Generációs különbségek
2011/9. lapszám | Meyer József | 2572 |
Figylem! Ez a cikk 14 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Ebben az írásban jórészt a kivitelező kollégák szemszögéből tekintjük át a személyi és technikai feltételek drámai változását, természetesen úgy, hogy az egyszerűsítésekben és elnagyolásokban teret hagyunk számos egyéni ellenvéleménynek, illetve továbbgondolásnak.
A gyakorlat nimbusza
Korábban már szót ejtettünk arról, hogy szakmánk múltjában a kézművességen, a kreativitáson, a kunsztok ismeretén volt a hangsúly. Sok célszerszámot magunk készítettünk vagy gyárttattunk. Különösen a tömítőanyagok előállításánál gyakoriak voltak a „titkos” receptek, kiemelten olyan szereléseknél, ahol magas hőmérsékleten üzemelő berendezéseket kellett rendszerbe állítani (lásd kazánok tagosítása). A fortélyok elsajátítása pedig jól minősítette a mestert és segédjét egyaránt, sőt a tényleges tudás, rátermettség alapján építkezett a brigád hierarchiája is. Az elvégzett munka minősége nagymértékben függött az egyéni képességektől. A kiváló szakismeret, a kézügyesség és a fizikai erőnlét, valamint a konjunktúra által gerjesztett kereslet együttesen adta a munkaerő piaci értékét, és ez rendkívül megbízhatóan működött hosszú évtizedeken át. Kissé másként alakult a szakágak elkülönülése is, amennyiben szelekciójukat a feldolgozandó, egymással azonos, illetve közeli rokonságot tanúsító alapanyagok, öszszekötési technológiájuk, szerszámkészleteik döntően befolyásolták.
Lássuk a fűtésszerelőket
Eleink az épületgépészeten kívül jártasak voltak a kapcsolódó lakatos-, építőmesteri, szerelőkőműves, szakipari, elektromos munkákban is. A más vonatkozásban is említett minőség, valamint a működőképesség kényes egyensúlyát jobbára a kiviteli és gyártási tervek színvonala biztosította. A túlnyomóan helyszínen készített nyomásnélküli, vagy leginkább geodetikus magassági nyomásra méretezett berendezések, a tartályok, szénacél tartószerkezetek, de a beszállítók különféle robusztus öntvény és egyéb anyagú gyártmányai tekintélyes szerszámkészleteket, gyártási–összeépítési területeket, fizikai erőt, pazarló energiafelhasználást igényeltek. Emiatt állandóan számolni kellett a magas baleseti kockázattal. A terhek kézi mozgatása, a korabeli nyomatéki igények nehezen elviselhető feladatot jelentenének a mostani szakemberek számára, nem beszélve a por, az egészségre ártalmas szenynyezők állandó jelenlétéről.
Vízvezetékek szerelése?
Ha fővárosunkban a korabeli budai–félbudai–pesti közcsői nyomásokat nézzük, akkor az utóbbi – a legkisebb – 2 bar körüli volt. Ezeket az arányokat a paneles lakásépítési program alapjaiban megváltoztatta. Sok, korábban elkövetett gyártás- és szereléstechnológiai hibára csak akkor derült fény, amikor a szolgáltatók körzetükben 2-ről 5,5-6 bar-ra növelték a víznyomást. (Nem kell bizonygatni, hogy vizes eleink dominánsan ólom és azbesztcement alapanyagú szerelési tevékenységét ma a munkaegészségügyi, esetleg a környezetvédő hatóságok órákon belül letiltanák, szankcionálnák.)
A jövő(?) mesterembere: betanított munkás, mérnöki szemlélettel
A döbbenetes fejlődési folyamatok jól követhetők úgy a személyi, mint a technikai feltételek rendszerében. Manapság – látszatra – elégséges elsajátítani egy csőszerelési technológiát, ügyesen használni a rá kifejlesztett szerszámkészletet, legyen szó például préskötéses, folyadékkal, üzemanyaggal, esetleg gázzal, sűrített levegővel ellátó, avagy keringtetett közegű fűtő–hűtő– VRV–HMV (cirkulációs) hálózatról. Leegyszerűsítve feltételezhetnénk, hogy a ma szakemberénél nincsen jelentősége az előző generáció bérezését alapjaiban befolyásoló egyéni képességeknek, fizikai és szellemi értékeknek. Nagy a baj, amikor ugyanilyen sémában gondolkodik az a munkaadó, aki aránylag rövid betanítási idővel mindenkit helyettesíthetővé, zsarolhatóvá tesz. Egy ilyen „janicsár” csapattal azután nekiront a jól alulvállalt létesítménynek. Begyöpösödött szemlélete pedig gyakorta ütközik kifinomult, alapjaiban korrekt tervezői elképzelésekkel, ezek technikai jelentőségét föl sem ismeri, sőt önkényesen felülbírálja, szétzilálja. Látszik, hogy itt – szakmunkásszinten – joggal elvárható a mérnöki szemlélet, helyesebben annak gyakorlatba ültetése csakúgy, mint ahogyan korábban az elterjedt a forgalmazásban. A terepen, például a művezetői–irányítói konténerben rendszerint ott vannak a számítógépek, nyomtatók. A hálón a kolléga pillanatok alatt megkeresheti a betervezett berendezés minden adatát, telepítési utasításait, a bekötési sémákat. Ezekről másolatokat készíthet, majd összevetheti a kiviteli dokumentációval. Ha a tervező hibázott, az így azonnal kiderül. Ilyenkor a szerelő a vezetőjét közvetlenül megkeresve kezdeményezheti a módosításokat. (Számos azonnal eldöntendő kérdés mellett a téves műszaki megoldások kivédése, hibás konstrukciók kiszűrése, rendszerek optimalizálási feladata vár már most önökre.)
Szerelőbarát termékek
Korábban lámpással kellett keresni azokat a konstruktőröket, akik előzetesen, még a prototípus kialakításakor kikérték a kivitelező szakemberek véleményét. Ha akadt ilyen, annak szívesen biztosított reklámfelületet a szaksajtó, köztük lapunk is.
Lehangoló folyamatok és a biztató jövő
A különféle armatúrák és szerelvények klasszikus tömegarányait hiányolva mondhatnánk, hogy a gyártók mostanra átestek a ló másik oldalára. A takarékosság túlhajszolása, a finomszerelvények műanyagokkal kombinálása vezetett oda, hogy ezek sokszor még a szerelés nyomatéki viszonyait is nehezen tűrik. Például egy végtelenségig könnyített fali csaptelep haránt elszakadt csak azért, mert a szerelő erőnek erejével a rosszul beállított falikorongokhoz feszítette a hollandis kötésekkel. Vagy ne feledjük az egyszer használatos sarokszelepeket, mint skandalumot. A cső- és idomgyártók népes tábora szép perspektívát és hatalmas profitot látott a nagy tarkaságot mutató préskötésű csövek és idomok terjesztésében, egyoldalú és beszűkült szemléletükkel halálos csapást mérve a hagyományok tiszteletére alapozó szerelői gyakorlatra, még inkább a gyanútlan felhasználók igényeire. Ez kemény állításnak tűnik, így fenntartásainkat célszerű pontokba szedni:
- Ahány gyártó, annyi csőméret! A szakma felelőssége, hogy ezt tűrte, ahelyett, hogy – legalább a külső átmérő tekintetében – kezdeményezte volna azok egységesítését.
- Ezek a gyártók sosem vállaltak garanciát vegyes rendszerekre, pontosabban egymás idomaira, préskötéseire. A kivitelező tanácstalanul áll egy javításra szoruló, de már régen nem forgalmazott műanyag csőszakasznál. Kellő tapasztalat híján bármilyen megoldást ötöl ki, a rizikót ő viseli.
- Kapacitásbeli zavarokhoz, magyarul kivitelezési hibákhoz vezettek a belülről megtámasztott préskötések. Még a legigényesebb gyártók katalógusai is csak tájékoztató jellegű, ökölszabályszerű adatokat szolgáltattak arról, hogy csapolók, vízvételi helyek csoportjában egy adott szakasznak mekkora legyen a dimenziója. Keringtetési feladatoknál viszont már egyáltalán nem lehetett ilyen leegyszerűsítésekkel élni. Az alulméretezések világában a felhasználó járt rosszul. Nagyobb szivattyúzási teljesítmény, vastag energiaszámla mutatta, hogy alaposan megvezették. Fölösleges tovább bizonygatni, hogy az ilyen – keresztmetszetet jelentősen szűkítő, szennyeződéseket összegyűjtő – cső- és idomkapcsoló fitttingek fölött végképp eljárt az idő.
A vezető gyártó cégek hamar felismerték ezeket a csapdákat, és „egyoldalúan”, a külső csőpaláston létrehozandó préskötésekkel, a réz mellett fölkínálták a vékonyfalú acélcsöveket szénacél, illetve ötvözött minőségükben egyaránt. Visszaállt a normális állapot, megint alkalmazhatókká váltak a klasszikus méretezési eljárások, nomogramok. Kedvező fordulatként méltányolhattuk, hogy egészen az Ø108-ig szigorúan tartották a rézcsövek külső méreteit, ami mutathat egy biztató, távlati törekvést az egységesíthető préskészletek, valamint a konvertálható fittingek irányába. Szénacéloknál a felületképzésben rendkívül életrevaló ötletnek bizonyult a külső horganyozás. Fűtési és hűtési alapvezetékek kialakításában is kezdeményezhetjük a kívül horganyozott, de normál falvastagságú, fekete acélcsövek rendszerbe állítását (az energiatakarékos, „hideg” szereléstechnológia ígéretével nyomást gyakorolhatunk a csőgyártókra) menetes csőkötésekkel, klaszszikus tö. idomok beépítésével.
