VGF&HKL szaklap

Hétkrajcáros vígságok

2010. december 7. | Meyer József |  2365 | |

Az alábbi tartalom archív, 10 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Hétkrajcáros vígságok

Volt már arra példa, hogy – kivált az év végi ünnepekre tekintettel – a szerkesztő eltűrte a lazább, kedélyesebb hangvételű téma választását. A szakmai adomák és a klasszikus humor közti eltérés talán a valósághű esetek tálalásában ölt olyan formát, amit a kedves olvasó itt még elnéz nekünk. Most semmiképp sem szeretnénk komolykodni! Gazdag példatára van annak, hogy miféle váratlan fordulatok adódhatnak a munkáink alkalmával. Vágjunk rögtön a közepébe! Fülkeszerűen beépített kádat kellett részlegesen kibontani, a túlfolyónál vezérelt leeresztés meghibásodása miatt.

Célkeresztben a peches szerelő

Gazdag példatára van annak, hogy miféle váratlan fordulatok adódhatnak a munkáink alkalmával. Vágjunk rögtön a közepébe! Fülkeszerűen beépített kádat kellett részlegesen kibontani, a túlfolyónál vezérelt leeresztés meghibásodása miatt. (A takarító kisasszony nem volt teljesen körültekintő a csempézett falfelület tisztítása alkalmával. Véletlenül-vétlenül a kiemelt állapotban hagyott dugóra lépett, a szifonban lévő mozgató pöcök pedig rögvest letörött...) Az álló mosdócsaptelep beszerelésének siralmas története során hősünk minden alkatrészt hibásnak, mi több, beépítésre alkalmatlannak talált, ám most csak a fontosabbakat vettük górcső alá. Már a kezdetekkor kitűnt, hogy a hercig szekrénykébe épített fajansztál gyárilag középre lyukasztott formájában nem képes arra, hogy a rögzítő menetes szárat, a flexibilis kötőcső-párt és a pálcás dugóvezérlést együtt átvezesse. (Persze tudjuk, van olyan kevéssé robusztus szeleptest, ami viszont még ezt az áthatást sem képes lefedni, van miért izgulnunk ilyenkor.)

A rudazat számára hátul ki kellett vésni egy külön járatot a tulajdonos legnagyobb kétségbeesésére, aki egész idő alatt ott tördelte a kezeit. Nem vált ketté a berendezés, nem repedt le kagylószerűen a zománc, itt adódott az első hatalmas mázli. Ellenben a készletben lelt „sarlóalátét” semmilyen ellenállásra sem volt képes, mesterünk hiába hajtotta rá az anyát, az megállás nélkül deformálódott, szamárfüleket növesztve önmagának. Csak a vakvéletlenen múlott, hogy akadt a cejgtáska mélyén egy erősebb, igaz, bontásból maradt hasonló példány, amely a csaptelep rögzítésénél már jól helytállt. Következett a silányabb leeresztőszelep, melynek műanyagból készült szakasza már az első összecsavarás alkalmából (hengerpaláston négyszög szelvényű, a túlfolyást elvezető gyöngítések mentén, a mosdótál belsejében, az éles sarkok – kezdődő repedések elve alapján) széjjelszakadt. Érthető, hogy itt egy szerelési szünet keletkezett, hiszen be kellett szerezni a valamelyest komolyabb, fémből készített megfelelőjét. Kommentár nélkül tolmácsoljuk a kétbalkezes szerelőnk véleményét: kerüljük el az összes műanyag alapú szerelvény vagy alkatrész beépítését, beleértve még a sarokszelepeket is!

És a műanyagmizériának ezzel még nincsen vége! Hősünk a hazai gyártású WC-öblítőtartályok lelkes híveként azok leeresztő mechanizmusával rendre szélmalomharcot vívott, lett légyen bontás, csere vagy új szerelés; a viszonylag nagy menetemelkedés által okozott akadozások/felszorulások miatt a háromcolos svédfogó segítségére bizton számíthatott. Vagy a háztartásokban gyakorta előforduló üveges konzervek fedélbontó csodafegyverére, melynek nagynyílású pofájával közrefoghatóvá vált az eredetileg katonaviselt marokra bordázott szorítóanya. További problémák is adódtak, de már a rákövetkező, takarókelyhes anyánál. Egyfelől a szivornya tartályon kívüli menetmennyisége, másrészt pedig a már emlegetett menetemelkedése okán. Kétkezi bajtársunk típushibaként tapasztalta, hogy a takarórózsa feladatát is ellátó belsőmenetű anya, bár már fölütközött a tartályfenékre, mégsem tudott kellő, víztömörséget biztosító szorítóerőt átvinni az „O” gyűrűre, hiszen azt gyakorta el sem érte. (Az esetek szaporodásával szokásává vált, hogy fűrésszel körülbelül centiméternyi gyűrűt egyszerűen eltávolítson a dekoratív funkciót is ellátó takaróanya szoknyájából.) Később kedvenc kereskedőjével konzultált, és arra jutottak, hogy a szifonoknál rendszeresített O40-es, ékprofilú tömítőgyűrűvel kell helyettesíteni az O50-es(!) eredetit, különös tekintettel arra, hogy a kifogásolt nagy menetemelkedés miatt aszimmetrikus kerületi szorítóerők ébrednek. Még a tengelyek (a tartály és az öblítőcső szimmetria-közepe) kismértékű eltérésének kiegyenlítésére is kiválóan megfelelt ez a tömítésváltás. Az egy mérettel kisebb profilgyűrű választását ugyan a kényszer szülte, de szorosságával és anyagtöbbletével éppen a víztömörség javát szolgálta.

Blamázs

Valamennyien átérezzük azt a szituációt, amiben valami piszlicsáré feladat generál komoly nehézségeket. Gyanútlan szerelőnk csaptelepen végezne betétcseréket, szelepülék-esztergálást stb. Almérő nincsen, a csempeszelepek mozdíthatatlanok, különben is ezek a régiségek érintésre azonnal megfolyósodnak, vagy a kívülről megfogható részek elnyomorodnak, letöredeznek. Ki bocsátaná meg mindezt? Irány a muzeális pince. Halott strangelzárók mindenfelé. A lakóépület vízórájánál sárgállik egy feltehetően évekkel ezelőtt beépített kétcolos, belsőmenetes golyóscsap. Kollégánk „elzárja” ugyan, de fent a lakásban mindenütt változatlan intenzitással folyik a víz. Mi történt? A válasz egyszerű és félelmetes. A vízfőelzárón a kezelőkar forgatóműve valamikor – jóval ezelőtt – a teljes diszkréció jegyében leszakadt a gömbtestről, miáltal az egész kezelhetetlenné vált. Külsőre minden rendben, csak a hozam és a nyomás csökkenéséből lehet következtetni arra, hogy milyen mértékű zárásnál állt meg az idő, történhetett a katasztrófa. Nincs mese, a lakásban létező valamennyi vízvételi helyet ki kell nyitni, üres vödröket, rongyokat előkészíteni, nyomás alatt kell dolgozni a továbbiakban...

A szerelő dühbe jön

Kifejezetten kis hőmennyiségek elosztásáról van szó, melynek során a radiátoros körök, egy(!) padlófűtési osztó-gyűjtő, valamint a légfüggönyök egyaránt 35/32 ºC-os hőfoklépcsőjű fűtőkörön dolgoznának... Hősünk itt kért először időt, hogy gondolatait rendezhesse, és reményeink szerint ugyanígy tesz a kedves olvasó is. Talányt talányok követnek a papírra rótt elképzelésben annak fényében például, hogy a rendszerek közös osztó-gyűjtő fűtővíz t-je 55/45 ºC-os. Már mélyen benne járnak a munkában, egyre égetőbbé válnak a fontos műszaki kérdésekre adandó válaszok, amiket barátunk szinte naponta föltesz a főnökének: nem kellene tisztázni, hogyan lehetne beszerezni nem létező típusú ikerszivattyúkat? (Az ajánlatkérés során a gyártó cég döbbent meg a legjobban.) Azután: egyáltalán kieszközölhető, hogy hőcserélők közbeiktatásával 35/32 ºC-os szekunder köröket készítsünk a radiátoros és légfüggönyös rendszerek számára? Mert az meg sincs tervezve! Miért kell az FC-kör osztójára még egy termosztátvezérlésű, egyutú szelepet szerelni, amikor minden készülék egyenként kapcsolatban áll az épületfelügyelettel? Satöbbi... Azt már nem is firtatta, hogy ki bírna mezítláb végigmenni az 55/45 ºC-os fűtővízzel üzemeltetett közlekedők–helyiségek burkolatán (lásd a további két padlófűtési hálózatot)? Földhöz vágta a svédfogóját, és elment tusolni.


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem