák sokaságával igazolhatjuk, hogy milyen felmérhetetlen károkat okoztak a halasztott vagy végleg elutasított beruházásokkal. Nem beszélve a meg sem történt rekonstrukciókról. Rendkívüli élménnyé válhat egy olyan városmodell makettszerű bemutatása, amin nem a kompromisszumokkal és megalkuvásos folyamatokkal eltorzított megvalósult csökevényes állapotot, hanem minden eredetileg kigondolt csodálatos építményt, kicsinyítésben ugyan, de láthatnánk. A megdöbbentő különbségtől csak még inkább lehangolódnánk.
Miként Albert Einstein a Bolyaiak zsenialitására és életművére alapozta szédületes karrierjét, úgy mi éppenséggel az ő klasszikus képletét vesszük alapul, de lényegesen szerényebb indíttatásból, ami így fest:
prosperitás = „tömeg” × szolidaritás²
Látható, hogy művelet dolgában mindössze csak egy önmagában megismételt szorzattal kibővülve különbözünk az impulzustól. Viszont könnyű megjósolni egy kettes kitevőjű, elemi erővel kiáradó szakadatlan fejlődést, a maga hihetetlen perspektíváival.
