VGF&HKL szaklap

Vízellátás

Víztermelő bányaüzem

Ahol a csapból is ásványvíz folyik

2011. február 8. | Fülöp Miklós |  6291 | |

Az alábbi tartalom archív, 9 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Víztermelő bányaüzem

Tudták-e, hogy Tatabánya, Tata, Oroszlány és további 60 település lakosainak elég kinyitni a vízcsapot, hogy kiváló minőségű ásványvizet fogyaszthassanak? És ha ehhez hozzávesszük, hogy ez a víz Európában is egyedülálló vízbányákból érkezik 250 méteres mélységből, úgy már mindenképp megérte, hogy utánajárjunk.

Az ivóvízellátás és a bányászat története szorosan összekapcsolódik a tatai szénmedencében, illetve Tatabánya térségében. 1894. december 4-én a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat és a tatai Esterházy hitbizomány képviselői aláírták azt a szerződést, amelynek alapján a bányavállalat mintegy 56 ezer kat. holdnyi területen jogot kapott szénkutatásra és -kitermelésre. Ezzel az eseménnyel kezdődött meg a tatabányai szénbányászat története.

A gróf Esterházy Ferencről elnevezett I. sz. lejtős akna mélyítését 1896. aug. 1-én kezdték, és december 23-án érték el a széntelepet, így ez év karácsonyán fel is hozták az első csille szenet. A roppant jelentős szénvagyon, amelynek kitermelését 100 évre becsülték, hatalmas változásokat hozott a térségben.

A tatai szénbányászat fejlődésével és történetével könyveket írhatnánk tele, de mivel cikkünk a vízbányákról szól, öles léptekkel haladjunk is tovább.

1. kép: Szállítókas. A bányászok „jó szerencsét” köszöntésével bocsátottak a 250 méteres mélységbe vezető utunkra a felszínen maradók.

Vízakna

A vízakna elsődleges célja az akna környezetében, a nyugalmi karsztvízszint alatt található szénbányák és a kitermelhető szénrétegek időleges víztelenítése. Az aknákat a szénbányászati tevékenység idején, aknamélyítési eljárással hozták létre. Ez egy függőleges vágatot jelent, ami 200-250 méterrel nyúlik a föld alá. Az aknák alján vízszintes irányban, vágathajtással alakítottak ki olyan bányatérséget, amely gépi berendezések és egyéb létesítmények üzemeltetésére, biztonságos ipari tevékenységre alkalmas. Az aknák fontos jellemzője, hogy hosszú ideig (évtizedekig) jelentős alaki és szerkezeti károsodás nélkül fennmaradnak.

Az aknatorony.

XIV/A és XV/C jelű vízaknák

A XIV-es bányát a tatabányai medence legkeletibb üzemeként 1936-37-ben építették. A termelés a tatabányai medence legvastagabb széntelepéből történt, viszont az értékes szénvagyon kitermelését hátráltatta a nagyfokú vízveszély. A bánya víztelenítésére és a karsztvízszint süllyesztése érdekében épült meg 1960-64 között a XIV/A jelű vízakna.

A vízakna 1964-70 között a szivattyúkamra részleges, majd 1972-től teljes üzemével működött. A vízakna a +233,0 méteres szintről indul, az aknarakodó talpszintje -11,0 méter, szelvényátmérője kb. 4,1 méter. A vízakna 1967-72 között csak bányászati, 1973-1985 között bányászati és vízellátási feladatokat is ellátott. A XV/C vízaknát a XV/C-1 jelű bányamező aktív vízvédelmére hozták létre 1965-ben. A vízakna a +194,5 méterről indul, az aknarakodó talpszintje +8,58 méter, szelvényátmérője kb. 4,8 méter.

A bánya keresztmetszete

Mindkét akna kezdettől fogva fontos szerepet töltött be az alapfeladat, az aktív víznívó-süllyesztés mellett a vízellátásában is, így az időközben kiépült regionális vízellátó rendszeren keresztül a térség vízigényét is biztosította. Ebben a kapcsolatban is az elsődleges szempont a bányaterek víztelenítése volt, de a vízgazdálkodás is elfogadható biztonsággal jutott az igényelt minőségű ivóvízhez. A helyzet 1985-ben változott meg alapvetően, mikor a bányabezárások következtében a főkarsztvíztároló túlterhelése megszűnt, viszont a regionális rendszer vízellátását továbbra is fenn kellett tartani.

A cikk szerzője a vízbánya mélyén.

A tatabányai XIV/A és XV/C jelű vízaknák a szénbányászatot kiszolgáló létesítményként készültek, ám ma már csak vízellátási igényeket szolgálnak ki. A dolomitból kitermelt víz, mely egykoron a szénbányászat mellékterméke volt, mára főtermékké vált. A szénbányászati tevékenység befejezését követően a vízaknák termelését és a földalatti létesítmények biztonságát a korábbinál lényegesen alacsonyabb vízkiemelésnek és alapvetően az ivóvízszolgáltatás céljának megfelelően átalakították.

A felszín alatti 200-250 méteres mélységből kitermelt kiváló minőségű és ízű – együttesen 58 ezer m³/nap technikai termelőkapacitású aknákból termelt – karsztvíz képezi a tatabányai ivóvízellátó rendszer tulajdonképpeni vízbázisát. A kiemelt víz mennyisége töredéke a korábbi szénbányászat idején kiemelt vízének, így a karsztrendszer a jelen időszakra szinte teljesen feltöltődött a bányászatot megelőző időszak eredeti szintjére. Ma lényegesen kevesebb víz kerül kiemelésre, mint ami a csapadékból a karsztrendszerbe bejut, így annak vízmérlege tartósan pozitív.

Napjainkban a vízaknák öt város (Tatabánya, Tata, Oroszlány, Bicske és Kisbér), valamint 57 község mintegy 235 000 lakosának, intézményeinek és ipari üzemeinek vízellátását biztosítják. Tavaly 11 millió m³ vizet termelt a bánya, amely mennyiség elsőre megdöbbentőnek tűnhet, ám néhány évvel ezelőtt ez a szám jóval magasabb volt. A fogyasztás csökkenése az elmúlt évet jellemző roppant csapadékos időjárással, valamint a gazdasági válság miatt átalakuló fogyasztói szokásokkal magyarázható.

Szivattyúkamra. A vízakna 1964-70 között a szivattyúkamra részleges, majd 1972-től teljes üzemével működött.

Látogatás a XIV/A jelű víztermelő bányaüzemben

A Tatabányai Szénbányák Vállalat által alapított és az évtizedek alatt tulajdonosváltások sokaságát megélő, ma az Északdunántúli Vízmű Zrt. tulajdonában lévő üzemet január elején látogattuk meg. Kedves fogadtatás után a vízbánya történetét Takács Péter üzemvezető osztotta meg velünk, majd a valóban kristálytiszta víz megkóstolását követően – amely 2009-ben ásványvíz minősítést kapott – magunkra öltöttük a szükséges védőfelszereléseket.

Kockás ing, kantáros nadrág, zakó, esőköpeny és gumicsizma várt ránk az öltözőben, ezt sisak, mentőkészülék és lámpa egészítette ki. Kísérőinkkel léptünk a szállító kasba, amely első pillantásra kissé rémisztőnek hatott, és tovább növelte izgalmunkat. A bányászok „jó szerencsét” köszöntésével bocsátottak a 250 méteres mélységbe vezető utunkra a felszínen maradók.

A változó állagú és anyagösszetételű kőzetrétegekbe vájt függőleges vágaton 70 emeletnyit ereszkedetünk, hogy odalent ismét egy vízbányász köszöntsön minket. Első tapasztalásunk a kellemes, 16-17 °C-os hőmérséklet volt, amely állandó ebben a mélységben. Ezután került a látóterünkbe a rengeteg csővezeték és gépészeti berendezés, amelyek hatalmas zajjal pumpálták a felszínre a vizet. Behúzott nyakkal, a lábunk elé is figyelve lépdeltünk a sínpárok között, miközben újabb és újabb információkat kaptunk lelkes föld alatti kalauzainktól. A vízbányászat lényege a vágatok falába vízszintesen, az alapkőzetbe legyezőszerűen mélyített csapoló fúrásokon át fakadó vizek felszínre juttatása. Ezek a 150-200 méterre befúrt, 20 cm átmérőjű furatok, amelyek egy természetes szűrőréteggel körülvett vízforrásnak tekinthetők, az alapvető forrásai a különleges minőségű ivóvíznek.

Mivel ezek a csapoló fúrások a nyugalmi vízszintet 100 méterrel is meghaladó mélységben lettek kialakítva, így – a közlekedőedények elve alapján – ennek a vízoszlopnak megfelelő nyomással bírnak. Ezeknek a vizeknek nagyobb hányadát zárt rendszeren keresztül, ezt a nyomástöbbletet kihasználva, szivatytyúval nyomják a felszínre. Vízbánya lévén minden vizes, a plafonból (főte) és a vágatszelvény szinte minden részéből folyamatosan csöpög, folydogál vagy épp spriccel a víz, így olyan, mintha esőben sétálnánk, jó szolgálatot tesz az esőkabát és a gumicsizma.

Ezeket csurgalékvíznek nevezett, függőleges akna falazatából és a vágatokból bányatérségbe bekerülő vizeket nem ivóvízként összevezetve zsompokba gyűjtik, majd onnan szivattyúval a felszínre juttatják, ahonnan a helyi vízfolyásokba vezetik. Jelenleg a XIV/A jelű aknából 3,5 m³/perc mennyiségű csurgalékvíz kerül egy mesterséges vízelvezető árkon keresztül a Galla-patakba. A Galla-patak Tatabánya Dózsakert és Kertváros városrészeinél ömlik az Által-érbe, az a tatai Derítő-tavon és Öreg-tavon át folyik Dunaalmásnál a Dunába.

Szivattyúkamra 12-es ritz szivattyú.

Honnan van levegő?

Felmerülh bennünk a kérdés, hogy hogyan érkezik a belélegezhető levegő a bányába; erre is választ kapunk kísérőinktől. A szellőztetés módja fúvó rendszerű, azaz a friss levegőt a felszínről a WLE 600B típusú szellőztető berendezés csővezetéken (légcsatornán) keresztül juttatja a bányatérségbe. A távolabbi és mélyen fekvő bányatérségbe SZVM típusú csőventilátor továbbítja a levegőt, ahonnan az kihúzó áramlással és légajtó használatával, az egész bányatérséget friss levegővel átöblítve, a fővágaton és az aknán keresztül kerül a felszínre. Vészhelyzetben a szellőztetési irány megcserélhető, a rendszer reverzibilis. Továbbhaladva megtekintettük az 1998-ban épült búvónyílásos (búvócsöves) gátat, amelyen keresztül nyomócsöveken át érkezik a karsztvíz. Az itt és a bányatérség több pontján is elhelyezett nyomásellenőrző műszer segítségével magunk is leolvashattuk a vízgát környezetében uralkodó víznyomást, amely jelenleg 11 bar körüli érték, azaz a bánya fölött kb. 110 méternyi víztömeg van, vagy másképpen ennyivel a nyugalmi karsztvízszint alatt üzemel a bánya.

Piszkos zsompi ereszke az ereszkefejből.

Ezt követően egy ferdén lejtő vágaton leereszkedtünk a szivattyúkamrába, ahol különböző korú, típusú és teljesítményű vízszintes tengelyű centrifugálszivattyúk találhatók, amelyek többsége 1965 és 1979 között gyártott Ganz-MÁVAG EBG 225/VI és 1996-2004 között gyártott, különböző típusú Ritz szivattyú. Ezek a jelenlegi téli üzemükben átlagosan 15 m³/perc körüli mennyiségű vizet juttatnak a felszínre.

A bányabeli berendezések 0,4 és 6 kV-os feszültségen üzemelnek, a külszíni 35 kV-os kétirányú betáplálás az üzembiztonságot növeli. Ezen túl áramszünetek esetén MS-650 típusú aggregátor biztosítja átmeneti jelleggel a bányabeli talpi szivattyúk üzemeltetését. A helyi áramtermeléssel történő tartalék- vagy vészüzemmód a bányatérségek, különösen a legmélyebben fekvő szivattyúkamrának a bányatérségben fakadó vízzel való elöntését, elárasztását akadályozza meg. A szivattyúkamrából a légzsilipen keresztül értünk vissza a függőleges aknához, amelyben a kas várt ránk.

Élményekkel telve emelkedtünk ismét a felszínre, ahol átöltözés után elköszöntünk vendéglátóinktól. Jó szerencsét!

VízbányaVízellátás


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem