Ostoba halál
2010/3. lapszám | Bányai István | 11 379 |
Figylem! Ez a cikk 14 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Én szén-dioxid-mérgezésben szeretnék meghalni. Leülni egy puha karosszékbe, hallgatni egy lágy, andalító zenét, kortyolgatni egy zamatos aszúbort. Aztán szép lassan elszunyókálni, és vége. De szép is lenne! Szép lenne, de nem ma, nem is holnap, és legfőképp nem együtt azokkal, akiket szeretek, és szeretném, ha sokáig élnének, még akkor is, ha én már eltávoztam. Szóval most még nem kell ez a félig aktív, félig passzív eutanázia. Majd egyszer… nem bánom. Majd egyszer, úgy kilencven körül, és akkor is csak, ha már fáj a levegővétel, ha nem csúszik le könnyen torkomon az étel és ital, ha már nem tudok magamtól megfordulni az ágyon. Akkor és csakis akkor.
Riasztóan sokaknak azonban nem erről szól a történet. Sokan – nem akarván sérteni az érintetteket, de ki kell mondani – „ostobán” halnak meg. Nincs is erre enyhébb kifejezés. Meghalni egy rosszul illesztett füstcső, egy túlszigetelt ablak vagy egy elhanyagolt kémény miatt – egyszerűen ostoba halál. De mint minden halál, megrendítő, elszomorító és egyben vészharang is a szakemberek számára. Mik az okok? Sorscsapás, vagy a szakmai éleslátás hiánya, esetleg a társadalom közönyének eredménye mindaz a sok gyászhír, mely évről-évre címlapra kerül a fűtési idény beálltával?! Helyén vannak-e a műszaki előírások? A szakemberek eléggé csapkodják-e a jogalkotók asztalát a szükséges intézkedések megtétele érdekében?
Szakmai szempontból szén-monoxid-mérgezéses eseteknél alapkérdés, hogy a hiba tervezési, kivitelezési vagy üzemeltetési jellegű, illetve hogy az életveszély feltétele előállt-e a hiba következményeként. Műszaki emberek számára a kérdés első fele sokszor kellő biztonsággal megválaszolható, mi több, a hiba „keletkezésének” folyamata is modellezhető. A kérdés másik oldala, az „életveszély” fogalmának értelmezése viszont már kívül esik a műszaki kompetenciakörön. Kényszer szülte „divat” immár jó néhány éve a korábbi vetemedett nyílászárók helyére tökéletesen záródó ablakok, ajtók beépítése. Ha pedig nincs pénz nagyobb fejlesztésre (márpedig többnyire nincs), maradnak a szigetelőgumik, a különféle öntapadós szigetelőszalagok. A lényeg, hogy gátat vessünk az elszökő kilowattoknak. Nem is lenne ezzel baj, csakhogy otthonunkban főzünk, fűtünk, mosunk, mosogatunk, jövünk-megyünk – egyszóval élünk. Ez pedig levegőt igényel, lehetőleg tiszta, oxigéndús levegőt.
Ha igazán jól sikerül a „fejlesztés”
Ugyanakkor kellően fukarkodunk a drága energiát szellőztetéssel elvesztegetni, hamarosan számolhatunk az első problémákkal. A fürdőszoba előbb párás, dohos, majd penészes lesz, a lakást pedig kezdi átlengeni az ételszag. Az új gondok újabb kihívást jelentenek, tehát tovább fejlesztünk. A konyhába szagelszívó kerül, a fürdőszoba szellőzőkürtőjébe pedig elszívó ventilátor. Ekkor úgy érezzük, feljutottunk a csúcsra. Nincs huzat az ablakoknál, nincs ételszag, megszűnt a penészedés a fürdőszobában. Ám egyszer elkezd romlani nemcsak a mi közérzetünk, hanem a kazáné is. Mi gyógyszert szedünk, a kazánhoz – mivel egyre gyakrabban áll le – szerelőt hívunk.
A problémára pedig egyszerű a magyarázat: az ember is, a kazán is friss levegőre vágyik. Az ember úgy 20 köbméterre óránként, a kazán többnyire ennél valamivel többre. A baj forrása, hogy a korszerű technika gyakran keveredik a hagyományos megoldásokkal. Ha például a korszerűbb, nagy légzárású ablakokat választjuk, ahhoz műszaki színvonalban a zárt égésterű kazán illeszkedik. Ha pedig lehetőségeinkből adódóan a kevésbé korszerű nyílt égésterű kazán mellett maradunk, az jól megfér a hagyományos, légzárás nélküli vagy kis légzárású ablakokkal. Amennyiben csak részleges fejlesztést tűzünk ki célul, fontos tehát odafigyelni arra, hogy könnyen megbomolhat az égéslevegő-ellátás egyensúlya, és ez működési zavarokkal, szélsőséges esetekben egészségkárosítással, végső esetben életveszély előidézésével járhat.
Az életveszély nyilvánvalóan nem műszaki kategória,
azonban kivitelezők számára sem felesleges a fogalom ismerete, hiszen nem mindegy, hogy ennek függvényében merre és mennyire billen Justitia mérlege. Az „életveszély”, legalábbis a jogi terminológiában (lásd Legfelsőbb Bíróság: „Irányelv az élet és a testi épség büntetőjogi védelméről”) a halál bekövetkezésének a reális lehetőségét jelenti, de nem azonosítható a halál szükségszerű beállásának a lehetőségével. Az előbbiről akkor van szó, ha megindult az az okfolyamat, amely a halál bekövetkezéséhez vezethet, de rendszerint fennáll az életveszély megszüntetésére, illetőleg a halál elhárítására alkalmas beavatkozás lehetősége is. A jogi értelmezés mellett, illetve attól függetlenül az életveszély fogalma és feltételrendszere természetszerűleg – jelen esetben a szén-monoxid hatásmechanizmusa szempontjából – egészségügyi oldalról is definiált. Míg a légtér 0,08% CO-koncentrációja esetén „megúszhatjuk” fejfájással, rosszulléttel, addig 0,16%-os értéktől már csak idő függvénye a halál bekövetkezte. Megint más megközelítést mutat a „kötelező kéményseprő-ipari közszolgáltatásról” szóló rendelet (27/1996. (X. 30.) BM rendelet), melynek értelmében “az égéstermék tartós visszaáramlása” már elégséges kritériuma a “közvetlen életveszély” kinyilvánításának.
Sokszor a jó szándék nem is hiányzik a megoldás megtalálásához, csak egyik helyen nehéz átlépni a megszokás láthatatlan akadályait, máshol, meg – mint Örkény „Tótja” – nem létező akadályok felett ugrálunk. Ma már nemcsak a szakemberek, de többnyire a laikusok is tudják, hogy nem szabad légmentes nyílászárókat, nyílt égésterű kazánokat és szagelszívókat versenyre kényszeríteni. Tudjuk, tudják, de a szakmák összhangja gyakorta mégsem valósul meg. Nehezen érthető, hogy miért szabad a nyílászárók beépítését fűtés- és szellőzéstechnikai alapismeretek elsajátítása nélkül elvégezni. Miért kerülhetnek forgalomba olyan nyílászáró-szigetelőcsíkok – tisztelet a kevés kivételnek -, melyeken nincs figyelemfelhívás az esetleges egészségügyi kockázatokra? Most valahogy minden szakma teszi a maga dolgát, de hiányzik az egymásra való figyelés, hiányzik az összhang, az összefüggések mérlegelése. Pedig olyan ez, mint a gyógyszerészet, itt is megvannak a mellékhatások, csakhogy a szagelszívók, a légmentes zárást biztosító nyílászárók vagy a szigetelőcsíkok beszerzésekor nem hadarja el senki, hogy a kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezzük meg kezelőorvosunkat vagy gyógyszerészünket.
